Dolgozók Lapja, 1967. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1967-04-30 / 101. szám

FÓRUM A DOLGOZÓK LAPJA KULTURÁLIS MELLÉKLETE !**¥¥¥¥¥*¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥*¥¥¥-¥¥¥-¥•¥* WMil4MUiíHiiliUlMUIMIUSUUil»*IUJUl»«llitiHl»l**«H»IM*«1Hlll»»IH»tilUM»é*l4IIIU«MlHIHWMUMU»l««IMIIIIimM1IIMIIMIIHHUlMUiHHIIIIÉi|lhiH«íM»Íi*»rÉIHMim Asirodalmárok program ja Hogyan juthatna előbbre Komárom megye irodalmi élete? Komárom megye irodalmi élete? Őszintén szólva, kicsit furcsán hangzik így az írás címe. Mert joggal vissza az olvasó: hát kérdezi van a megyének irodalmi élete? Hol vannak itt a hagyományok, s főképpen hol van a jelen? Hol tart a mai megyei iro­dalom? Apropó,­­ hagyományok Aki a könyvtárban bú­várkodni kezd, s a irodalmi hagyományai megye után kutatgat, bizony csaknem üres kézzel egyenesedhet fel a pol­cok mellől. Csak nagyon ki ne húzza a derekát! Mert az igaz, sorolhatnánk irodalmi érdekességeinket: Balassa Bá­lint Esztergomban, Lillája Dunaalmáson, Csokonai lódon született Pálóczi Kom­Hor­váth Ádám, Ácsteszéren Táncsics Mihály, Komárom­ban Jókai Mór. Aztán az Esztergomhoz kapcsolódó iro­dalmi emlékek és nevek: Révész Béla, Babits Mihály. S Esztergomban már több mint 200 esztendeje, hogy megalapították az első nyom­dát... Mindez azonban csak kuriózum, mintsem inkább és" eleven ható hagyomány,élő. Újat kellett kezdeni A megye irodalmi életét természtesen csak a helyi al­kotók formálhatják eredményesen. S mert igazán nagy kulturális hagyományok nem állnak mögöttük, szinte min­dent elölről, az alapokról kell, kellett kezdeni. Ez a felismerés vezette tíz esztendővel ezelőtt az „ala­pítókat”, a megyei tanács mű­velődésügyi osztályát és Dolgozók Lapja szerkesztősé­­­gét, amikor életre hívták a megyei irodalmi kört. Pályá­zatokat hirdettek és rendez­tek, szervezték a megyei erő­ket, a lap pedig nyilvánossá­got, megjelenési lehetőséget biztosított a költők, prózaírók számára. Az alapokról kezdte a kör, s lassan jutott csak előre, s most sem tart ott, ahol le­hetne, s amilyen szerepet be­tölthetne A tíz esztendő alatt sok név felbukkant, szerepelt a lap hasábjain, a versek, elbeszélések szerzője­ként. Két sikeres is sok új tehetséges pályázaton és szép szándékú irodalmár jelentke­zett, s közülük többen el is jutottak az első lépcsőkig, országos magasabb irodalmi fórumokig. Vannak elgondolások Az előrehaladás, a kör iro­dalmat szervező tevékenysé­ge azonban meglehetősen lassú volt, kitérők és hullám­völgyek jelezték a gondokat, nehézségeket. Ezért is hívták össze most a napokban a „gazdák és mecénások”, a megyei tanács, a TIT és a Dolgozók Lapja szerkesztősége a megye iro­dalmárait, hogy programot adva, az erőket és a lehető­ségeket számba véve — meg­újulhasson a kör munkája, és frissebbé váljon a megyei irodalmi élet vérkeringése. Hasznos vitákat! A hosszúra nyúló, heves vitákkal tarkított tanácskozás alapgondolata az volt: mit lehet és mit kell tenni, hogy most már valóban gyorsabban jusson előre a megye irodal­mi élete. Sok ötlet, sok ja­vaslat hangzott el és a vi­tában kikristályosodtak­­ az alapelvek, a legfőbb célok is. Szervezetileg is megújul a jövőben az irodalmi kör mun­kája. Kis centrumok alakul­nak Dorog és Esztergom kör­nyékén, Komárom-Kisbér, Oroszlány-Tata, és Tatabánya központtal. Az itt élő és dol­gozó irodalmárok fő feladata lesz felkutatni a helyi erőket, a tehetségeket, s kapcsolatot és együttműködést teremteni a TIT irodalmi szakosztályá­nak tagjaival, az irodalmi színpadokkal. Több támogatás kell De a három gazdának, a mecénásoknak is többet kell tenniük az irodalmi élet ki­bontakoztatásáért. Pályáza­tokkal, a megjelenési lehető­ség bővítésével, és új mód­jainak megtalálásával lehet és kell több támogatást adni a kör munkájához. Mert bár az irodalmi élet gazdagításá­nak gondja nem a legfőbb népművelői és kulturális ten­nivalónk, mégis olyan terület ez,­­ amelyen az eddiginél jóval több eredmény kell, hogy szülessen, és az eddigi­nél jóval színvonalasabb tel­jesítményre is képes a megye irodalmi élete. Gombkötő Gábor ■hmm* Kész a ház, de... Kész a ház, de szerszámait máris összefogja, s megy a cserepes S hátra sem néz, úgy siet új házra S buzgalommal ott is cserepez, Aztán indul a következőre És kopácsol megint esteiig, így a sorból a sok gerendára, Másra már nem is emlékezik. Bárcsak ilyen verset tudnék írni, Hol mívesét sodorja a mű Tetőről még magasabb tetőkre, Pedig a mű olyan egyszerű, S minden ember megérzi szépségét, Mikor árad estelente fény Láthatárig és megy azon túl is Új homlokzatok végtelenén ... DARÁZS ENDRE Szerelem Az emlék újjáépül a csöndből. Valahonnét sugarak hullnak alá, s a folyó hídja felett ott lebeg egy pillanat kék szemvillanása. A szüntelen­ beszédű víz magával viszi a titkot, ami tulajdonképpen nem is titok már: inkább álomszerű, tiszta valóság ... Olyan, mint egy észrevétlen­ fehér, bársonyrokolyás, tavaszi ág, csodálatos, virágos törvény. Nem is érintem meg, félek,­­ hogy összetörném. IHÁSZ-KOVÁCS ÉVA S­ohasem lehet elfeledni, milyen szívszorongva vártuk mi, gyerekek, a maradhatatlan édességű májust. Közülünk né­melyik már a március 15-i ünnepen mezítláb jelent meg a főtéren, de ebben nem is annyira a jó idő játszott közre — ami azért, emlékeze­tem szerint, mindig sugárzott ezen a napon —, hanem sok­kal­ inkább a szűkében lévő lábbeli kímélésének szándé­ka... No de május elsején már szinte kivétel nélkül mind­nyájan meztelen talpakat csattogtattunk a járdák fog­híjas, langyos kövezetén. Ennek a napnak legkedve­sebb szórakozása volt az út­­­nali indulás korán, csapatos­tul, — májusfát vizitálni. A Tisza fölött ekkor sza­kadoztak szét a hajnali pá­rák. Négyesével-ötösével — akárcsak nem sokkal előbb a húsvéti locsolkodáskor — rót­tuk az utcákat, s a lányos házak előtt áhítattal álltunk meg. A kapufélfák tövében, a mohos léckerítések fölött virí­tottak a legényvágyról valló ősi jelképek, a szivárvány minden színében pompázó májusfák. Minél szebb volt a lány, s minél szomjúbb a szerelem, annál több szín fé­nyesedett a gallyakon, s an­nál nagyobb lombosabb is volt a fa. Néhol csak egyet­len csenevész fácska adta meg a tisztességet, másutt a ten­iedés magasságával vetekedtek a gőgösködő nyárfasudarak. Ballai Esztiék szegényes há­za elején díszlett a legkáprá­zatosabb, legszívdobbantóbb, eget ostromló májusfa. Bá­rányfelhőkkel kacérkodó ág­­hegyű, s imitt-amott a pánt­likák közt egy-két álomtarka selyemkendőt is a reggeli szélbe lobogtató... Ballai Eszti volt a falu leg­szebb lánya. Madonnákat idé­ző zsellértündér, a csontot roppantó paraszti nyomor csodának nyílt virága. Tiszai Jóskával járt jegyben, aki özvegy édesanyjával és há­rom testvérével élt az alvé­gen, s jóformán hordta széles vállán egymaga a sok tagú család nem kevés gond­ját. Jóska volt a „május va­rázslója”, aki a legénycimbo­­rákkal együtt vitte a szép napra virradó halk, holdas éjszakába a Tisza partján vá­gott, becéző büszkeséggel ci­camázott fákat a lányos há­zakhoz. S valami íratlan tör­vény, különös szokásjog alap­ján — a legsudárabbat min­dig Esztinek. így ment ez év­ről évre, s mi, gyerkőcök, úgy hittük, a május meg a pántlikás fa úgy összetartozik, mint Jóska meg Eszti. Aztán jött egy tavasz, amely mindent felborított, eddigit meghazudtolt, minden Baljós volt már a március, szeles, borús. Tizenötödikén kigyul­ladt a Kanusiék háza, déltől estig a fél falu az oltással volt elfoglalva, s játék, han­­cur nélkül feküdtünk le aznap este. József napja volt éppen, egyenruhás, se szőke katonák szállásoltak be a Polgári Kör­be. Este már részeg indulók­kal kurjongatták tele a kocs­mát. Ezt a neve napját Tiszai Jóska már nem ünnepelte itthon. Ő is, meg a vele egy­­ívásunk legtöbbje hónapokkal ezelőtt megkapta a behívót. Ahogy a nagyok mondogat­ták: frontkatonák lettek... Május első napján elma­radt a nyárfalombok szemér­mes vallomása, és szemlesütve mentek vízért a kútra a pár­jukért kesergő lányok. Anyámtól egyre gyakrabban hallottam, amit soha addig: ne­m Hagyd a pajtásokat, fiam, csavarogjatok. Maradj nyugton, semmi helye a csel­lengésnek! Gyerekvilágunk körül egyre szűkebb lett a korlát. Nyáron nem fürödhettünk a Tiszában, mert — úgy rebesgették — aknák úsznak a vízben. A parton bombától óriásharcsák teteme kettészelt hevert. Ősszel nem mentünk iskolá­ba Laktanya lett abból is; a munkaszolgálatosokkal készít­tettek „védelmi vonalat” falu körül. Mondták, hogy kö­­­zeledik a front. Nemsokára hét nap, hét éjjel vinnyogtak az aknák, zengett az ég, dü­­börgött a föld. Mikor minden elcsitult — hullott levelek aranypénzeit sodorta a szél az utcán, s köztük elszórt rohamsisakok acélgombái lapultak —, szo­katlan színű köpenyben erős mosolyú katonák termettek köztünk. Sapkájukon, mint mikor a tanítónk, aki Pesten járt, valamiféle rokonlátoga­táson­ hozta a hírt: — Megszálltak bennünket a németek! Egész álló nap ma­síroztak befelé a fővárosba. Nem akartuk elhinni. De még azon a héten páncélször­nyek hasították fel a nagy­utca sarát, és apró, piros virág, csukaszürke rubintos csillag fénylett. Ma sem tu­dom, hogyan, nekem a má­jusfák, meg a lányok, meg Jóska, a falunktól messzire került, rég látott, déli legény jutottak az eszembe. — Édesanyám, az idén miért nem tűztek májusfát? — kér­deztem. Anyám mosolygós szeme előbb tágra nyílt, majd, mint aki most döbben rá va­lamire, komolyan, halkan­­szólt: — Ne félj, kisfiam, jövőre lesz olyan május, meg olyan fa, mint még sohasem! ...Olyan is lett. Mihelyt fel­virradt, óvatosan osontam ki, az ágyból, attól tartva, hogy anyám rám szól, ne csava­rogjak. De nem tette. Szelí­den mosolygott, míg a csupor tejet a kezembe nyomta. Az utcán hamar megtalál­tuk egymást a pajtásokkal. Végignéztünk a házsorokon, zászlók integettek felénk, pi­rosak és háromszínűek Egy­szerre csak Tiszai Jóska, a katonaviselt, s pár napja ha­zatérő első legény jött szem­be velünk. Vakító fehér ing­ben, s ünnepi fekete öltöny­ben. — Hát ti, mi járatban vagytok? — faggatott kedve­sen. — Májusfát akarunk vizi­tálni... — feleltem valamen­­­nyiünk helyett nekibátorodva. — Az akad! No, csak men­jetek — mondta. Ahogy a szép, barna arcába néztem, valami felötlött ben­nem. Nekiiramodtam, a Bal­lai Esztiék háza felé. Végig a járda mellett májusfák bó­­koltak. De én csak futottam. Odaérve, egy pillanatra be­hunytam a szemem, s aztán, még lihegve a rohanástól, fölemeltem az arcom. O­tt volt a Kápráztató, Jóska fája, sudár, lombos, tele szalagok­kal, kendőkkel Agile»­gye a háztetőn­­ túl** magaslott, s fölötte bárányfelhők szálltak. A le­velei remegőn csókolták egy­mást, zizzenve beszélgettek, sejtelmesen susogtak. hogy mit, azt én még akkor hogyan is tudhattam volna. Azt csak Jóska értette és Eszter. Meg a május... Jóba 'fiber ! MÁJUSFÁK I miiittiiiiiiiiiiiifiittmmiiimfirtiiiimiiiimimiiiiiimiiuiiftififjiiiimiiiiiiiiiiiiiiHiiitiiiittiiiiimiiiti?

Next