Dolgozók Lapja, 1967. augusztus (22. évfolyam, 179-205. szám)
1967-08-13 / 190. szám
1987. augusztus 13. vasárnap DOLGOZOK LAPJ« 'V'* ,***<.<, -.vpACw>/>.■ ;.S., Krajcsirovits Henrik olajfestménye: Osztályozó. Megyénk múltjából Hiteles-e Lilla arcképe? Aki Dunaaldásra vetődik, az a Lilla presszóban láthatja a névadó arcképét, melyről sokan azt állítják, hogy a kép nem Csokonai szerelmét ábrázolja, nem hiteles. Már 1907-ben Ferenczy Zoltán irodalomtörténész is úgy vélekedett Csokonai című munkájában, hogy „a kép valószínű nem hiteles". Az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött régi leírások szerint Lilláról két kép maradt fenn. Az egyik kép, mely őt ábrázolta volna, nem felelt meg a személyesen ismerők leírásának. A másik kép, mely Dunaalmáson is látható, tökéletesen megfelelt a Vajda családtól kapott leírásnak, így a „18-ik tavasz küszöbét átlépett szép leányzó, szőke, kékszemű, gömbölyű arcú, egészséges, üde színű, erős növésű sőt máris hízásra hajlandó szép alak volt, később asszonykorában egészen el is hízott. Továbbá az akkori ruházat, a hajviselet mind bámulatosan reá illett.” — olvasható a régi feljegyzésekben. Egy látszólagos ellentmondó adat maradt csupán, tudniillik az eredeti képen ez olvasható: Festette Egger Vilmos 1825-ben. Mi tehát az igazság a kép körül? A művészettörténet Egger Vilmost német vándorfestőként tartja számon, aki Pozsonyból Komáromig sok kehelyen megfordult, így dagerrotip után festette meg Lilla arcképét is. Szokás volt az 1800-as években, hogy asszonyok leánykori dagerrotip képeik után olajban, akvarellben idealizált képeket rendeltek maguknak, kedvenc gitárjukkal, hárfájukkal, vagy papagájaikkal megörökítve, mint ez Lilla eredeti képén is látható. Lilla arcképe tehát hitelesnek mondható, mint ahogy ezt a szemtanúk, és az akkori időben élt rokonok is vallották. Vajda Elek, Lilla közeli rokona írta egy levelében, hogy a „makacskodó Juliskát az anyja közvetlen az esküvő előtt megverte Ugyancsak a fenti alaposan”. családtag írja, hogy mikor a Dunántúlról betegen hazavánszorgó költő 1805-ben elhúnyt, édesanyja felkerekedett, hogy Lillát, aki miatt fia annyit szenvedett fölkeresi és elátkozza. El is vergődött Dunaalmásra, de annak (Lillának) szépsége, jó szíve, csalódott szerelmi búsongása és elhalmozó szeretetre méltósága az öreg Csokonainét annyira elragadta hogy teljesen megbékélve és boldogan hagyta el Almást, mint a búcsúzáskor mondá: „Most már nyugodtan halok meg mert láttam fiam Lilláját”. Nem lehetetlen ez a látogatás, hiszen Domby, a költő barátja két alkalommal is ellátogatott Debrecenből Dunaalmásra, de ugyanilyen valószínű, sőt ma már biztosnak mondható Csokonai látogatása is 1802-ben Dunaalmáson. Csokonai Lillája éppen félszázada lantosa halála után 1855 február 20-án vívta haláltusáját a dunaalmási hajlék kis utcai szobájában. Ott álltak körülötte József, Dániel, Zsigmond, Pál és Lídia testvérének gyermekei, valamint egyetlen élő testvére Sámuel, a szomódi pap, és ennek fia Elek. Ott állt Végh Mihály esperes is, a második ura, valamint ma is élő és házában lakó unokahúgai, és a mai napig életben lévő keresztfia. A haldokló azonban már csak időnként szólalt meg: „Ezt a zsoltárt a benne lévő Lilla dalokkal a fejem alá tegyétek, Csokonai emlékei ezek”. De bizony elkapkodták azokat, még mielőtt szemeit behúnyta. „Ezt a gyűrűt Csokonai adta, velem temessétek el”. húzta az ujjáról De bizony leVégh Mihály uram, és menten átadta Sámuel testvérének. — Tegye el sógor ez magát illeti, — mondotta és Sámuel nyomban átadá Elek fiának, aki a koporsót leszögezé. Aztán? Eltemették első férje mellé az agg matrónát, aki a XVIII. század legnagyobb költőjét ragadta el akkora szerelemre, hogy az csak tizenegy hónapi turbékolás után tudott megválni Komáromtól, és akkor is csak úgy, hogy a leány apja, Vajda Pál csellel választá el leányát a „jóravaló de élhetetlen poéta udvarlótól”. Dr. Ferenczy Miklós Dunaalmás 9 Könyvespolc Jack Kerouac: ÚTON Jack Kerouac regénye tipikus beat-regény, főhőse az amerikai „beat generation” jellegzetes alakja. Ez a beat szó egyaránt jelent „letörtet” és „feldobottat”, sőt latin töve szerint „boldogságost” is. Persze nem minden beatnik egyforma. Vannak, akik azért csavarognak, mert jó dolgukban nem tudják mit csináljanak, és vannak, akik azért, mert tiltakoznak valami ellen, csak még maguk sem tudják pontosan mi az. Az utóbbiakhoz tartozik az Üton főhőse Dean is, akit szülei magára hagytak, aki egész életén keresztül keresi csavargó apját, de sohasem találkozik vele, aki ifjúkorát börtönökben, javítóintézetekben, kocsmákban és könyvtárakban töltötte. Három felesége van Dean-nek, és természetesen mindig azzal él, akitől éppen elvált. Dean tehetséges ember. Ha kedvvel dolgozik, remek dolgokat csinál, szereti a könyveket, a szép tájakat, élvezni tudja az élet apró örömeit. Habzsolja az ismeretlent és mindennél jobban ragaszkodik barátaihoz. Kvalitása ellenére mégis osztozik a csavargók sorsában. Vajon miért? Mert állhatatlan, mert képtelen belső egyensúlyát megtalálni abban a társadalomban, amelyben él. Ahhoz viszont, hogy eljusson a proletárszolidaritásig nem elég öntudatos. Lázadása egyéni lázadás. Apró törvénysértésekben, kihágásokban és a rendőrök gyűlöletében mutatkozik meg csupán. És ez a lázadás mindenféle szertelenségből tevődik össze és teljesen egybefonódik a narkotikumok keresésével. A regényt sokkal inkább szociográfiának lehetne nevezni. Nincs határozott cselekményvonala és néha Dean, a főhős is háttérbe szorul az egyes szám első személyben mesélő író saját élményei mögött. Kerouac könyve világsikert aratott. S anélkül, hogy leleplező akarna lenni, szinte minden más könyvnél többet mutat meg az Egyesült Államok társadalmi rendszerének súlyos ellentmondásaiból. Az író szimpátiája hősei iránt csak elmélyíti ennek a félelmetes körképnek színeit. Érzékelteti, hogy a félőrültként kódorgó, narkotikumokat hajszoló fiatalok jobb sorsot érdemelnének, és áldozatok, mert morál nélkül élnek. A jó iránti vágyódás, az optimizmus végül is erősebb a dekadenciánál, az anarchisztikus motívumoknál és ez emeli Kerouac könyvét emberi dokumentummá, amely megmutatja, hogy mi van az amerikai életforma mélyén, s hogyan él és érez az amerikai ifjúság egy része. , Viktor Sándor Halász a kévéből ~V óra délután, aznapi fáradtságommal küszködve, melyet elmulasztott déli pihenőm csak kiegészített, munkahelyem felé bíztattam hűséges motorkerékpáromat a portalan rangra emelt műúton, melyen ez idő tájt a legnagyobb a forgalom. Mellette hársfa- és villanyoszlopsor váltja egymást, távolabb az ártér görnyedt, vén fűzfái, majd nádasok, locsogók, szúnyogtelepek. Az első kanyarban, a Bottyán tónál forgalmi akadályba ütközők. Nem mindennapi akadályba. Az úttesten ugyanis egy lovaskocsi állott kévékkel rakott szekér, melynek az úton keresztben kissé ég felé billent álló és rúdja mellett két ló toporzékolt. Jó testű, jól táplált párák. Nehéz patkójuk nyoma megsokszorozódottan látszott az olvadt aszfalton. Az első pillantásra egy nagyon régi kocsis mondás idéződött fel bennem: „Hogy mennének azok, ha nem volna rajtuk a hám.” De az igazi ok miatt, amit hamar észrevettem, bennem maradt a szó. Mert abban ugyan nem a lovak a hibásak, hogy a hevenyészett átjáróba belesüllyedt a kocsi hátába. És nemcsak süllyedt hanem billent is. Olyannyira, hogy az első kerék a földet sem érintette. Ezért nem tudtak hát a lovak fogni. Az úton járók azonban másképp mérlegelték a helyzetet. Méltatlankodás méltatlankodást ért. Legjobban egy Opel Rekord-os fiatalember méltatlankodott. — Micsoda dolog ez, kérem! Elállni az utat, akadályozni a forgalmat! Hol vagyunk mi? Utasa, egy hölgy, pillantásra hirtelenszőke sem méltatta az egészet: haját és arcdekorációját rendezte ezalatt — Úgy van, ne állják el az utat! — Nem lopjuk mi sem az időt — kontrázták a többiek. — Csak egy pillanat, csak egy pillanat, kiérem — próbálta az odaérkező brigádvezető csitítani a békétlenkedőket. — Semmi „kérem” és semmi „pillanat”, csinálják meg az utat és kész. — Úgy van igaza van. — Fel kellene az ilyeneket jelenteni. Hogy parányi segítséggel egy pillanat alatt szabad lehetett volna az út, az eszükbe sem jutott helyzetből táplálkozó gondolat nem hagyott nyugodni. Mert milyen furcsa is néha az ember. Amikor például nem látják mások. Távol a munkahely, a főnök, a felettes, szóval nem kötelez a környezet A Rekord és hogy teljesen hű legyen önmagához kocsijába ült és merész húzódással — jóval belül ment a zöld padkán — kikerülte a horkantó lovakat. Többen követték. Egy később érkezett kocsi szintén velük tartott, de amint túljutott az akadályon, mintha meggondolta volna magát, visszafordult. Hatan szálltak ki belőle. Két katona, négy civil. Az idősebb katona CA vállán arany csillag. A többiek könnyedén, egyingesen. A brigádvezető, mint gyakorlati ember, a mozdulatokból látta a segítőkészséget, ezért előre szólt, hogyan álljanak alá, miként emeljék. — Fogás... hó! — hallatszott a nyögésbe fulladt bíztatás, s a nekirugaszkodott két ló egyetlen rántással billentette az útra a megbicsaklott kocsit A felegyenesedő emberek arcát kiverte a verejték. nylon ingek a testekhez tapadtak, a tüdők és szívek működése meggyorsult mokból kiment az erő,az izEzért csak intettek egymásnak. Hogy köszönjük. S indultak tova. A katonatiszt azonban a kocsi után lépett és egy kalászt markolt ki a szélső kévéből. Tenyerébe tette, majd összemorzsolta, és amikor egyikből a másikba csurgatva kifújta a szemek közül a toklászt, a kacagó életből a szájába dobott párat. Hogy milyen ismerős volt nekem ez a mozdulat! Az összeroppantás után megízlelte — hogy miért simult ki minden ránc az arcán. ő tudta jobban •—, majd amikor a különös ízekkel eltelt bólintott és a maradék szemeket hogy az se vesszen kárba óvatosan dobta a kocsi tetejére. J* nnyi volt Mentek tovább... Az úton csak[ a patkók’ in*oma maradt. Meg egy-két, leverődött kalász, amit suhanva morzsolt szét rohanó autókerék,nyomban egy Szállási László