Dolgozók Lapja, 1967. augusztus (22. évfolyam, 179-205. szám)

1967-08-13 / 190. szám

1987. augusztus 13. vasárnap DOLGOZOK LAPJ« 'V'*­ ,***<.<, -.vpACw>/>.■ ;.S., Krajcsirovits Henrik olajfestménye: Osztályozó. Megyénk múltjából Hiteles-e Lilla arcképe? Aki Dunaald­­ásra vetődik, az a Lilla presszóban láthatja a névadó arcképét, melyről sokan azt állítják, hogy a kép nem Csokonai szerelmét áb­rázolja, nem hiteles.­­ Már 1907-ben Ferenczy Zol­tán irodalomtörténész is úgy vélekedett Csokonai című munkájában, hogy „a kép va­lószínű nem hiteles­". Az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött régi le­írások szerint Lilláról két kép maradt fenn. Az egyik kép, mely őt ábrázolta volna, nem felelt meg a személyesen is­merők leírásának. A másik kép, mely Dunaalmáson is látható, tökéletesen megfelelt a Vajda családtól kapott le­írásnak, így a „18-ik tavasz küszö­bét átlépett szép leányzó, sző­ke, kékszemű, gömbölyű ar­cú, egészséges, üde színű, erős növésű sőt máris hízásra hajlandó szép alak volt, ké­sőbb asszonykorában egészen el is hízott. Továbbá az akko­ri ruházat, a hajviselet mind bámulatosan reá­ illett.” — ol­vasható a régi feljegyzések­ben. Egy látszólagos ellent­mondó adat maradt csupán, tudniillik az eredeti képen ez olvasható: Festette Egger Vil­mos 1825-ben. Mi tehát az igazság a kép körül? A művészettörténet Egger Vilmost német vándorfestő­ként tartja számon, aki Po­zsonyból Komáromig sok ke­­helyen megfordult, így dager­­rotip után festette meg Lilla arcképét is. Szokás volt az 1800-as években, hogy asszo­nyok leánykori dagerrotip ké­peik után olajban, akvarell­­ben idealizált képeket rendel­tek maguknak, kedvenc gitár­jukkal, hárfájukkal, vagy pa­pagájaikkal megörökítve, mint ez Lilla eredeti képén is lát­ható. Lilla arcképe tehát hiteles­nek mondható, mint ahogy ezt a szemtanúk, és az akkori időben élt rokonok is vallot­ták. Vajda Elek, Lilla közeli ro­kona írta egy levelében, hogy a „makacskodó Juliskát az anyja közvetlen az esküvő előtt megverte Ugyancsak a fenti alaposan”. családtag írja, hogy mikor a Dunán­túlról betegen hazavánszorgó költő 1805-ben elhúnyt, édes­anyja felkerekedett, hogy Lillát, aki miatt fia annyit szenvedett fölkeresi és elát­kozza. El is vergődött Duna­­almásra, de annak (Lillának) szépsége, jó szíve, csalódott szerelmi búsongása és elhal­mozó szeretetre méltósága az öreg Csokonainét annyira el­ragadta hogy teljesen megbé­kélve és boldogan hagyta el Almást, mint a búcsúzáskor mondá: „Most már nyugod­tan halok meg mert láttam fiam Lilláját”. Nem lehetetlen ez a látoga­tás, hiszen Domby, a költő barátja két alkalommal is el­látogatott Debrecenből Duna­­almásra, de ugyanilyen való­színű, sőt ma már biztosnak mondható Csokonai látogatása is 1802-ben Dunaalmáson. Csokonai Lillája éppen fél­százada lantosa halála után 1855 február 20-án vívta ha­láltusáját a dunaalmási haj­lék kis utcai szobájában. Ott álltak körülötte József, Dá­niel, Zsigmond, Pál és Lídia testvérének gyermekei, vala­mint egyetlen élő testvére Sámuel, a szomódi pap, és ennek fia Elek. Ott állt Végh Mihály esperes is, a második ura, valamint ma is élő és há­zában lakó unokahúgai, és a mai napig életben lévő ke­resztfia. A haldokló azonban már csak időnként szólalt meg: „Ezt a zsoltárt a benne lévő Lilla dalokkal a fejem alá tegyétek, Csokonai emlé­kei ezek”. De bizony elkap­kodták azokat, még mielőtt szemeit behúnyta. „Ezt a gyű­rűt Csokonai adta, velem te­messétek el”. húzta az ujjáról De bizony le­Végh Mi­hály uram, és menten átadta Sámuel testvérének. — Tegye el sógor ez magát illeti, — mondotta és Sámuel nyom­ban átadá Elek fiának, aki a koporsót leszögezé. Aztán? Eltemették első fér­je mellé az agg matrónát, aki a XVIII. század legnagyobb költőjét ragadta el akkora sze­relemre, hogy az csak tizen­egy hónapi turbékolás után tudott megválni Komáromtól, és akkor is csak úgy, hogy a leány apja, Vajda Pál csellel választá el leányát a „jórava­­ló de élhetetlen poéta udvar­lótól”. Dr. Ferenczy Miklós Dunaalmás 9 Könyvespolc Jack Kerouac: ÚTON Jack Kerouac regénye ti­pikus beat-regény, főhőse az amerikai „beat generation” jellegzetes alakja. Ez a beat szó egyaránt jelent „letörtet” és „feldobottat”, sőt latin tö­ve szerint „boldogságost” is. Persze nem minden beatnik egyforma. Vannak, akik azért csavarognak, mert jó dolguk­ban nem tudják mit csinálja­nak, és vannak, akik azért, mert tiltakoznak valami ellen, csak még maguk sem tudják pontosan mi az. Az utóbbiakhoz tartozik az Üton főhőse Dean is, akit szü­lei magára hagytak, aki egész életén keresztül keresi csa­vargó apját, de sohasem talál­kozik vele, aki ifjúkorát bör­tönökben, javítóintézetekben, kocsmákban és­­ könyvtárak­ban töltötte. Három felesége van Dean-nek, és természete­sen mindig azzal él, akitől éppen elvált. Dean tehetséges ember. Ha kedvvel dolgozik, remek dolgokat csinál, szereti a könyveket, a szép tájakat, élvezni tudja az élet apró örömeit. Habzsolja az isme­retlent és mindennél jobban ragaszkodik barátaihoz. Kvali­tása ellenére mégis osztozik a csavargók sorsában. Vajon miért? Mert állhatatlan, mert képtelen belső egyensúlyát megtalálni abban a társada­lomban, amelyben él. Ahhoz viszont, hogy eljusson a pro­letárszolidaritásig nem elég öntudatos. Lázadása egyéni lázadás. Apró törvénysértések­­ben, kihágásokban és a rend­­őrök gyűlöletében mutatkozik meg csupán. És ez a lázadás mindenféle szertelenségből te­vődik össze és teljesen egybe­fonódik a narkotikumok kere­sésével. A regényt sokkal inkább szociográfiának lehetne ne­vezni. Nincs határozott cselek­ményvonala és néha Dean, a főhős is háttérbe szorul az egyes szám első személyben mesélő író saját élményei mögött. Kerouac könyve világsikert aratott. S anélkül, hogy lelep­lező akarna lenni, szinte min­den más könyvnél többet mu­tat meg az Egyesült Államok társadalmi rendszerének sú­lyos ellentmondásaiból. Az író szimpátiája hősei iránt csak elmélyíti ennek a félelmetes körképnek színeit. Érzékelteti, hogy a félőrültként kódorgó, narkotikumokat hajszoló fia­talok jobb sorsot érdemelné­nek, és áldozatok, mert morál nélkül élnek. A jó iránti vágyódás, az optimizmus végül is erősebb a dekadenciánál, az anarchiszti­kus motívumoknál és ez emeli Kerouac könyvét emberi do­kumentummá, amely megmu­tatja, hogy mi van az ameri­kai életforma mélyén, s ho­gyan él és érez az amerikai ifjúság egy része. , Viktor Sándor Halász a kévéből­ ­~V óra délután, aznapi fá­­radtságommal küsz­ködve, melyet elmulasztott dé­li pihenőm csak kiegészített, munkahelyem felé bíztattam hűséges motorkerékpáromat a portalan rangra emelt mű­úton, melyen ez idő tájt a legnagyobb a forgalom. Mel­lette hársfa- és villanyosz­lopsor váltja egymást, távo­labb az ártér görnyedt, vén fűzfái, majd nádasok, locso­gók, szúnyogtelepek. Az első kanyarban, a Bot­­­tyán tónál forgalmi akadály­ba ütközők. Nem mindennapi akadályba. Az úttesten ugyan­is egy lovaskocsi állott ké­vékkel rakott szekér, melynek az úton keresztben kissé ég felé billent álló és rúdja mellett két ló toporzékolt. Jó testű, jól táplált párák. Ne­héz patkójuk nyoma megsok­­szorozódottan látszott az ol­vadt aszfalton. Az első pillantásra egy na­gyon régi kocsis­ mondás idé­­ződött fel bennem: „Hogy mennének azok, ha nem vol­na rajtuk a hám.” De az iga­zi ok miatt, amit hamar ész­revettem, bennem maradt a szó. Mert abban ugyan nem a lovak a hibásak, hogy a he­venyészett átjáróba belesül­­­lyedt a kocsi hátába. És nem­csak süllyedt hanem billent is. Olyannyira, hogy az első kerék a földet sem érintette. Ezért nem tudtak hát a lovak fogni. Az úton járók azonban másképp mérlegelték a hely­zetet. Méltatlankodás méltat­lankodást ért. Legjobban egy Opel Rekord-os fiatalember méltatlankodott. — Micsoda dolog ez, ké­rem! Elállni az utat, akadá­lyozni a forgalmat! Hol va­gyunk mi? Utasa, egy hölgy, pillantásra hirtelenszőke sem mél­tatta az egészet: haját és arc­dekorációját rendezte ezalatt — Úgy van, ne állják el az utat! — Nem lopjuk mi sem az időt — kontrázták a többiek. — Csak egy pillanat, csak egy pillanat, kiérem — pró­bálta az odaérkező brigádve­zető csitítani a békétlenkedő­­ket. — Semmi „kérem” és sem­mi „pillanat”, csinálják meg az utat és kész. — Úgy van igaza van. — Fel kellene az ilyeneket jelenteni. Hogy parányi segítséggel egy pillanat alatt szabad le­hetett volna az út, az eszük­be sem jutott helyzetből táplálkozó gondolat nem hagyott nyugodni. Mert milyen furcsa is néha az ember. Amikor például nem látják mások. Távol a munkahely, a főnök, a felettes, szóval nem kötelez a környezet A Rekord­ és hogy teljesen hű legyen önmagához kocsi­jába ült és merész húzódással — jóval belül ment a zöld padkán — kikerülte a hor­­kantó lovakat. Többen követték. Egy később érkezett kocsi szintén velük tartott, de amint túljutott az akadályon, mintha meggondolta volna magát, visszafordult. Hatan szálltak ki belőle. Két katona, négy civil. Az idősebb katona CA vállán arany csillag. A töb­biek könnyedén, egyingesen. A brigádvezető, mint gya­korlati ember, a mozdulatok­ból látta a segítőkészséget, ezért előre szólt, hogyan áll­janak alá, miként emeljék. — Fogás... hó! — hallat­szott a nyögésbe fulladt bíz­tatás, s a nekirugaszkodott két ló egyetlen rántással bil­lentette az útra a megbicsak­lott kocsit A felegyenesedő emberek arcát kiverte a verejték. nylon ingek a testekhez ta­­­padtak, a tüdők és szívek mű­ködése meggyorsult mokból kiment az erő,az iz­Ezért csak intettek egymás­nak. Hogy köszönjük. S indultak tova. A katonatiszt azonban a kocsi után lépett és egy ka­lászt markolt ki a szélső ké­véből. Tenyerébe tette, majd összemorzsolta, és amikor egyikből a másikba csurgatva kifújta a szemek közül a tok­lászt, a kacagó életből a szá­jába dobott párat. Hogy mi­lyen ismerős volt nekem ez a mozdulat! Az összeroppan­tás után megízlelte — hogy miért simult ki minden ránc az ar­cán. ő tudta jobban •—, majd amikor a különös ízekkel el­telt bólintott és a maradék szemeket hogy az se vesszen kárba óvatosan dobta a kocsi tetejére. J* nnyi volt Mentek­ to­vább... Az úton csak[ a patkók’ in*o­­ma maradt. Meg egy-két, leve­rődött kalász, amit suhanva morzsolt szét rohanó autókerék,nyomban egy Szállási László

Next