Dolgozók Lapja, 1968. június (23. évfolyam, 127-152. szám)
1968-06-16 / 140. szám
1968. június 16. vasárnap A Jelenkor legújabb számából Egy folyóirat arculatát nem csak — s talán nem is elsősorban — az határozza meg, hogy milyen szépirodalmi műveket ad közre, hanem az, hogy ezen túlmenően (tendenciózusan) mit ad még. Különösen érvényes ez vidéki folyóiratokra. Nos, a a Jelenkor érdemei között elsősorban azt az újfajta demokratikus kritikai hangvételt kell felemlítenünk (szemben a kritikai élet egy részének belterjes arisztokratizmusával), amely közvetlenül érvényes a folyóirat hasábjain. A témakört úgy fogalmazhatnánk meg: séta az olvasmányos (és sokat olvasott) irodalom körül. Csupán látszólag hálás témakör ez. Lóránd Imre ezúttal Jókai és öt olvasó nemzedéke címmel publikálja elmélyült töprengéseit. Egyszerre oldozgatja az élő irodalom gyanakvását s a félénk olvasó szorongását. „Jókait — írja — olvahatjuk alap-, közép- és felsőfokon. Alapfokon művein keresztül szeretik meg sokan magát az olvasást. Aki az ábécét elsajátította , regényeit olvassa nyomban. Falusi közkönyvtár elképzelhetetlen Jókai nélkül... A középfokú Jókai-olvasás az író magyarságának, egyéniségének, mondanivalójának némileg hézagos megértését, ám nem félreértését jelenti... „Felsőfokú” olvasmánynak nevezhetjük azt az esetet, amikor bizonyos korigény a Jókairegényekben is kelegülést talál. Ez a korigény: a históriai információ igénye.” Nagy L. Sándor Moszkvai levelében a szovjet irodalmi élet újdonságairól számol be, s ugyanezt teszi a maga területén Bajomi Lázár Endre a Francia krónikában. A színházi, képzőművészeti beszámolók és a könyvszemle mellett igényes, érdekes a három szépprózai munka: Lázár Ervin, Szántó Tibor és Bertha Bulcsu elbeszélése. Takács Imre, Weöres Sándor, Arató Károly, Károlyi Amy, Makay Ida, Toldalagi Pál, Csordás János, Fridericzky Frigyes, Cs. Nagy István és Marafkó László verseit olvashatjuk még a Jelenkor 6. számában. le S még valamit: a tv-szemrovatban Az aranykesztyű lovagjairól szóló írást. Ha nem is kérdőjeleznénk meg egy havonta megjelenő, korai lapzártával készülő folyóiratban a tv-szemle létjogosultságát, de azt mindenesetre igen, hogy keresztmetszet helyett lehet-e, elegendő-e csak egy műsorról szólani. S hogy ezúttal ez az írás fájdalmas aktualitással rendelkezik, az nem a Jelenkornak, hanem az amerikai politikai gengszterizmusnak köszönhető. DOLGOZOK lapja Filmhírek a nagyvilágból Az első szovjet—svéd koprodukció. A Gorkij Filmstúdióban, a Svenska Filmoindustri közreműködésével készül az első közös szovjet—svéd film, amelynek címe: Ezer mozdony Leninnek. A film cselekménye 1920-ban játszódik, amikor Svédország blokád ellenére kereskedelmi szerződést kötött Szovjetoroszországgal, és vállalta ezer mozdony szállítását. De Sica forgat. Az olasz Alpokban, Cortina d’ Ampezzoban forgatja új filmjét Vittorio de Sica. Főszereplői Marcello Mastroiarini, és a Bonnie és Clyde című filmben világhírűvé lett fiatal amerikai színésznő, Faye Dunaway. A film címe: A szeretők. Új lengyel filmvígjáték. A Start alkotóközösség produkciójában, Tadeusz Chmielewski rendezésében készül a Hogyan indítottam el a II. világháborút című kétrészes filmvígjáték. Hőse egy fiatalember (Marian Kociniak játssza), akinek az a rögeszméje, hogy ő robbantotta ki a film cselekménye háborút. A Lengyelországban, Németországban, Ausztriában, Jugoszláviában, Szíriában, Olaszországban és Tuniszban játszódik, a külső felvételek nagy része azonban Lengyelországban és a Szovjetunióban készül. Népi táncosok (Fotó: Jusztin) HETVENÖT ESZTENDEJE távozott el a élők sorából a magyar zenetörténet legragyogóbb tehetségeinek egyike, Erkel Ferenc, első jelentős operáink alkotója, a kiváló karmester és zongoraművész, az önmagára ébredő, eszmélni kezdő magyar nemzeti zenekultúra sokoldalú és fáradhatatlan szervezője Családjában több muzsikus is akadt, édesapja, a németgyulai iskola tanítója oltotta 1810-ben született fiába, Ferencbe a muzsika szeretetét, s als atyai házban zene kapta első leckéit is a tudományából. Tíz éves korában már kitűnően orgonáit és nemegyszer édesapját is helyettesítette. Erkel Ferenc művészi magatartásának kialakulásában három város kultúrájának és hagyományainak volt döntő hatása. Pozsonyban, ahol középiskolás diák volt, ismerkedett meg az európai zene eredményeivel. Kolozsvárott, ahol a fiatal muzsikus zongoratanárként kezdte meg pályafutását, ébredt rá hogy életét a magyar arca, zene felvirágoztatásának kell szentelnie. Pest-Budán, csaknem hat évtizedes munkásságának színhelyén érett nagy művésszé, korszakos zeneszerzővé, karmesterré és pedagógussá. HATALMAS SIKERREL mutatkozott be 1834-ben a főváros közönségének Nemzeti Kaszinóban rendezett zongoraestjén. Egy évre rá, a Magyar Színjátszó Társaság karmestere lett, itt kezdődött meg több, mint félévszázados kapcsolata a magyar operajátszással. Avatott zenei vezetőt talált személyében az 1837- ben megnyílt Pesti Magyar Színház. Erkel minden erejét megfeszítve dolgozott a sajátosan magyar operarepertoár és játékstílus kimunkálásán. Szinte szimbolikus, hogy éppen első operájának bemutatóján, 1840. augusztus 8-án, vette fel színháza a Nemzeti Színház nevet. Erkel Ferenc ismerte korát, amelyben élt, megértette, hogy a valóban magyar zeneművészet sorsa egybeforrt a szabadság és a haladás eszméivel. Annak a közönségnek írta operáit, amely szenvedélyesen követelte a szabadságot, a demokratikus emberi jogok biztosítását. Az 1844-ben bemutatott Hunyadi Lászlóban tágas zenei formákat tölt meg a reformkor tipikus hangszeres zenéje, a verbunkos. Népies muzsika ilyen magas művészi foglalatban nálunk korábban nem hangzott el. A mű ismert kórusa a korszak mozgósító tömegdala volt, forradalmi harcra szólította a tömegeket. A SZABADSÁGHARC bukása hosszú hallgatást jelentett Erkel életében. Az 1861-ben bemutatott Bánk bán keserűbb a korábbi színpadi műveknél. Szintézis ez a mű Erkel alkotásai között, a magyar hangvételt magasrendű eszközökkel kapcsolja a kortárs olasz és francia opera eredményeihez. A Bánk bán sikerét a zeneszerző Erkel többé nem tudta megismételni. Ifjúkorának forradalmi eszményei elhalványultak a kiegyezés utáni magyar társadalomban. Wagner elszánt hívei túlságosan konzervatívnak, mások nagyon is merésznek tartották zenéjét. A puritán magyar hang tábora az idegen hatásokat vetette a szemére. Megbecsülésben volt része ugyan, de ez már inkább a nemzet nagy emberének szólt, mint az élő és hatékony alkotónak. Megbecsülés nemcsak zeneszerzői munkásságát övezte. 1853-ban, a Nemzeti Színház együtteséből ő alapította meg első hivatásos zenekarunkat, a Budapesti Filharmónia Társaságot 1867-ben az akkor alakult Országos Dalárdaegyesület — az első magyar kórusszövetség — országos karnagyává választja. 1875-ben, igazgatója és zongoratanára lesz a Liszt Ferenc alapította Zeneakadémiának. „Életfogytiglan” ja a Nemzeti főzeneigazgatóSzínháznak, majd az Operaháznak. Utoljára 1890-ben, 80. születésnapján lépett a nyilvánosság elé, a tiszteletére rendezett hangversenyen vezényelt és zongorázott, s három évre rá, anélkül, hogy megérte volna életművének méltó elismerését, meghalt. „KEVESEN TUDJÁK és sohasem emlegetik, hogy már Erkel Ferenc elindult azon az úton, amelyen a zenét a nép felé, a népet zene felé közelíteni lehet...’” — mondotta róla egykor Kodály Zoltán. Ma azonban sokan tudják már ezt, közkincs Erkel Ferenc munkássága. Breuer János Erkel Ferenc emlékezete 7 <ritlka tó műhelyben A múló idő csonka fái Újabb képein sok azlatait arany, ikonok hangválasztó mélysárga, rőt, és naptól éles fehér. Olaszországból hozta magával ezeket színeket, s örömmel fedezte fel itthon, Esztergomban az ecsetje alatt. — Világosodom — mondja, sorra fordítva meg a falnak támasztott képeket. — Levegősebb lettem. Az eleven színek, a félkész képek jelzésszerű vonalai betöltik a kicsiny műtermet. Végvári János, a festő, most még itt dolgozik. Aggódó nyugtalanság van benne, nemsokára ki kell költöznie innen, s még nem tudja, hová. Lakása szűk, s a tanítóképző intézet kis szobáján kívül nincs más műterme, ígéretet kapott rá, ebben bízik. A nyugtalanság mégis fogva tartja, hiszen a festőnek a műterem ugyanolyan munkaeszköz, mint az ecset. — A fák — mutat az állványon pihenő, készülő képre — a múlandóságot jelentik. Halottak, szárazak. Érzem, hogy múlik az idő, öt, tíz évet számítok még arra, hogy teljes erővel alkotni tudok. Aztán már nem hiszek fejlődésben, félek, csak magamat fogom ismételni. öt, legfeljebb tíz év az alkotásra. Minden percet , szeretnék kihasználni. Mindig több képet festek egyszerre, így a száradó festékkel könnyebben dolgozhatom. Most örülök ennek a színesedésnek. Új képeket mutat: olasz városkép, lent papok, fent rendőrségi helikopter köröz. Aztán egy sötétkék árnyékkal terhes börtönfal, rajta kis ablak, bevésett ötágú csillag, nevek, dátumok. Beszédes képek. Hosszan kell nézni, figyelni, minden szegletét felfedezni. — Sokan látogatnak el hozzám — mondja. — Mégis kevesen. Azok nem jönnek, akiket a legjobban várnék: a város. Esztergomi iskolások, vezetők. Tíz éve vagyok itt, s még egyetlen egyszer sem hoztak el hozzám iskolás csoportokat. Pedig nevelő vagyok én is, tanítóképzős tanár, a képzőművészet szeretetére tanítom a fiatalokat. Csakhogy ez kevés. Sokkal több helyen, több fiatallal szeretnék találkozni. Mostanában annyi vita folyik a képzőművészetről: például az önök lapjában a Segesdi-szoborról. Érdekel. A szobor más, mint a kép, a szobor ma már lehet csak dekoratív, három dimenziós díszítő elem. Igaz, tőlem ez távol áll, a képnek, szerintem, mindig mondania kell valamit. A közönségnek pedig tudnia kellene látni. röpreng és figyel. Figyeli a tanítványait is: mit hoznak magukkal, mit ismernek a képzőművészetből? — Az ember, ha nem ismerkedik a művészettel, nem jár múzeumba, kiállításra, nem olvas, nem tanul folytonosan — mondja — elmarad a világtól, s lassan már egy igazán jó filmet sem ért meg. Hiányoznak a képzőművészeti oktatás alapjai. Többet kellene tenni ezért, és oly szívesen segítenék. Képeket tegyenek mindenhová, nagy festők képeit, ne, mint a Fürdő-szállóban, légi prospektusokat. — Szeretem a várost, örülök, ha komoly zene szól a várban, ha hangversenyt adnak, ha a nyári egyetemen összegyűlnek az érdeklődők. De szeretnék mást is látni, folyamatosabb, részletesebb, szélesebb tömegeket érintő munkát. Idősebb lett, de fiatalabb, ezt mondta, a amikor képei színesedéséről, vonalak lazább vezetéséről beszélt. Most sok mindennel próbálkozik. Kiállított grafikákat, ez újdonság, kedvet kapott hozzá, rézkarcok készítésére készül. Rómába visz képeket, meghívták. Jövő nyáron a tatai múzeumban várják a képeit, gyűjteményes kiállításra. A falon montázs-kép, aranypapír-halak. Ez az a bizonyos díszítő művészet. Kerámiát is szeretne csinálni, ahhoz „gyakorlatozik” ezzel, leegyszerűsített, stilizált ábrákkal. Mellette egy régi képe, nyolc-kilenc éves, havas látkép Esztergomról, egészen más stílus, mint mostannak. Azt még a mesa terétől örökölt mozdulatok alkották, az újakat már csak ő. Egy kép: fehér fal előtt faragott láda, rajta petrólámpa, s felette aranyozott hátterű szentkép. Az állandóság — mutatja — ez is olasz. A másik kép, még félkész állapotban, napraforgók száraz szárai között bábu hever a földön. A múlandóság — teszi hozzá. A képek beszélnek. Az egyiken aranyglóriás férfifigura, mellette testes múzsa, homlokcsókra készen. Ironizál a képpel: — A művész, aki mindentől távol van — magyarázza —, az ihlet szent percei, satöbbi. Nem hiszek ebben. Örkény István gúnyolt ilyesmit az egyik egyperces novellájában : a nagy író, aki megpróbál a vizen járni... hátha sikerül. Megrázza a fejét. Nem, ő valóban dolgozik. Kihasználva a kevés szabad időt, felrohanásban a szűk lakás és a műterem között, tanítványai jövés-menése közben, tíz képen egyszerre, hogy ne zavarja a lassan száradó olaj, öt-tíz évet adott magának az alkotáshoz — így vallja — rövid az emberélet. Flórián Zsuzsa cAnekdoták Egy társaságban egy földbirtokos, aki szívesen dicsekedett vadász- és halászsikereivel, arról beszélt, milyen hatalmas kecsegék vannak a Volgában azon a vidéken, ahol az ő birtoka fekszik. Elbeszélése közben annyira belemelegedett történetben, hogy így kiálatott fel: — Az embereim egy alkalommal ilyen nagy kecsegét fogtak — és kezével az asztal egyik végéről másik végére mutatott, ahol a Krilov, a meseíró ült. Krilov gyorsan felkelt a helyéről: — Bocsásson meg, uram, hogy ilyen alkalmatlan helyre ültem. Látja, felállok, hogy helyet csináljak a kecsegének. * Gaussien úr járkált múzeum termeiben, elfáradt, és leült az első karosszékbe, amit útjában talált. A múzeum egyik tisztviselője hozzálépett: — Bocsásson meg, de ön XIV. Lajos karosszékébe ült. Kérem, szíveskedjék felállni. —• Minek zavar? Ha megjön, azonnal felállók.