Dolgozók Lapja, 1969. augusztus (24. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-10 / 184. szám

1969. augusztus 10. vasárnap Történetek híres emberekről Nagy Frigyes meghívta egy­szer Voltaire-t csónak kirán­dulásra. A csónak örvénybe került, a hullámok átcsaptak az oldalán. Voltaire erre ré­mülten felállt. — Ennyire félti az életét? — kérdezte nevetve a király. — Nézze, én egyáltalán nem félek. — Ez érthető, felség — válaszolta Voltaire. — A vi­lágon ugyanis sok király van, de Voltaire csak egy! ★ Mark Twaint egy milliomos vendégségbe hívta. Másnap táviratot kapott tőle az alábbi szöveggel: „Sajnálom, nem mehetek. A hazugságot levélben közlöm.” * Morini, a neves olasz ideg­­gyógyász egy este baráti kör­ben az alábbi esetet mesél­te el prakszisából: — Benyitott hozzám a ren­delőbe egy fiatalember, és ar­ra panaszkodott, hogy állan­dóan nyomott a hangulata. Felírtam az adatait, s feltet­tem neki a megszokott kér­dést: van-e a családban lelki beteg. A fiatalember elgon­dolkodott majd így szólt: „Azt hiszem, igen. A nővé­rem ugyanis kikosarazott egy milliomost.” ★ Bernard Shaw estélyen volt. Amikor megkérdezték tőle, mi a szórakozottság és a meg­szokás, rövid gondolkodás után ezt a meghatározást ad­ta: —Szórakozottság, ha a férj a nászéjszaka után tot ad a feleségének, egy fon­Meg­szokás, ha az asszony elfo­gadja. ★ Charlton Heston amerikai filmszínész Tokióban tett lá­togatása során az egyik üz­letben zippzárat akart vásá­rolni. Miután tudott japánul egy szót sem mutogatással próbált boldogulni. Az eladó­nő először nem értette, de aztán hirtelen úgy látszott, mintha sikerült volna valamit k­i­hámozni a jelbeszédből. Ba­los mosollyal tért vissza, majd sajnálkozó arckifejezés­­sel átnyújtotta a vélt rende­lést: egy ősi szamuráj kardot, a harakiri elvégzéséhez. DOLGOZOK LAPJA Kenthrandt-tól a postabélyegig Utazás Budapest múzeumai körül A múzeum a kultúra külön­böző területeiről származó tár­gyak és emlékek szervezett gyűjtésével, megőrzésével és feldolgozásával foglalkozik. A mai múzeumok őseit a közép­kor főurainak, egyházainak, egyetemeinek gyűjteményei­ben kereshetjük, amelyekben még igen sok volt a kétes ér­tékű kuriózum. A legelső nyil­vános múzeumokat a Medici­­család alapította Firenzében. A XVII. században a Habs­burgok sem akartak lemarad­ni, II. Rudolf gyűjteménye alapján létrehozták a Kunst­historisches Museumot, ahova rengeteg magyar műkincs is került. A párizsi Louvre (1750), a londoni British Mú­zeum (1759) és a leningrádi Ermitázs (1799) ma a világ leg­gazdagabb múzeumai. A kelet-ázsiai Művészeti Múzeum Hopp Ferencnek kö­szönheti a létezését. Hopp Ferenc (1833—1919), a gaz­dag optikus, öt világkörüli útjának kelet-ázsiai művé­szeti tárgyait 1919-ben az ál­lamnak ajándékozta. Gyűjte­ménye később Zichy Jenő és Vay Péter hasonló jellegű gyűjteményével, valamint vá­sárlásokkal bővült, s kelet­európai vizsonylatban igen je­lentős. A Magyar Nemzeti Galé­riát 1957-ben hozták létre. A magyar képzőművészet 1800 utáni alkotásait őrzi és dol­gozza fel. Törzsállományát a Szépművészeti Múzeum és a Fővárosi Képtár modern ma­gyar anyaga alkotja, de ajándé­kozások és vásárlások révén állandóan gazdagodik. Festé­szeti, szobrászati és érem­művészeti, valamint grafikai osztályokból áll. Az általa őr­zött műkincsek leíró jegyzé­keit folyamatosan teszi köz­zé (a szoborgyűjtemény és az éremtár egy része már meg­jelent), amelynek nemcsak a modern magyar művészet kutatóinak, de a műbarátok­nak is nélkülözhetetlenek. Állandó kiállításai mellett a nagy magyar művészek élet­művét, egy-egy művészeti csoportosulást, vidéki művé­szeti központok alkotásait bemutató időszaki kiállításai országos jelentőségűek. Bár magyar műgyűjtőkről már a XV. századtól kezdve vannak feljegyzéseink (Mátyás király, Bakócz Tamás, Bethlen Gábor, az Eszterházy-család stb.), az első magyar nyilvá­nos múzeum ,a Magyar Nem­zeti Múzeum 1802-ben jött létre gróf Széchenyi Ferenc adományából. Alapításához ki­rályi engedély is kellett. Lé­tesítését csak az 1808. évi VIII. törvénycikk szentesítette. Ma a Pollack Mihály által 1836—1846 között épített klas­­­szicista palota ad neki otthont. Kezdeti állaga kisebb-nagyobb gyűjtemények vásárlása (ezek közül az országgyűlés által megvásárolt Jankovics Miklós gyűjteménye a legnevezete­sebb), adományozása (Pyrker­­gyűjtemény stb.) és az ásatá­sok révén hatalmasra duzzadt, több millió tárgyat őriz. Nem­csak a magyar múlt felbecsül­hetetlen emlékeit őrzi, de egyes tárgyai és gyűjteménycsoport­jai világviszonylatban is felül­múlhatatlanok. A Szépművészeti Múzeumot az 1894. évi VIII. törvénycikk alapján hozták létre. Alapját az Országos Képtár, a Magyar Nemzeti Múzeum szépművé­szeti gyűjteménye képezte. 1906-ban nyílt meg a Schicke­­danz és Herczog által tervezett mai épületében. Európai rang­ra csak a későbbi vásárlások emelték — elsősorban az Esz­­terházy képtér anyaga, de a Majovszky-gyűjtemény (bé­kebeli 400 000 aranykoronát költött rá), a Pálffy-gyűjte­­mény is nagyban hozzájárul­tak gazdagításához. Régi kép­tárának nemzetközi viszony­latban is jelentős olasz (Raf­­faello, Giorgione stb.), német­­alföldi (Breughel, Rembrandt) és spanyol (Greco, Goya, Zur­barán stb.) gyűjteménye szin­te felbecsülhetetlen értékű. A felszabadulás után több je­lentős gyűjtemény anyagával gazdagodott (Ráth György Múzeum, a Fővárosi Képtár külföldi és régi magyar anya­ga, az MTA könyvtárának rajzgyűjteménye.) A régi ma­gyar művészet leggazdagabb és legteljesebb tárháza. Osztá­lyai: régi képtár és szobor­gyűjtemény, grafikai osztály (több, mint 100 000 lappal!), egyiptomi és görög-római gyűjtemény nemcsak a hazai, de a nemzetközi művészet­­történeti kutatás szempont­jából is nélkülözhetetlenek. Az Iparművészeti Múze­um, amelynek létrehozását Rómer Flóris kezdeményez­te, 1878-ban alakult önálló múzeummá; mai, Lechner Ödön által épített palotájába 1896-ban költözött. Az ötvös­ség, bútor, kerámia, textil mellett gyűjti az iparművé­szeti termékek minden táját, az üvegművességtől faj­könyvkötészetig, az alkalm­­a­zott grafikáig. Bútorgyűjte­ményét (kitűnő kályhagyűj­teményével együtt) a nagyté­tényi Kastély-múzeumban he­lyezték el. Újabban a mai magyar iparművészetet be­mutató kiállításaival nem­csak a múlt, de a jelen ipar­művészetének népszerűsítésé­vel is fontos munkát végez. A Néprajzi Múzeum a Ma­gyar Nemzeti Múzeum anya­gából vált ki, és 1872-ben lett önálló. Alapját Xantus Já­nos távol-keleti útjának (1868—1871) gyűjtése képezte, de a közben megindult ma­gyar anyag gyűjtése olyan páratlan népi kincstömeget eredményezett, amely nélkül sem a magyar népi élet múltja, sem a magyar nép­művészet fel nem tárható. Csupán a magyar népi ke­rámia anyaga több mint 20 000 darabot számlál. Az Aquincumi Múzeum római kor, a Vár-Múzeum a a középkor, a Kiscelli Múzeum az újkor emlékeit őrzi. A Természettudományi Múze­umban található Kossuth La­jos növénygyűjteménye is. A Mezőgazdasági Múze­um a Vajdahunyad várban a magyar mezőgazdaság fejlő­dését mutatja be a honfog­lalástól napjainkig. A Had­történeti Múzeum a ma­gyar hadi dicsőség emlékeit tárolja. A Közlekedési Mú­zeum a magyar közlekedés emlékeinek ad otthont. A Posta Múzeum, a Bélyeg­­múzeum, a Tűzoltó Múzeum stb. különleges gyűjtemé­nyeikkel ugyancsak nagy ér­deklődésre tarthatnak szá­mot. Galambos Ferenc — Konyak, fekete nélkül.. A szívre is vigyázni kell, szer­kesztő úr! — s oldalt visszapil­lantva látom, mintás, mono­­gramos kendő díszeleg Jóska karján. (Ez tízesnél alább nem akarja adni!) — Hogy Elvirára visszatér­jünk. .. Nem szeretem, ha a pincérek bizalmaskodnak és hallgatóznak... Ó! Szóval, az én kis Elvirám! Nem ment férjhez. Nem Még nem. Mi­nek azt elsietni? Manapság, ha komoly ember komoly nőt akar választani magának, fele­ségnek, élettársnak... Aki nem jár a nyomában a férjnek, hogy mond-e valahol bókokat vagy... ó! Érted te ezt, fiam! Művész emberek ne tudnák? Óóó-ő! Nos, az én Elvirámról most már kiderült, hogy moly nő, komoly ember, ko­És szép! Ezt elfogultság nélkül hangsúlyozom. — De hiszen én ezt nem vo­nom kétségbe... — No, gondolom. Csak úgy, az illemnek megfelelően... il­lik. De komolyan mondom. Kellene neki egy komoly fér­fi. Akivel kiegészítenék egy­mást. A városba szeretném hozni. Elég volt a porból, a sárból, a pletykából. Proszit! Juj, hogy örülök ennek a ta­lálkozásnak. Nem hiszed el! 01 Csattan­ás, egy kar elém nyúl, rajta fehér, mintás, mo­­nogramos kendő. ■— Igenis, szerkesztő úr. Még két konyak. Megjegyzem, ez egy különleges konyak. Bol­gár. Pliszka! Nemde, hallott már róla a szerkesztő úr? — Igen, Jóska! Várnában tej helyett is Pliszka konyakot it­tam. — Ó! Te sokat jársz külföl­dön is! Olvasok rólad. Mi mindent számon tartunk, ami veled történik. Elvira különö­sen! Jóska fiam, még egyszer. Jeget is mellé. — Igenis, jéggel a két ko­nyak. Valóban, jéggel a leg­jobb, méltóságos asszonyom... — Kedves fiú ez a Jóska. És hogy magát mennyire ismerik. No, persze a hírnév. Ó! Óóó-ó! Hogy hívják ezt a konyakot? Ú! Pö-pö-pi! Pliszka! Alig fo­rog a nyelvem. Szóval, Elvira... Vennék neki itt szép lakást. Van rá pénz. És pénzért min­den van, én ezt tudom, fiam, nem csak ti. írók, akik osto­rozzátok. .. így is kell. Ez az erkölcsös. De ha van, az nem árt. Elvirának eltettük, ami jár neki. És az hiánytalanul megvan... De egy férfi kelle­ne neki. Mondd, fiam, te nem akarsz nősülni? — s olyan ko­molyan, mint Függ tiszteletes, amikor a gyóntatószék túlolda­láról azt kérdezte tőlem: „Pa­ráználkodtál?”, a szemem kö­zepébe nézett. — Nem! Azt hiszem, most nem... — No, igaz! Ó! Elkapkodni semmit nem szabad. Elvira szép nő. Szép! És szabad. És neki nem sürgős. Kis púderkompaktot vett elő táskájából. A kompakt fi­nom ezüstmunka. Elrendezte arcán a ráncokat. — Bobó merre él? — Bobó? Mi keveset tudunk róla. Nem tanult. És méltat­lan lett a családhoz... Jóska! A számlámat! Jóska számolt. — Elment már? — kérdez­tem kis idő után. Akkor már nem tudtam, mi történik kö­rülöttem, különösen nem, hogy mi fog majd történni... — A számlám! — olyan határozot­tan jelentettem ki, mintha éle­temben a már megírtakért és a még megírandókért egyszerre vettem volna fel a honoráriu­mot. — Jóska! A számlát! — Tíz! Kereken tíz forint! — a boka nem csattogott, a frissen vasalt, mintázott és monogramozott asztalkendőt is felváltotta egy régi és hasz­nált kendő. — Ne játsszon velem! — Nézze! — így, bizalma­san, mint akik egy futballcsa­patnak szurkolnak. — A hölgy­nek, azt észrevettem, sok pén­ze volt... Ez egy. Kettő. Ma­gának nincs pénze, azt tud­tam. Három: fizessenek a pén­zesek — határoztam el, esetben pedig a hölgy volt Ez gazdag, tehát neki számoltam a össze a konyakokat. Tíz forin­tot viszont megérdemlek, hi­szen a pincérek gyerektartásá­ba is beszámolnak egy átlag­borravalót. .. És borravalót nem adott a nagyságos as­­­szony. l ipilBET ß MANIPULÁCIÓ Hans Magnus Enzensberger, az önkéntes emigrációba tá­vozott nyugatnémet író ta­láló kifejezést gyártott az em­berek tudatának megdolgozá­sára fordított szervezett had­járatra. Tudatiparnak nevez­te el a tőkés állam manipu­lációs szerveinek összességét. S valóban, a legfejlettebb tőkés országokban ma a tö­megkommunikációs eszközök összességét, a szociológiát, az ideológiát és a különböző tu­dományokat mind-mind az emberek agymosására, a kon­formista gondolkodás kiala­kításának szolgálatába állítot­ták. A manipuláció ma már ter­mészetes velejárója a tőkés kormányok politikai tevékeny­ségének, a monopóliumok ál­lam feletti uralmának, a „né­pi­” kapitalizmus világának. A fenyegetést, a terrort csak végső esetben alkalmazzák, mert sokkal célravezetőbbnek tartják az emberek gondolko­dásának oly nagymérvű be­folyásolását, hogy azok már észre sem veszik megcsalat­­tatásukat. Így válik az ember a hatalom puszta és engedel­mes eszközévé, az atomizált társadalom közönyös és jelen­téktelen alkotórészévé. Nagyjából a manipuláció két fő irányáról beszélhetünk. Az egyi­k a szocializmus és a kommunizmus vezett tömegméretű ellen­szer­propa­­gandahadjárat, a másik a nyu­gati világ dicsőítése, a fenn­álló társadalmi állapotok konzerválására való törekvés. Természetesen az agymosás mindkét vonatkozásban eg­y­­szerre folyik, de vannak spe­ciális szervezetek, amelyek csak vagy az egyik, vagy a másik területre koncentrálják erőiket. A milliók kormányzásának új technikája a rendkívül nagy létszámú államappará­tus bonyolult manővereivel történik. Az NSZK-ban pél­dául ma minden ötvenedik ember a államapparátusban dolgozik. Ez az óriásira duz­zadt vízfej gleichschaltolta sajtót, szellemi kasztrációnak a vetette alá a tudomány em­bereit és az antagonisztikus ellentmondásokkal terhelt társadalmat megpróbálja egy­ségesnek feltüntetni. A mo­­nopoltőke e célból még attól sem riad vissza, hogy nép­szerűtlenné vált politikusokat, mint például Erhardot, a kel­lő lélektani pillanatban le­váltson az állam éléről. A manipuláció lényeges je­gye, hogy tizedrangú dolgokat a legfontosabbként tüntet fel, s ugyanakkor fontos társadal­mi kérdésekről teljesen elte­reli a figyelmet. Jellemző példája ennek, hogy Kennedy szenátornak a közelmúltban történt autószerencsétlenségét az amerikai sajtó óriási szen­zációvá fújta fel, olyannyira, hogy még az Apollo—11 vis­­­szatérését és Nixon ázsiai­ körútját is háttérbe szorítot­ta. A vezetők és a sztár­­ magánélete, a szexualitás, bűnözés, a jó és dolgos tőkés a szervező alakja — nagyjából ezek azok a dolgok, amikkel az embermilliókat naponta etetik. Kár lenne tagadni, hogy az évtizedeken át gondosan ada­golt mákony­hat, s még munk­ásosztály egyes rétegei* a nők gondolkodását is átfor­málja. A tudatipar rendkívül költséges, de a lehető leg­hasznosabb tényező az állam­­rend megtartása szolgálatá­ban. Manipuláció címen je­lent meg a közelmúltban a Kossuth Könyvkiadó gondo­zásában az a kötet, amely rendkívül érdekes májban, tudományos feldolgo­szinten, és sokkal szélesebb körben tárgyalja a tőkés világnak ezt a sajátos jelenségét. S hogy végül is mi a manipuláció? Egy lebilincselően érdekes könyv adja meg erre a kér­désre a választ az ohmok­nak. (dkl) Grigorij Gorin: Az étterem meglehetősen ki­halt volt. Leültem az egyik ab­lak melletti asztalhoz és vár­tam a pincérre. Jó öt perc múlva méregető tekintettel közeledett, és oda­érve hozzám, udvariaskodva kérdezte: — Étkezni fogunk? Étkezni? — Igen — feleltem. — Igen. Emlékszem — mond­ta. — Mindent megcsinálunk, amit csak óhajt. — Köszönöm — szóltam. — Legyen kedves legelőször egy sört hozni... — Értettem — szakított fél­be. — Hideget? — Hideget. — Pohárba? — Pohárba. — Meglesz — mondta hatá­rozottan, és jobb szemével rámkacsintott. Kacsintása pajkos és titok­zatos volt. Ezzel tudtomra adta, hogy sör dolgában most rosszul áll­nak. Nagyjavítást végeznek sörgyárakban. Az egész város­á­ban össze lehetne számolni, hány pohár sört szolgálnak ki a szomjazóknak. De nekem azért egyet hoz... — Egy borsoslevest is kérek — mondtam. Emberem elsápadt. — Támogatom — mondta, és most a bal szemével kacsin­tott rám. — Tehát borsos? — Igen. — Meleget? — Lehetőleg... — Tányérban ? — Feltétlenül. — Tejfölösen? — Úgy szeretném. — Teljesítjük — suttogta. — Legyen türelemmel! Ez alkalommal még szabbul kacsintott rám, tava­­­ly módon pedig azt adta értésem­­­re, hogy a borscsleves itt már a legnagyobb ritkaságok közé tartozik. Az itteni szakácsok már nagyon régóta nem főzik. Egyetlen ember, aki ma még főzi a borscsot, az a titokza­tos specialista, egy öreg néni­ke Poltava környékén. Az én rendelésemre külön repülőgé­pet küldenek, hogy meghozzák eme különleges ételt — Második fogásként bél­színt szeretnék, hagymával —• mondtam bátortalanul. A pincér erre fogcsikorgat­va kérdezte: — Bélszín értelemben? — Pontosan abban az érte­lemben. — Húsból? — Igazi húsból! A hagymát meg igazi hagymából. Barátunk szeme meredezett, elegáns módon teleszívta ma­gát levegővel és azt mondta: — önnek megcsináljuk! Ünnepélyesen csettintett nyelvével. Ezzel pedig azt je­­­lentette, hogy vegyem tudo­másul, ami ezután értem tör­ténik, az nem mindennapi. Bélszínt már réges-régen nem sütnek. Speciális archeológus bizottságot kell szervezni, hogy ásatások segítségével feltárják őseink kultúráját, megfejtsék a régi írásokat, és azok alap­ján összeállítsák a bélszínt. De énértem természetesen nem sajnálják a fáradtságot — Kér még valamit? — Köszönöm, nem — mond­tam félénken. — Már így hihetetlenül sok feladatot rát­­s­zam önre. — öt perc múlva itt is le­szek az egésszel — mondotta határozottan. Az emberek itt éveket is várnak a rendelésre, mondta tekintetével Van, aki még itt is alszik, mégis eleped az éh­ségtől, meg a szomjúságtól. A várakozás közepette az embe­rek itt szerelmeskednek, ös­­­szeházasodnak, van akinek közben már a gyereke is meg­születik. A gyerekek is meg­nőnek, és az étlapról tanulják meg az abc-t. Azután ők ma­guk rendelik ebédjüket, és is­métlődik az egész elölről. Az irántam tanúsított biza­lom jegyében ettem. Aztán felálltam az asztaltól. — Nem tudom, hogyan köszönjem meg messzemenő fi­­i­gyelmességét — mondtam a pincérnek. — Óh, semmiség — mondta látható zavarral. — Nem úgy van az — tilta­koztam én. — Ön nagyon nagy szolgálatot tett nekem ... Ilyet nem lehet elfelejteni halálunk órájáig végösszeget sem... A számlám — Egy rubel, huszonegy ko­pejka — felelte. — Értem — kacsintottam rá. Leszurkoltam az egy rubel huszonegy kopejkát, és kezet nyújtottam neki. Ezzel a kéz­fogással nyomatékosan tudo­mására hoztam, hogy ez is egy hihetetlenül rendkívüli dolog. A pénzzel egyébként is szű­kében vagyok. Köztudomású a sajtóból, hogy az Állami Bank­jegykibocsátó Hivatal nyom elég pénzt. Az is nem elő­fordul velem, hogy fizetés nél­kül távozok. Ilyenkor a rend­őrség keres. De ÉRTE én minden áldo­zatra kész vagyok. Ezért fize­tek pontosan. Számla szerint! A kijáratig követett lángoló tekintettel. Több mint való­színű, nagyon sokáig fogunk emlékezni egymásra. — Fordította: Sígér Imre DCiüHelesen Önnek !

Next