Dolgozók Lapja, 1969. október (24. évfolyam, 227-253. szám)
1969-10-05 / 231. szám
1989. október 5. vasárnap Kulturális élet az NDK-ban Kereken 13 millió polgár látogatja évente az NDK 97 színpadát, köztük hat gyermek- és ifjúsági színházat. Az együttesek felének saját zenekara és balettje vann. A bérlet rendszer biztosítja, hogy a színházbarátok ezeket a kulturális intézményeket rendszeresen és olcsón látogathassák. A látogatók befolyást gyakorolhatnak a színház profiljára és játéktervére is. A több mint 900 állandó filmszínháznak és kereken 850 falusi mozinak 1968-ban csaknem 100 millió látogatója volt, és 1,2 millió előadást tartottak. 31 millió néző több mint 300 000 rendezvényt látogatott a több mint 1000 klubban és művelődési házban. A hangversenyidőben körülbelül 2,4 millió ember látogatja a zenei rendezvényeket. A 7000 hangverseny közül körülbelül 1000 mezőgazdasági üzemekben és 5000 lakosnál kevesebbet számláló községekben kerül megrendezésre. tár Az NDK-ban 22 000 könyvtöbb mint 50 millió könyvvel rendelkezik. A legnagyobb könyvtár a Deutsche Staatsbibliothek (Német Állami Könyvtár) Berlinben 4 millió könyvvel és a leipzigi Deutsche Bücherei (Német Könyvtár) 3,5 millió kötettel. 264 000 olvasó kereste fel a tudományos könyvtárakat, 2,7 millió olvasó a nyilvános könyvtárakat és 760 000 olvasó a 8000 szakszervezeti könyvtárat. Az NDK-ban 563 múzeum működik, ezek közül 416 tájmúzeum és 73 művészeti múzeum. Ezeket évente több mint 17 millió ember keresi fel. A legtöbb látogatót Drezda kerülete (a festménygaléria, a Zwinger), Erfurt weimari és buchenwaldi em alékmúzeum), Berlin (Pergamon-oltár) és Potsdam (Cecilienhof és Sanssouci) vonzotta. Több mint 100 000 polgár dolgozik a több mint 7000 népművész-közösségben, melyek közül 900 a népművész kör, 200 pedig a munkás- és parasztírók köre. m . Aki valamelyest tanulmányokat folytatott verstanbók nagyon jól tudja, milyen szempontok alapján különbözteti meg a népköltészetet és a műköltészetet a mi poétikánk, mennyiben tér el a mi felfogásunk szerint egyik a másikától. Ezt már az általános iskolában megtanítják. (Más kérdés persze, hogy sajnálatosan kevéssé közismertek a hatások, amiket a népköltészeti közvetlenül vagy közvetve a műköltészetre gyakorolt s gyakorol; hogy például napjainkban mennyi „modern” költői gesztus gyökerét lehetne föllelni a nép poézisében!) A mi szempontjaink azonban a magyar és a környező népek hagyományain, tapasztalatain alapulva szűrődtek le olyanná, amilyenek — s úgy tetszik, kissé meg is csontosodtak. Ahogy ugyanis távolabbra tekintünk, nyomban revideálnunk kell nézeteinket e vonatkozásokban. Engem az első meglepetés akkor ért, amikor a szovjet DOLGOZÓK LAPJA ŐSZI KIRÁNDULÁS (Lajos László felvétele) A népköltés változatai népköltészettel ismerkedtem. Nálunk valóban szokatlan tudomásul venni azt például, hogy a szovjet irodalom huszadik századi történetében is nem kevés szerep jutott, s jut még ma is a népköltésnek. Pedig ez tény: a szocializmus építése során is születtek olyan spontán, kideríthetetlen forrású dalok, művek, amelyek a nép egyszerű gondolkodásmódját tükrözik ezen a nyelven, ebből az alapállásból vallanak mindennapi örömökről, bánatról. S most itt a kezemben az újabb, a még nagyobb felfedezés : Sárkány-játék címmel, Szegő László vietnami eredetiből magyarra fordított (s mások által ismét versbe fogott) népköltés-gyűjteménye, mely az Európa kiadó gondozásában, ízléses köntösben jelent meg. László jegyzetekkel s Szegő szóval látta el a kötetet, utóezt nagyon jól tette. A magyar olvasó számára ugyanis nagyon nehéz azonosulni a Távol-Kelet világával, költői atmoszférájával. Ha azonban valaki kellő figyelemmel olvassa végig a kötetet, érzékenyen keresi azokat a kapcsokat, melyek az emberi habitust mindenütt, mindenfelé hasonlóvá teszik, a Sárkány-játék tanulmányozása közben mintha mély kútba tekintene. Közismert, hogy a keleti művészet a finomságok iránt rendkívül érzékeny; ez a cizelláltság szervesen párosul az egyszerűséggel. Csupán találomra idézzünk itt: Szövőszéknél délután „ fogom a kék indigót, az indigó kék színét hímzett kendő issza be. Anyám kérdi: kire vársz? A kendőt miért szövöd? Int szemem észak felé. A rejtett-titkok gyengéd kifejezésének érzelmek kitűnő példája ez, akárcsak a következő kiragadott három sor: fán fénylő narancs az arcod, hajóm messze indul, arcod virág hulló szirma — Nyomban tegyük azonban hozzá: a finomságnak az vállfája is benne rejlik ebben a sajátos keleti költészetben, mely az élet „nyersebb” (vagyis hétköznapian természetes) mozzanatait is szerves részévé teszi a poézisnek. A szerelem, a családi kapcsolat, a nosztalgia — mennyi más hasonlóság minden népek költészetében! (Csak verscímekben: Álmatlanul fekszem; A hűtlen lányokról; Panasz a hűtlen férj miatt; Vénasszony a feleségem; A falánk asszony; A lusta legény.) Napjainkban terjed a nép ajkán fakadt dalok időrendje. Külön ciklusba fogták össze a kötetben (Hazatérnek, s fordulnak a fiúk) azokat a kis verseket, amelyek vietnami nép permanens hőasi harcát villanásokban ábrázolják. S ebben is mennyi finomság: Hűs, fehér, lágy homok örli kis lábnyomod,hol járőrbe mentél. Éppen ez utóbbi versek alapján derül ki, hogy a válogaást szerencsés kézzel nem Észak és Dél különléte, hanem éppen az összetartozás alapján szedték csokorba. Igen, a vietnami' népköltés is bizonyítja — ma is —, hogy a nép egyféleképp gondolkodik ott is, ahol az új élet építése folyik, ott is, ahol „mi puskával, karóval az anyák” védik magukat, s kívánják a békét. (is) s piszkavasat szorongatott a kezében. — Kicsoda maga és pút akar itt? — támadt az asszonyra elsötétült szemmel. A hangja fátyolozottan gurgulázott, mintha összeszorított torokból jönne. Az asszony megijedt tőle. — Na, mit izél itt? Engem csak a Galambosaié küldött, hogy kérdezzem meg... — dadogta hátrálva. Barátnő magasra emelkedett kezében a piszkavas. — Ki innen!.— nyögte tompán. — És mondja meg annak a Galambosnénak, hogy az urával együtt jöjjön ide érti? Akkor majd beszélhetünk!... — Tudja miért mondtam ezt? Értettem én, hogy mi a dörgés. Az asszonyka azóta férjhez ment, s talán épp az a négy év előtti gaztettet tette hozzá. Most csak sea kíváncsiság hozta vissza. De én elvettem a kedvét tőle. Másnap mentem a gyámhatósághoz. A nevemre szeretném venni a Ferkót, mondtam. Jött a herce-hurca, iratokat akartak, meg mifene, hisz tudja, h"»°v volt, de aztán sikerült, kötélnek álltak. Hisz elvégre én neveltem fel, az én fiam volt! Most megnyugodott. Egyszer-egyszer kérő is jelentkezett az özvegyasszonynál, rendbejöhetett volna az élete. De aztán mindig csak a gyerek győzött: úgy érezte, nem lenne jó neki egy „mostoha”. Ferkó az iskolában nem tanult jól, elcsavargott hazulról, s ami még rosszabb volt, kamaszkorában betegeskedni kezdett a tüdejével. Barátné ekkor már a Brikettgyárban dolgozott, SZTK-tag volt is. Vitték is a gyereket egyik szanatóriumból a másikba. De igazán meggyógyítani nem tudták. A szakimat azért kitanulta, de, többet volt táppénzen, mint a lakatosműhelyben, az asszony Árnyék ereszkedett, életére. Dolgozott két ember helyett, s kellett is, mert a Ferkó szeretett ám szépen öltözködni, mivel sokat lődörgött a lányok körül. Aztán az egyiknél hamarosan el is akadt. —, így van, ez- " Hiába mondták neki a doktorok, hogy a házasság nem neki való. De hát lehet is ezekkel a fiatalokkal beszélni! Barátnő megint töltött, ivott s a kezével meglökte Gruber könyökét. — Hé, ne aludjon, öreg. Gruber felriadt. — Tessék? Csak egy kicsit elgondolkoztam.. Mondja, tovább. Mi volt aztán ? — Hogy mi?... Semmi különös. Tegnapelőtt este megvert a Ferkó. — Micsoda? Magát? — összevesztünk a konyhabútoron. El akarta vinni azt is, én meg nem adtam oda. Fojtogatni kezdett, én segítségért kiáltottam, s bejött Molnár bácsi, a szomszéd... Csend. Újból Barátné: — Hát így volt. Csak eszembe jutott, mert hogy emlegettem a Pistikét... No, ne ijedjen meg. Gruber hüledezett. — Nem úgy van azért az. Inkább arról beszéljen: mi lett a Ferkóval ? — Ma reggel elutazott Budakeszire. A szanatóriumba." Annyira felizgatta magát a bútor miatt, hogy tüdővérzést kapott. Bár adtam volna oda neki. Elhallgatott. A táncosok még egybe rúgták a cementet. Gruber furcsa kavarodást érzett az agyában. Sokat is ivott, s a Barátné története se tett jót neki. Nemigen tudta, mit szóljon az egészhez. Jobb híján felállt, engedelmet kért s kilépett az országútra. Kint már hajnalídott. Az erőmű felől borissza énekszó hallatszott. — Azok legalább vígan vannak. Jobban tettem volna, ha náluk töltöm az estét. Ahelyett, hogy ennek a szerencsétlen Vilmának a keserves históriáját hallgassam. Egyébként rendes úgy,de mit tud ő az én Pistimről, a saját gyerekemről? Mert édes a Jerikójával így járt? Akárhogy vesszük, szemét alak. Egy huligán. — Bebotorkált, vissza a helyére. Barátnő közben szendvicseket szerzett, s újra töltötte a poharakat. Az utolsó pohárnál Barátné akadozó nyelvvel megszólalt: — Hát akkor... én megyek — motyogta. — Jön maga is? Gruber is felállt, de nem válaszolt a kérdésre., új magyar film Az alvilág professzora A krimi, a bűnügyi rejtvény izgalmas és népszerű a filmen is. Nem is panaszkodhat a közönség, nemcsak az életben , a televízióban és a filmszínházakban is kap bűnügyi rejtvényeket, „keresd a tettest!” krimi-feladványokat bőven. Sőt már vannak magyar hagyományai is ennek az angol gyökerű műfajnak. Szemes Mihály rendező új filmje, Az alvilág professzora minden tekintetben eleget tesz a műfaj és a néző igényének. Filmje jó krimi-feladvány, helyenként izgalmas bűnügyi konstrukció, és a megoldás, a leleplezés is stílusos, bűnügyi filmbe illő fordulat. Bűnügyi filmbe illő — ezzel jeleztük is, hogy bár a történet nem nélkülözi a valóságos bűnügy „életanyagának” hitelességét, a „megtörténhetett” valószerűséget, mégis csupán filmkonstrukció. Még akkor is az marad, ha a szerzők: Radványi Dezső, a történet írója, Szemes Mihály rendező és a szereplők mindent megtesznek azért, hogy a „valóság”, a „valódiság” illúzióját keltsék. Nem is rossz megoldás, hogy az eseményeket a nyomozó rendőrtisztek szemszögéből követhetjük végig, akiknek kínlódó-verejtékező munkája valóban természetesebbé teszi a történetet, mondhatni: hitelt ad a filmnek. A rendőrtisztek figurái így túl is nőnek a szokványon, és eltérően a bűnözők meglehetősen sematikus figuráitól — elevenebb emberi portrék, sőt jellemek. (Még akkor is, ha az egyik főszereplő, Latinovics Zoltán — Sinkovits Imrével ellentétben — túl is játssza, meglehetősen egzaltáltra színezi és méretezi a figurát.) A film tehát azzal tér el a szokványoktól, hogy szerencsés kézzel, mondhatni a valóságos riport életszerűségével, alaposságával mutatja be a bűnözés módszereit, s a nyomozás folyamatának részesévé teszi a nézőt. Ám szokványos marad a túlságosan is kimódolt, megszerkesztett, precízen konstruált történettel, a meglehetősen sablonos bonyolítással, és a nagyon is konzervatív rendezői, operatőri eszközökkel, összegezve tehát azt írhatjuk: Az alvilág professzora nem lépi túl a műfaj sablonjait- kereteit- korlátait, de amit e szűkös keretek közt nyújtani lehet, abban nem marad el elődei, társai mögött. (gombkötő) Egy jelenet a filmből. Munkában a rendőrség... Valljuk be őszintén, magunk is kíváncsiak minden egyes utunkba voltunk kerülő tócsa mélységére. Az iskolából hazafelé jövet sem hagytunk ki. Az volt egyet legbüszkébb, aki a legmélyebb a tócsát találta. S bár hivatalosan nem értékeltük egymás közt a nemesnek számító versenyt, odahaza minden kiderült. Akit legjobban elvertek, az győzött. Pocsolyában toporogni élvezetes dolog a gyerek számára. Ám a szülőnek kell venni hozzá a cipőt, a bakancsot. — Melyik gyerek törődik ezzel? Mi nem nagyon törődtünk. Jött velem szemben a napokban egy tíz év körüli gyerek. Jónövésű fiúcska, csak arcának kajánságán virított a kamaszok idétlensége. Jön, s látom, méricskéli a pocsolyákat. Táskáját kezében Tóbázza, barna műbőrkabátját kigombolva viseli, sárgás kordnadrágján már mutatkoznak a tócsát kutató-kereső szenvedély nyomai... Ezekhez magasszárú, jóval bokán felül érő bakancsot visel. A bakancsnak van a legnehezebb dolga. Már csak itt-ott látni belőle a barnás színt. Azt is csak sejteni, hogy vastag a talpa, egész télire szánták, s bár még csak megyünk az őszbe, hát a srác nem is gondolja, eleget tud-e tenni becsülettel a lábbeli a hivatásának. Méri hát az őszt jelző pocsolyákat. Süt a nap is, és arra a napra befejezettnek nyilvánított a tanítás is. Mi más dolga lehet a fiúnak? Megmérni az ismeretlent, a szemmel kifürkészhetetlent, tekintve, hogy a pocsolyának az a tulajdonsága, hogy többnyire nem látni az alját. Sáros, zavaros a víz, ki tudja, milyen mély? S mi lehet a fenekén? A TÓCSA Milyen mélyen van az alja? Izgalmas dolog! Az egyik mellékutca torkolatánál szembe találkozunk. A környék néptelen. Nincs a közelben — kívülem — okvetetlenkedő felnőtt, aki számon kérte, hogy mért teszi tönkre a bakancsot. • Nincs senki, aki személyesen megzavarná. Nyugodtan teszi, amit tesz. A tócsa is a legalkalmasabbak közül való, hatalmas kiterjedésű; alakját tekintve, a tatai tóra hasonlít. Talán teherkocsi vájta ki, dupla kerékkel, aztán telefolyt vízzel. Ki tudja, hol a legmélyebb? Az én ismeretlen srácom éppen azt kutatja. Óvatosan, aprókat lépked, beljebb, még beljebb nyomul. Nem akar egyetlen centit sem elkerülni. Hátha ott a mélyedés ... Már két fűzőjét belepte a víz... ám akkor szomorú-dacosan rám néz (leálltam szurkolni a fiúnak), tanúnak hív csalódásához. Igen, hiszen már a közepén jár és még bokáig sem ért. A pocsolyák természetrajzához pedig az is hozzájárul, hogy a közepén a legmélyebb, aztán elsekélyesedik újra. Néz rám szomorúan, egy jobb tócsa lelőhelyének reményében. — Talán ott! — mutatok délre fekvő csücskére. — Talán ott mélyebb ... Talán — olvasom ki tekintetéből a kétkedést. De azért megindul. Óvatosan, lassan, szinte körmözve. Hátha annak lesz igaza, aki maga már nem keresi, de kerüli a tócsákat, s óvja a lábbelijét. (Pedig a felnőtteket már nem vonják felelősségre, ha bokáig sárosan mennek haza, sőt sajnálkoznak. S lám, igazam lesz! Már a negyedik fűzőcsík is veszélyben van. A fiú meglőlrázza a táskáját. Hátha megnagyobbodik a súlya a lendülettől, s akkor beljebb süllyed a sáros aljzatban. Közben újra rám néz. Mintha azt mondaná: „Bizony, itt mivel mélyebb!” Hiszen valahol van még a bakancs szárának a teteje? És a lábbeli nyelvezetét is úgy építették meg azok a fránya cipészek, hogy a víz meg a sáros lé nem nagyon hatol bele. Szurkolok neki, és ezt ő is érzi. Szemében már ott ül a bizalom. Talál ő még egy rendes, valamire mondható tocsogót. Ott ül ez a kérlelhetetlen elszántság a szeme sarkában, egy ravasz kis ránc képében. A töretlen elhatározás, a szívós kitartás, és egyszersmind a kutatási szomj. Megvetően legörbíti ajkát, amikor visszanéz a tócsára, lekicsinylés, megvetés — egyszerre. Mert már megmérte, kiismerte, tovább nem érdekli. Nadrágján egy-két friss sárfolt jelzi bátorságát. Cipőjéről, mintha csokoládé folyna le... Kettőt-hármat toppant. Dühösen, csikós jókedvvel. Annyira persze nem szurkolok neki, hogy utána eredjek, s kivárjam — valóban talál-e ennél különbet? Mert az ember felnő, megtanul óvatosan járni. Kerüli a sáros, ismeretlen mélységű vizeket. Kerüli, ahol csak lehet. Vagy átugorja, ha másként nem mentheti szárazon az irháját és a lábbelijét. És mégis, azon a napon is, bokáig sáros volt a cipőm. Senki persze meg nem szidott. Vízzel lemostam, pasztával bekentem. Ragyogott, mintha új lett volna. És el is felejtettem az egészet. , Baráth Lajos