Dolgozók Lapja, 1970. május (25. évfolyam, 101-126. szám)

1970-05-31 / 126. szám

1970. május 31. vasárnap d­OLGOZÓ* KAPJA A A­z öreg Nemoda Buda, képesített lóvezető már éppen tizedszer akart a gebék közé csördí­­teni, amikor újfent és újfent leszólították a bakról. A fő­­építésvezető, az alfőépítésveze­­tő, a főalépítésvezető, a leépí­tésvezető (a személyzetis), a fu­­varozási előadó, a főportás, az alportás, néhány ismeretlen ro­kon lépett hozzá ugyanazzal a szöveggel:csaknem — Idefigyeljen öreg! Meg­ihat két fröccsöt a Sarki­ban. Ja, hogy nem arra van a ta­noda építése, ahova a meszet szállítjuk Egy kis kerülőt megér magának az a két fröccs. Sőt, minden fuvarnál megteszi ezt a kis kerülőt. Tudja, most épül a kis vityil­­lóm. No, nem lesz olyan palota, mint a főmérnöké, de megte­szi, és csak úgy eszi az anya­got. Persze, nem kell az egész kocsival ott letenni. Elég lesz a negyede is. Hogy jusson is, meg maradjon is. De minden f­uvarnál... Szóval, értve va­gyok!? Amikor az öreg Nemoda megérkezett a tanoda építé­séhez, már nagyon várta ott mindenki. A főmunkavezető egy cédulát lobogtatott a ke­zében. — Remélem­, tud olvasni Nemoda Buda! Ezeken a cí­meken le kell dobni néhány lapát meszet, pár darab tég­lát. Építkezünk, igaz fiúk? A szak- és segédmunkások kórusa lelkes igent zengett. Hát persze, hiszen építkezik az egész ország. Készségesen segítettek az öregnek felkurb­­lizni a szekér billenő platóját, s közös erővel engedték le nagy semmit a tátongó meszes­a gödör mélyébe. A segédmun­kások kórusa meg nagyot cup­­pantott, mintha valóban mész érkezett volna le a gödör fe­neketlen fenekére. A központi irodaház ablakán éppen ebben a pillanatban né­zett ki Vak Borján János, a beruházó főellenőre. — Aha — hegyezte a fülét, mert keveset látott de azt is rosszul, s kifinomult helyette a hallása — valami már van. Megyeget a munka. A mész után jött a homok, aztán jött a tégla, jött a só­der... Főként a sóder jött ál­landóan.­­Vak Botján János főellenőr pedig ablakáig hallotta el a munka szép muzsikáját, s az­tán gondosan tanulmányozta a munkavezető precízen, gondo­san írt (ezért külön dicséret illeti) jelentéseit: Leraktuk az alapokat. Zsaluzzuk a beton­pilléreket. Készen állnak a fő­falak. Jöhet a födém. A daru megfelelő, könnyen emel. Itt nagyon könnyű mindent meg­emelni... A helyi újság, a Közérdekte­len Hírharang is naponként lelkes cikkekben tájékoztatta a lakosságot arról, mi­nik a nádpalló függ­önnyel törté­kö­rülölelt építkezés színhelyén. Amíg Nemoda Buda a fröc­­­csöket iszogatta a Sarki­ban, Leiter Jakab, a lap fürge lúd­­tollú és lúdtalpú vánszorgó ri­portere átcammogott a szer­kesztőséggel szomszédos épü­letbe Vak Borján János főel­lenőrhöz. ha?— Mi zújs? Épülget a tanú­— Tessék — tolta eléje a je­lentéseket a főellenőr —, ha tud olvasni. — Majd megerőltetem ma­gam — szerénykedett a ripor­ter, s belelapozott az építési naplóba. — Hű, de szenzációs anyag! Sorozatban „Az építkezés, ahol nem hozzuk, pa­naszkodnak az anyaghiány­ra”. S mit szól ezekhez az al­­­címekhez: Döntsd a sódert, ne siránkozz! Kik falaznak a ta­noda építésénél? Egyre nőnek a falak. Már oly magasak a fa­lak, hogy a város nagyját a falhoz lehet apraját­­állí­tani. Kicsit hosszú, de hatásos. S felvirradt a nagy nap. El­indult a tágas, hímes mezőre a város apraja-nagyja, s nagyja közt az apraja. A tűsz­a­oltózenekar pattogó indulókat játszott, ünnepi kantátákat énekeltek. S amikor kiértek a mezőre, közel jutottak a tett színhe­lyéhez — alig akartak hinni a szemüknek. Pontosabban nem is hittek a szemüknek. Min­denki azt hitte, hogy valami szembetegséget kapott a nagy izgalomban, örömben... Mert a mezőn, amerre szem ellátott, réti perjét, somkórót, s egy szál magányos kukorica­szárat ringatott a lágy nyár­végi szél... De hát ki nyissa szólásra a száját? Kinek kell itt legelő­ször véleményt mondania!? Minden tekintet most a város rangidős elöljárójára ződött. Ő csak tudja, ő szege­­csak látja... S az elöl­járó elöljáró fel is találta magát a nehéz helyzet­ben. formált. Tenyeréből napellenzőt a fülére illesztette, felnézett eltűnődve, a magasba hosszan. Valami mélyértel­mű, idegen kifejezésen töpren­gett: — A teringettét! Micsoda impozáns látvány! Megkönnyebbült sóhajtás hullámzott végig a tömegen. — Az öreg azt mondta: im­pozáns látvány. Nagyon tetszik neki. Minden nagyon szép, mindennel elégedett... — Tényleg. Valóban csoda­szép... S voltak már, akik részle­tezték a dolgokat: — A hom­lokzat is impozáns. No, és be­lülről, a nagy el­őcsarnok, az előadótermek! Milyen tága­sak, milyen kényelmesek! S a modern konyha Hogy mi mindent meg lehet itt etetni... S most már valóban nem volt más hátra, mint ünne­pelni, s az építők dicsőségét zengedezni... Több mint tíz pohárköszön­­tő hangzott el, és minden szó­nok megerősítette: Büszkék le­hetünk­ arra, amit csináltunk. Valóságos csodatanodát ava­tunk itt...­­A csodatanodát máig is mu­togatják a bel-­­és külföldi szakembereknek.­­Mindenki el­ragadtatással nyilatkozik az oktatás korszerűségéről, az is­kola felszereléséről, az impo­záns látványról. V­alóban, a szőlőhegy fe­lől, ahonnan a vendé­geknek a leányka és az olaszrizling közt a ta­nodát megmutatják, impozáns a látvány. Kis villácskák, tor­nyos paloták, víkendházak, nyaralók papagájtarka gyűrű­jében, ott, a puszta mező kö­zepén, mintha azért valóban volna valami... Az ezerjó után előfordult, hogy többen tanodát is láttak már itt...két Gombkötő Gábor Országjáráson A ráckevei görög katolikus templom Aki nyitott szemmel járja­­ közben a hazai műemlé­­az országot, lépten-nyomon keket, értékes nemzeti kin­­olyan temérdek látnivalóval őseinket sok esetben csak kül­­tulálja szemben magát, ame­ földiek tekintik meg. így va­gyunk többek között a temp­lomokkal is. Majd minden fa­lu templomában találunk va­lami érdekeset és valami mű­vészeti ritkaságot. Ráckevére kellett elutaznom ahhoz, hogy megcsodálhassam azt a párat­lan szépségű, 1487 körül épült lyet talán egy-egy idegen or­szágban sem kapna meg. Csak hát divatos dolog ma, hogy Olaszországba, francia földre, sőt a távoli Skandi­­náv­ államokba utazunk nivalót keresni. (Még jó, lát­ha ezért és nem kardigánért!) görögkeleti szerb templomot amelyhez hasonlót csak Bul­gáriában, Rilában láttam. A rilai kolostor „­idősebb” mint a ráckevei templom, és ikon­jai is értékesebbek, de oda már betört az idegenforga­lom, és elvesztette igazi bá­ját a mintegy 1000 méter ma­gasan fekvő hegyi kolostor. Szobáiból turistaszálló lett, az udvarán turisták ebédelnek, a boltozatos kapufeljárón mo­dern gépkocsik gördülnek át. A késő gótikus stílusú, há­lóboltos ráckevei templom, amelyet 1771-ben restauráltak utoljára, történelmi levegőt áraszt. A templom belsejét igen szép, bizáncias faliképek díszítik. A két stílusú gó­tikus stílusú déli kápolnát a XVI. század elején csatolták a templomhoz­ épült a különálló Ugyanakkor korongto­rony gótikus stílusú földszint­je is, amelyet 1758-ban copf stílusban építettek tovább. A templomban már csak he­tente egy alkalommal ren­deznek misét, a pap a szom­széd községből jár át. A gond­noki tisztet egy — a templom udvarán lakó — öreg néni látja el, aki a fényképező­géptől úgy fél, mint a tűz­­től. — Jusztin — A főoltár Mária-képén — mint ahogy görögkeleti temp­lomokban mindenütt — a kis rézet tartó k­éz ki­melkedik a kép síkjából. Rendszerint nemesfémből alkotott művé­szi ötvösmunka. Itt ezüstből készült a kéz. Az apostolokat ábrázoló csodálatos szépségű képet sajnos nem tudjuk gazdag színeiben bemutatni Elizabeth Hull Froman: Amit az amerikai kórházakról tudni kell Látjátok azt a szép nagy épületet, gyerekek? Az a nagy épület a kórház. Nagyon régi épület. A tűzoltóság lebontás­ra ítélte. Az egészségügyi mi­nisztérium is. Még a Súly- és Mértékhivatal is. A kórházban sok ember van. A betegek kórházba men­nek és meggyógyulnak. Az egészségesek kórházba mennek és megbetegszenek. A kórházi tartózkodásért mindenkinek fizetnie kell. Méghozzá sokat. No, gyerekek, ki tudná megmondani, mi ez a szoba? Nem, nem faliszekrények a takarítószerek Ez a kórházi különszoba.­­ Nem, a beteg nincs az ágyá­ban. A beteg lement az elő­csarnokba. A beteg most épp nővért keres. A nővérek borzasztóan el vannak foglalva. Nem szabad őket zavarni. Látjátok azokat a szép kis lámpácskákat, me­lyek ott égnek minden szoba ajtaja fölött? Mindegyik szo­bában van egy beteg, aki megnyomta a csengőt, s lámpácska kigyulladt. Azok a a betegek mind nővérre várnak. De hol a nővér? Talán ő is beteg, és befeküdt egy másik kórházba. Itt egy másik különszoba, gyerekek. Szép óvatosan nyis­sátok ki az ajtót, s most meglátogatjuk a beteget. Miért ül a beteg egy széken a szoba sarkában? Azért, mert a friss ágyhuzatra vár. Úgy látszik, a mosoda dolgozói is szörnyen el vannak foglalva. No lám, megérkeznek a lá­togatók, most jönnek felfelé a lépcsőn. A lift megint el­romlott. Most, hogy már itt vannak a látogatók, s ők szó­rakoztatják a betegeket, mi elmehetünk. Vigyázzatok gye­rekek! Láttátok, hogy az egyik látogató elcsúszott a viaszos padlón? A látogató eltörte a lábát. Szegény látogató! Most már ő is beteg. (Fordította: Zilahi Judit) Egymásután vette a földeket, sőt pár év múlva egy egész, kész tanyát, gyümölcsöst, fü­zest, más szóval mindent ami az emelkedéshez szükséges volt. Suttogták is, hogy a csizma szárából gazdagodott Nem alap nélkül, mert még­ ab­ban az időben rabolták ki a szomszéd járásban a gyapjú árával hazafelé tartó kasz­­nárt, és a tettesnek úgy nyo­ma veszett, mintha elfújta volna a szél. Korponay Áronnak viszont — szólt­ a másik történet — nem volt ilyen szerencséje so­ha. Nem is lehetett volna» mert lovai csak álmukban» ha ettek zabot. Aztán a kettő­nek volt egy pár szeme, csí­pőjükre tarisznyát aggatni, és csak azért lehetett nem bicegtek, mert minden lábuk egyformán fájt. Bár a legmin­dennapibb lábhibára, a katá­­ra kádenciát tudott. — Kapták azok, és lopták — mondta volt, nem ha felhozódott. Az egyik reggel kereske­dők állítottak be hozzá. Meg­fizetik, bármennyit kér, és előre­­ ajánlották egymás szavába vágva, mert olyan sár volt, hogy az szombaton a négylovas elmúlt sze­kerek mellett gyalog mentek a menyasszonyért a szomszéd faluba. Mégis vállalta. Sohse úgy, hogy valahogy ne volt le­gyen, gondolta, és keményen biztatta a pejkókat. Meg ar­ra is számolt, hogy a nehe­zebb szakaszon, majd leszállanak utasai, hisz csak szokás ez, mióta világ ez így a világ. De a kereskedők meg sem mozdultak. Csak folytatták, és mondták a magukét, néha idegen nyelven, mert soha nem lehet tudni» kiben mi ra­gad meg» ügyet sem vetve' »a bajusza alatt káromkodó Kor­­ponayra. Feleúton lehettek, amikor felcsillant Korponay szeme. Azok a szürke, semmitmondó­nak tűnő érzékszervek, ame­lyekből még rosszakarattal sem lehetett kiolvasni az alattomosságot vagy az ön­magát védő humor szikráját. Előbb a vállához kapott szájával. Aztán a keze fejét kapta be. Morgott, ráncigálta a kabátja ujját, elvonította magát, mint a veszedelmet ér­ző eb. — Nincsen talán valami baj? — kérdezték kisvártatva hátulról. — Nincsen. Hogy lenne. Vagyis nem tudom — hebeg­te. — Bár a múlt héten meg­harapott valami kutya. Igen, valami rossz kutya — foly­tatta, és újra bekapta a ke­ze fejét. A két ember elsápadt. És miután szót váltottak, más nyelven» hogy ez ne értse» megérintették az öreg vállát. — Álljon meg, kérem! Be­­széljünk egy kicsit, kérem. Úgyis nehéz a lovaknak, ké­rem — készségesked­tek, olva­­doztak. Korponay Áron csak azt várta meg, míg elhaladnak egy kicsit. Megfordult, és felemelt fuvardíjjal a zsebé­­­ben, boldogan indult vissza. LelkiismeretfuriSalás nélkül, mert az íratlan törvény ér­telmében úgyis gyalog kel­lett volna megtenniük a fe­­le útját. Utódjait természetesen ma is veszett fuvarosnak neve­­zik. Hogy a mesélő sem volt különb a Deákné vásznánál, arra az alábbi történet vet mindenkor megszépítő vilá­gosságot. Mint minden gyermek és siheder, nagyapám is na­gyon szeretett volt szekerezni. Mindegy volt neki, ha a lő­csön ült is, ahogy emlegette, csak vigyék, és a lába ne ér­je a földet. Ám ez nem min­denkor sikerült. Az egyik al­kalommal például, akárhogy sírt, nem akarták magukkal vinni. Csakhogy nem addig volt az. Már benne is élt a csakg^értis­­ szikrája, meg parányi bosszú az oktalannak a vélt mellőzésért. Ezért gyor­san hajtottak ki az udvarról és tovább, hogy minden le­hetőséget kizárják az utána rohanásnak. Porfelhőben, ami­től majd megfulladtak egész úton. Csak hazafelé észre, hogy a küllőkre vették egy óvatlan pillanatban úgy kö­tözött rongyot nagyapám, hogy az minden kerékfordu­lásnál belevert, belemerült az út porába. Sohse hagyták többet oda­haza. 7 Lengyel egyetemeken A lengyel egyetemek kul­turális élete igen sokszínű. Sok diák tartozik a színház­­barátok klubjaiba és a zene­kedvelők Pro Musica klub­jaiba. A képzőművészetek népszerűsítésével a 48 egyete­mi kiállítási szalon foglalko­zik, a legjavát világ filmtermésének pedig 41 egyetemi film-vitaklub mutatja be. Az egyetemisták társasági éle­tének és szórakozásának köz­pontja a 16 szakjellegű és a 122 egyetemi diákklub. A lengyelországi egyetemi élet egyik jellemző vonása a rendkívül aktív műkedvelő mozgalom. A lengyel egyete­meken összesen 211 beat- és dzsessz-zenekar, 128 egyetemi színház, 36 énekkar, 17 tánc­­együttes, 12 társasági klub és 8 nagyobb ének- tánc­és táncegyüttes működik. A fényképezés hívei 54 fotó­­klubba, a filmamatőrök pedig 11 filmklubba tartoznak. Te­gyük hozzá, hogy a próza vagy líra terén „szárnyaikat próbálgató” egyetemistáknak 26 irodalmi klubja van. Külön figyelmet érdemel az egyetemisták rádiós t­evé­­kenysége. Az egyetemi gyedekben és a nagyobb ne­di­ák-szállókban helyi rádióhá­lózat működik, a szerkesztési és lektori munkákat az egye­temisták végzik. Lilla-múzeum Gyűlik az anyag a közeljö­vőben létesítendő Lilla-múze­­umhoz Dunaalmáson. Leg­utóbb az 1900-as években Kecskeméthy Jenő reformá­tus lelkész rendezett be Lilla emlékmúzeumot Vajdáék egy­kori pincéjében. Azóta a há­ború eltüntette a pincét az ereklyékkel együtt. Most leg­utóbb Ferenczy Miklós kör­zeti orvos értékes tárgyakat gyűjtött össze, melyet­ az­­ új­jáépített Csokonai Művelődési Otthonban fognak kiállítani. Ezek között szerepel Domby Márton könyve Csokonai Vi­téz Mihályról, melyet 1817-ben adtak ki először. Látható lesz Csokonai barátjának Édes Gergelynek a könyve Ifjúi Enyelgések címen 1813 ból, s Kazinczy Ferenc minden mun­kái az 1830-as évekből. Szám­talan fotókópia a költő mű­veiből, majd az eredeti anya­könyvből egy részlet, ahol Vajda Júliát Csokonai Lillá­jának jegyezték be. Látható lesz még egy tányér Lilla ha­gyatékából, majd fotókópián evőeszközök Lilla hagyatéká­ból. Lilla leveléről eredeti fo­tókópia melyet V. Ferdinánd királyhoz írt 1844-ben, a le­vélen a királyi kancellária el­utasító válasza, melyben köz­lik, hogy kérelmét nem telje­sítik. .. Látható lesz az 1905-ben rendezett Lilla-ünnepély egy megmaradt eredeti meghívó­ja, melyben közük, hogy dísz­kapuval várják az akkor Du­­naalmásra érkezőket... Érté­kes darabja a múzeumnak egy eredeti Csokonai verses­kötet, melyet Toldi (Schédel) adott ki először Budapesten 1844-ben. Ezenkívül néhány festmény a költőről és Lillá­ról (Richter Gyula alkotása), az első Lilla festményről szí­nes fotókópia, valamint az egykori „ház”, melyben múzsa lakott közel 42 évig, te­­­szik érdekessé a kiállítást. A múzeumot helytörténeti kiállítással kapcsolják egybe: a régi Dunaalmást mutatják be képeken és tárgyakban. Ezek között szerepelnek ró­­mai kori edények, régi pénz­érmék, Lévai István ezüst­gombjai, rokkák, különböző edények, könyvek, az 1700-as évekből, és a legutóbb talált kutyabőrös nemesi oklevél.

Next