Dolgozók Lapja, 1972. április (27. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-02 / 79. szám
DOLGOZÓK EAPJA Az ezeréves 28. Galeotto Marzió és a többiek... költői koronát, alkalma volt, hogy a királyi udvarban megismerkedjék nemcsak a királlyal, hanem a magyarországi humanizmus más képviselőivel, elsősorban Vitéz Jánossal. Második (1465—72 között) volt a ittléte, leghosszabb. Ezalatt vendégeskedhetett Janus Pannoniusnál és Mátyás udvarában is, azonban a és ismételten leghuzamosabban Esztergomban, Vitéz János időzött, dolgozott,környezetében Galeotto „Az emberről” szóló könyvét részben Esztergomban írta, s Vitéz Jánosnak dedikálta. Már régebben is úgy vélték, hogy ez a könyv az emberi test fiziológiájáról szóló akkori ismeretek első rendszeres összefoglalása. Ajánló levelében azonban Galeotto maga megmondja, hogy nem csak az emberi test leírását adja, hanem a betegségek megállapításának és gyágabb lehetőségek nyíltak szágyításának ismertetésén túl— ugyanahhoz a püspökhöz mentek, mint a mindenféle jónak és tudománynak a menedékhelyére... Tudományuknak és felfogásuknak hasonlósága kapcsolta őket össze Gergellyel, és járult hozzá a barátság létrehozásához a népfajok akkori különbözőségében is...” Miután V. László 1457. novemberében meghalt, Vitéz Jánosra hárult az a nagyszerű feladat, hogy Podjebrád Györgynél kieszközölje Mátyás szabadon bocsátását. Az ország határán, a fogadó küldöttség élén, ő üdvözölte az ifjú királyt. Széchy Dénes halála után pedig Mátyás azonnal őt, aki már uralkodása kezdetétől fogva főkancellárja volt, nevezte ki Esztergom érsekévé, első egyházi méltóságában korábbiaknál sokkal tá Az ország mára. Ekkor már közel járt hatvanadik életévéhez, mégis fáradhatatlan buzgalommal látott hozzá tudományos és művészeti terveinek gyors ütemű megvalósításához. Milyen mélységesen emberi szeretetből fakadó és magasztaló, de ugyanakkor féltő hangon jellemzi nagybátyja lázas tevékenységét egyik epigrammájában Janus Pannonius; menően — a lélek meinek a feltárására is rejteltörekszik. Újabb vélemény tudománytörténeti szerint ez a mű jóval több, az első nyomtatásban is megjelent reneszánsz anatómiai szakkönyv. A hazai és a külföldi szakirodalomban, elsősorban Kardos Tibor felismerése óta elfogadott tény, hogy éppen Galeotto és Janus volt az a két humanista, akikben már az 1450-es években felvillant a „heliodinamikus” naprendszer megsejtése. Ez a reneszánsz koncepció, amelynek alapjait Galeotto és Janus az ókori görög tudományból merítette, ma még kellőképpen fel nem mért jelentőségű előzménye Kopernikusz „heliocentrikus” felfedezésének. Váradról Indult ------gyermekkorazsenge ban a ferrarai Guarino iskolájába, majd pedig a dicsőség útjára Janus Pannonius is, aki élete végéig ennek a körnek volt egyik legnagyobb, legcsodálatra méltóbb tagja és alkotója. Otthona, vagy hosszabb-rövidebb időre szóló pihenő és találkozó helye, s olykor éppenséggel menedéke volt a váradi udvar más hazai és külföldi humanistáknak is. Miklós modrusi püspök egyik művének bevezetőjében nemcsak hangú emléket állít egy melegitt eltöltött telének, de kitűnően jellemzi is e humanista társaság életének és munkálkodásának a lényegét: „..attól az igen boldog és neket' mindig emlékezetes téltől ke. '’"'’, amelyet nálad Váradon sok bölcs férfiúval a te... könyvtáradban, a kiváló emberek számtalan kötetei között gyakran üldögélve, kedvesen és szeretetre méltóan eltöltöttünk...” A nagyváradi tudóstársaság életét és célkitűzéseit a leglényegesebb nézőpontból világítják meg Callimachusnak Sanocki Gergely életrajzában olvasható sorai: „Volt ott abban az időben két igen képzett férfiú, Paolo Vergerio és Filippo Podocataro, akik különböző kényszer folytán — az egyik Itáliának, a másik Ciprusnak az elhagyása után Nappalon, éjjelen át mért küszködés oly szakadatlan, O, atya, kit sohasem hagy lenyugodni a gond Élvezed azt, hogy nem jut percnyi időd se pihenni, És örökös gond közt várod öregkorodat? Nincs e világon, mit meg nem rokkant a törődés, Még te sem vagy vasból, téged is őröl a kor. Míg másokra ügyelsz, ne feledd hát önmagadat sem, Úgy élj társaidért, hogy bele majd te se halj! Az építkezések mellett nem kevés terhet róttak Vitéz János vállára a főkancellári és diplomáciai teendők, egyházmegyéjének kormányzása és az a kimeríthetetlen buzgamol amellyel az egyetem létrehozására és fenntartására humanista társaival pedig világmindenség új és valószevűbb megismerésére törekedett, miközben szorgalmasan foglalkozott főként, a matematikai és csillagászati tudományokkal. Janus Pannoniust megbízta, hogy itáliai követjárása alatt teremtsen kapcsolatokat tudósokkal, akiknek a közreműködése fontos volt az esztergomi udvarban és az Academia Istropolitana tanári karában. Janus ifjúkori barátját, Galeotto Marziot, aki ekkor a bolognai egyetemen tanított, már magával is hozta. Giovanni Gatti olasz teológust viszont Galeotto hívta Esztergomba, hogy az Academia tanára legyen. Janus és Galeotto közvetítésének köszönhető az is, hogy — még az Istropolitana 1467-ben történt megnyitása előtt — Regiomontanus is Esztergomba érkezett. Vitéznek már régóta szándékában állt, hogy őt Peuerbach tanítványát s művének folytatóját, humanista udvara számára megnyerje. Az Academia tanáraként ugyancsak gyakori vendég volt az esztergomi humanista körben Ilkus Márton, a híres lengyel asztrológus is. körében és a Mátyás ki-Vitéz János vály udvarában működött külföldi humanisták között — különösen a köztudatban — Galeotto alakja vált a legnépszerűbbé. A nagy népszerűséget egyrészt elmélyült tudományos munkára, kemény vitákra és játékos megnyilatkozásokra egyaránt hajlamos egyéniségével és tetteivel, másrészt pedig a Mátyás király bölcs mondásairól és tetteiről írt, mindmáig kedvelt könyvével vívta közki magának. Ez a népszerűség azonban be is árnyékolta őt, mert egyes kortásai és számosan a későbbi tudósok közül, akik írásaikban foglalkoztak vele, nem értették meg az ő nyughatatlan mészetét. terraleotto Először 1461-ben járt Magyarországon, meglátogassa kedves meg őt, itt hogy Janusát, aki ekkor is később is váltig unszolta hogy hozzá eljöjjön, és éljen. E rövid látogatás alatt, amidőn ő emelte Janus fejére a Mátyás adományozta ez irányú fejlődésében szerepe volt esztergomi fontos humanista társainak, feltehetően Vitéz Jánosnak, különösen pedig Regiomontanusnak. Dr. Nagy Zoltán (Következik: Regiomontanus és Ilkus Márton.) 1972. április 2. vasárm £ Perdöntő régészeti leletek az almásfüzitői ásatásokból Már régebbi ásatási és terepjárási eredmények alapján sejtettük, hogy Almásfüzitő közelében, a Foktorokban, a római tábor és polgárváros mellett, az időszámításunk előtti évezredekből is vannak településnyomok. A múlt évben a Timföldgyár új iszaptárolójának építése által régészetileg veszélyeztetett területen nagyobb leletmentő ásatást végeztünk, melynek megfigyelései feltételezéseinket ténylegesen bizonyították. A közeli folyóvíz, szükséges a vadban, halban s az építkezéshez nyersanyagban gazdag árterület enyhébb kiemelkedései, az őskor több szakaszában csábították az embert megtelepedésre. Az időrendi sorrendnek megfelelően rétegesen egymás felett elhelyezkedve az újkőkorból, középső- és későbronzkorból és a kora vaskorból tártunk fel több lakóházat és különböző rendeltetésig gödröket. Az ásatások legértékesebb eredménye, hogy a legalsó rétegben sikerült megfigyelnünk és teljes egészében feltárnunk egy igen nagy méretű, 14x29 méteres, ún. nagycsaládi lakóházat, melyet a belőle előkerülő régészeti leletanyag alapján az újkőkori vonaldíszes edényművesség egyik késői népcsoportjához kapcsolhatunk. Ez a népesség kézzel készített edényeit bekarcolt vonalakból álló jellegzetes mintával díszítette és gyakran élénkítette piros, fekete és sárga színű festéssel. Ilyen edénytöredékek alkották az ásatáson előkerült leletanyag többségét, melyet nagy mennyiségű ételhulladék és még számos, a mindennapi élethez szükséges tárgy — csiszolt és pattintott kőeszközök, agancsbalta, csontamulett stb. — kísér. A ház szerkezetére, mivel bomló szerves anyagból épült, (pl. fából, sásból stb.) a föld sötétebb elszíneződéseiből következtethettünk. A kibontott felületen egymástól 4 méteres távolságra két hosszú sorban cölöpnyomokat figyelhettünk meg, melyeket hasonló távolságban két, a sorokkal párhuzamos árok fogott közre. A ház rekonstrukciójánál kiindulópontunk ez a két párhuzamos cölöplyuksor lehet, melyek függőleges, erős tartóoszlopok nyomai. Ezek, amellett, hogy a épületet három részre osztják, annak tetőgerendáit tartották. Az időjárás viszontagságai ellen az egész konstrukciót növényi és állati szerves anyagokkal borították be. Külső nézetre így az épület leginkább egy csűrhöz hasonlítható. Hasonló házak a vonaldíszes edényművességgel együtt egész Európában elterjedtek. Bár már régóta feltételeztük, hogy a hazánkban élő késő kőkori népcsoportok hasonló építményekben laktak, az általunk feltárt ház az első, ami ezt konkrét ásatási adattal bizonyítja. Korát az időszámításunk előtti 4—1 évezred fordulójára lehet helyezni. Az időszámításunk előtti 16—15. századból a Dunántúl jellegzetes középső bronzkori népcsoportjának, az ún. mészbetétes edényművesség kultúrájának két lakóházát tártuk fel. Ezek az előzőtől lényegesen eltérő kisebb, félig a földbe mélyített kunyhók, melyek alakja, sötét színű kitöltésük alapján, többnyire szabálytalan. Helységeinek funkciója alapján az egyik ház két részre oszlott, tényleges lakótér mellett egyik fele élelemtárolás célját szolgálta. A kunyhóban találtunk egy külső füstelvezető nyílásos kemencét — benne vaddisznócsontokkal és egy nagyobb fazék töredékével — és a bejárat mellett egy szabad tűzhelyet. Ez alól egy gyermeksír is előkerült, melynek, helyzete alapján, áldozati jelleget kell tulajdonítanunk. A kiskorú gyermek kevés csonttöredékén égetés nyomát nem lehet megfigyelni, így valószínű, hogy magát a holttestet helyezték egy nagyméretű fazékba, melyet egy urnával borítottak le. A lelet alapján a gyermek haját kicsiny bronzkarikák fogták össze, eltemetők sírjába pici edényt és élelmet helyeztek. A ház lakóterében, az egykori járószinten, eredeti helyzetben több nagyméretű tároló-t és egyéb használati edényt találtunk összenyomódva. A korszakból még több szabadon álló tapasztott és plasztikus bordákkal díszített kemencét, hulladék- és élelemtáraló gödröket is feltártunk. A mintegy 300 évvel későbbi, késő bronzkori település jelentségeit tudtuk a legkevésbé megfigyelni, mivel leletanyaga már a legfelső humuszrétegből került elő. Több felmenő falú, cölöpös szerkezetű, föld fölé épített ház részletét sikerült feltárnunk, melyek alapján majd a nagy kiterjedésű telep szerkezetére tudunk következtetni. A korszakból sok, még mindig szabad kézzel készített edénytöredéket gyűjtöttünk be, emelett találtunk egy öntőmintát, bronz lándzsahegy töredéket és bronzrögöt, ami a helyi bronzművességre utal. Az időszámításunk előtti VII—VI. századból területünkön csak futólagos megtelepedés nyomára bukkantunk. Két kisebb méretű gödörből szép, összeállítható edénytöredékek kerültek elő, a korra igen jellemző fényes fekete, grafitos bevonattal. Az almásfüzitői ásatás sok munkával megtisztított leletanyagának restaurálására most kerül sor a tatai múzeumban, és az új kiállításon már megismerhetik az érdeklődők az értékes leletanyagot. V. Vadász Éva Az újkori ház egyik cölöpsorának részlete mint a szegény F Feri olyan árva Hunyadi József: abók volt, gyerek a meséskönyvben. Nyolcéves lehetett, amikor meghalt az édesanyja, egy hétre rá pedig hivatalos értesítést kapott, hogy az apja elesett a fronton. A hirtelen nekisudarodott, búzakék szemű, szalmaszőke legényke maga sem tudta volna elmondani, hogyan is nőtt fel? Mint az ég madarai, vagy a mező virágai? Szívóssága és hihetetlen hajlékonysága miatt Menyétnek becézték. Mivel pajtásai nem voltak, és kicsiny kora óta folyton felnőttek között dolgozott, hamar begubózott és szivére ránőtt a bizalmatlanság páncélja. Nem bízott meg senkiben, csak önmagában. Akkor volt igazán boldog, ha egyedül kóborolhatott. Inkább egy falatot sem evettnapokig, csak, hogy senki előtt ne kelljen megalázkodnia, ennivalóért könyörögnie. A folyón átívelő ócska vashíd túlsó oldalán állt Franyó úr roskadozó malma. Franyó úr hét ravasz, fukar, zömök, szőrmók férfiú volt. Csalt, lopott, feketézett, de soha senki rajta nem kapta. Menyét, ha a szétbombázott házak között talált valamit, azonnal hozzásietett. A molnár tűnődő hümmögések közepette, úgy fintorogva, mintha lyukas fogat fájna, bagó áron mindent megvett tőle. Menyét emlékezett rá, egyszer azt mondta neki: — Fiam, te olyan vékony vagy, hogy tűbe lehetne fűzni. Ha nem lenne háború, kitaníttatnálak cirkuszi kígyóembernek! — Valahova a sarokba nézve így folytatta: — Én a te helyedben megpróbálnám kihasználni, hogy] ilyen gimyó vagyok. Például... körülnéznék a városszéli ligetben. Az a sok hülye burzsuj a legelső bombázáskor mind elmenekült Nyugatra. Hanem a villáikat nem tudták elvinni magukkal. ted, mit mondok, ugye?...Ér— Statárium van! — dörmögte Menyét elsötétült arccal.. — ha elkapnak, felkötnek. Ez ki van plakátozva, Franyó úr! A molnár gúnyosan nevetett: — Ne röhögtess! Téged? Egy tizenhárom éves nyápic kölyköt? Akár csendőr, akár nyilas fog meg, legföljebb két nagy pofont kapsz, meg jól nadrágon dörrentenek és... kezdheted elölről az egészet! ... Menyét végül is kiment a Horthy-ligetbe. Már az első alkalommal kiszúrt magának egy magános palatetős villát. A ház mögé került, és játszi könnyedséggel bújt át a lándzsahegyű, zöldre pingált vaskerítésen. Egy rózsakaróval óvatosan fölfeszítette az egyik rosszul bezárt spalettát és már bent is volt. Csodálatos tanyára lelt! A villa földszintjét hajdani gazdája úgy kirámolta ugyan, mintha termeszek falták volna fel a bútorzatot, de az alagsorban egy jókora, berendezett varrodát talált Menyét. A varrógépeket a régi tulaj elvitette, a villanymotorokat azonban otthagyta, sx. húsz villanymotor sorakozott egymás mellett a munkapadokon! Első pillantásra megállapította: könnyű őket és a hóna alá leszerelni vágva odébb állni velük. Aminek még jobban örült: a padlástérbe beépített közül az egyikben cselédszobák ruganyos heverőt talált, meg egy nagy bőröndöt, teli May Károly és Verne Gyula könyvekkel. Franyó úr mohó szeme fentakadt, amikor Menyét elvitte hozzá a legelső villanymotort. Mindjárt teli mert egy mély tányért csipetkés, kolbászos bablevessel. Olyan sűrű volt, hogy Menyét kezében majdnem elgörbült kanál, amíg belapátolta. Úgy a jóllakott, hogy félreállt a hasa. Legnagyobb csodálkozására a molnár még egy kétkilós kenyeret is, meg legalább negyedkiló abált szalonnát a kezébe nyomott. — Vén hülye! — vihogott magában Menyét, amikor kincset érő zsákmányával kisurrant a malomból. — Ezért a vacakért ennyi mindent adni!? — Kis hülye! — röhögött Franyó úr, amikor egyedül maradt a vadonatúj villanymotorral. — Fogalmad sincs, mit ér? Menyét remekül érezte magát a manzárd-szobában. Egész nap a kanapén hevert, kenyerét csipegette és szinte felfalta a nagy bőrönd könyvet Ahányszor megéhezett, lelopakodott a csikorgó falépcsőkön az alagsorba és a tűbe fűzött fiú elvitt egy villanymotort Franyó úrhoz. Napközben, amikor megszólaltak a légvédelmi szirénák, kimászott a tetőre, hanyatt feküdt az átmelegedett palalemezeken a kémény tövében, és úgy gyönyörködte végig a légicsatákat. Amikor komolyra fordult a helyzet, Menyét megérezte a bajt és kisurrant a városból. Egy közeli falu végéről figyelte az ütközetet, hogyan kergették ki az oroszok a városból németeket. Félelmetesen szép a volt a tüzérségi párbaj! Legjobban a „Katyusákat” szerette. A legyezőszerűen szétnyíló rakétafürt vonítva csapott le a városszéli német állásokra, s ahol a lövedékek földet értek, eleven náci nem maradt. „Pedig mekkora pofájuk volt! Akár egy ólajtó!” — gondolta Menyét. „Hogy így meg úgy, majd a csodafegyver!” Késő délután, egyik percről a másikra véget ért a város ostroma. Menyét zavartan jött-ment a parasztház udvarán. Nem találta sehol a helyét. — No, hála istennek, végre itt a béke! — mormolta a magános paraszt néni, aki a házába fogadta. — Holnap Hanem hiába gatta magát, a nyugtategyre erősödött. robaj Hirtelen felkönyökölt a szénán, mert nagy veszedelmet sejtett meg, önkéntelen hátrapillantott a sötét országútra. Óriási, fekete árnyak közeledtek a szekér mögött s mindegyiknek az orrán két kék fénykarika rezgett. Szívébe nyilallt a felismerés; elmegyünk fiacskám a bíró— „Teherautók!... Szabálytalanoz és örökbe fogadlak. Legalább lesz kire támaszkodnom öreg napjaimra. Menyétnek arcizma sem rezzent, csak titkon, befele nul közlekedik a Négykézláb a mélyen szekér!’ alvó,’ holtrészeg paraszt mögé surrant és a vállára csapott: — Ké, fater] Térjen ki, tperti fintorított. „Még mit nem! Nem leszek paraszt!” — gondolta és még aznap este ke ireket oldott. Egy szekérre kéredzkedett fel. A gazda tökrészeg volt és akadozó nyelvvel malac nótákat harsogott. Azután feje a mellére bukott és húzta a lóbőrt. A két ló arra csalinkázott, amerre akart. Egyszer az egyik árokparton álltak meg legelni, máskor másikon. Persze, a szájukban a volt a zabla, nem sok örömük tellett az eddegélésben.A Menyét megvonta a vállát, befurakodott a szekér derekába rakott illatos szénába és békésen elszenderedett. Mindig olyan ébren aludt, mint nyúl a barázdán. Szundikálás közben halk, tompa, percrőlpercre erősödő robaj ütődött a dobhártyájának. „Ahá! Bombázók lesznek! Az Ivánok mennek valahová, szétvágni a Fritzeket!” — futott szét félálomban a szája. Majd csúfondárosan legyintett álmában: „Ugyan, hülyeség! Az Ivánok már rég Sopron környékén kergetik a Fritzeket!” i