Dolgozók Lapja, 1973. november (26. évfolyam, 256-280. szám)

1973-11-11 / 264. szám

107S. november IX. vasárnap Egy kisvárosi fotóművészről Mi indította el egy vidéki tanárember mély szenvedélyre valló érdeklődését a fényképezés, annak magas művészi szintű művelése felé? Ki tudna erre választ adni? Az örökké tárgyilagos objektívvel megrajzolt, a fényérzékeny rétegek kérlelhetetlen őszinteségével rögzített „döntő pillanat’’ megragadásának bűvölete miként vezette jobb és még jobb fölszerelések vásárlására, egyre tökéletesebb előhívási módok és nagyítási technikák elsajátításához — ki tudná ezt lépésről-lépésre összefoglalni? Tóth István ceglédi fotós mindenesetre működése kezdete óta mindenkor a legigényesebb módszerek alkalmazására törekedett. így lett alapító tagja a hazai fotóművészek szövetségének, kitüntetettje a Fotóművészek Nemzetközi Szövetségének, tiszteletbeli tagja a Bordeaux-i Fotóklubnak, a Bécsi Fotóklubnak, a Delaware Camera Clubnak, a Rinai Fotóklubnak, a Délkeletázsiai Fotóművészek Szövetségének és az NSZK nemzetközi fotókörének. egyik Az elmúlt tizenhét évben százharmincnégy (!) nemzetközi fotótárlaton nyert ■ díjat képeivel. És nem akármilyen tárlatokon — például Amszterdam, Barcelona, Bécs, Berlin, Boston, Chicago, Hamburg, Hong-Kong, Lisszabon, London, Madrid, Riga és Washington legrangosabb fotósai által rendezett seregszemléken. Most száz képét állította ki „szülővárosában és otthonában”, Cegléden, a Kossuth Múzeumban. Kiállítása felett városának tanácselnöke vállalt védnökséget, a vendégeket is ő hívta meg a megnyitóra. Tóth István képei arról vallanak, hogy érdeklődésében, kultúrájában, művészi világlátásában elsősorban ís a magyar nép sorsa érdekli. Népünkről, sorsunkról "áll a világ bármely pontján. Képünk a kiállítás egyik jellemző fotóját mutatja be az olvasónak. L. I. Tóth István: Nehéz út voL DOLGOZÓK LAPJA miattad siet a halálhoz...” „Esküszöm, hogy míg csak élek, más szerelmet nem cserélek, Vagy Lilim, vagy — senki sem.” (Csokonai) Dunaalmás — először III. Ince pápa oklevele említi 1213-ban — ősidők óta lakott hely. Az évszázadok során számos történelmi esemény zajlott itt. Mégis másról nevezetes ma Dunaalmás: Lilláról, a hallhatatlan Múzsáról. A Duna kék szalagja és a part közelében terpeszkedő szelíd, alighegy dombok között húzódik a község. A Dunára néző domboldalon fekszik a temető, Lilla sírjával. Lenn parton — a temetővel szemben — áll a költő a szobra, mellette (Lévainé egykori lakóháza helyén) a művelődési ház, a Csokonai—Lillaemlékszobával. A helység múltjának atmoszférája indította az 1965-ben ide helyezett fiatal körzeti orvost, Ferenczy Miklóst a Csokonai—Lilla-emlékek szenvedélyes kutatására. — Tudományos dolgozatot készítettem a koleráról, s forrásként használtam az 1800-as évektől vezetett anyakönyvet. Ebben bukkantam rá Lilla nevére, akinek második házasságánál — mint ismeretes — bejegyzik, hogy „Néhai Vitéz Csokonai Mihály Lillája”. Lévai István, míg élt, nem tűrte a név kiejtését. 1797-ben a költő — a komáromi Tó utcában — eljegyezte Lillát az apjától örökölt s ereklyeként őrzött pecsétgyűrűvel (a gyűrűn a kis méregtartó valószínűleg összefügg Csokonai apjának borbély-kirurgus foglalkozásával). A lány szülei nem tudhattak a titkos eljegyzésről. Ebben az időben született a Hálaének a Vénus oltáránál című verse, melyben elragadtatással írja: „Kedves Cipris! /Még csókot is Ragasztott ő orcámra, /S még többet hán’t /Pecsét gyanánt, /Az esküvést kért számra/.” Elek (Lilla unokaöccse) szerint Vajda Juliannát szülei erőszakkal adták gazdagnak vélt Lévai István fakereskedőhöz. a Lilla csak 46 év múlva — mikor megtudta, hogy végrendelkező férje semmit nem hagyott rá — merte bevallani, hogy Lévai szegény volt. V. Ferdinándhoz küldött esedező hangú levelében így indulatoskodik: „...napfényű igazság, hogy Lévai Istványnak mikor nőül vett engem, semmije sem volt...” Szendrey Imre írja a Komáromi Lapokban: „A makacskodó Juliskát az anyja közvetlen az esküvő előtt megverte alaposan”. (A pecsétgyűrűt Lilla koporsójának leszögezésekor Vég Mihály, a második férj húzta le ujjáról, és adta át Vajda Eleknek — jelenleg a debreceni Déri Múzeumban található). Dr. Ferenczy Miklóst évek óta foglalkoztatja — de a kutatókat általában is — járt-e Csokonai Dunaalmáson? „A 900-as években Kecskeméthy Jenő, a község református lelkésze vásárolta meg Vajdáék egykori szőlőjét a hegyoldalban” — mondja Ferenczy Miklós. — „A pince fölötti présházban Lillamúzeumot rendezett be. Kecskeméthy leírása megemlíti, hogy a múzeumban volt Lilla Írét kékmázas kancsója, két asztala, ágya és széktöredékei. Az egyik asztalt egy tatai pedagógus családnál megtaláltam. Kecskeméthy Jenő elmondta Szendrey Imre komáromi tanárfestő barátjának, hogy találkozott olyan idős emberekkel, akik ismerték Lillát, s tőle hallották, hogy Csokonai 1802-ben járt Dunaalmáson. Máig sem tisztázott, hol adta át Lillának A szépség ereje a bajnoki szíven című versének miniatűr kiadású példányát, az „Elfelejthetetlen Angyalom!...” kezdetű ajánlással. Arról nincs feljegyzés, hogy Komáromban adta volna át, Lilla pedig — már Lévainéként — Dunaalmáson tartózkodott — több kutató nem tartja kizártnak, hogy itt találkoztak. (A mendemonda szerint Csokonai komppal jött át a Dunán, mások azt állítják, hintóval érkezett. (Neszmélyen is megfordulhatott, mert Aranysújtásos nadrág című versében 1798-ban a neszmélyi borokról (melyek akkor a tokajival vetekedtek) ír: „Hadd fessék le énekembe /A neszmélyi jó borok , Melly nagy tűzzel száltak szembe /Két hatalmas táborok”. Milyen volt a költő „földiekkel játszó égi tünemény”-e, a gyönyörűnek leírt Múzsa? Dr. Fa Imréné, akinek nagyanyja ismerte Lillát, ezeket mondja róla: „Nagyanyám szerint Lillának valami csodálatos ibolyakék szeme volt, amit késő öregségéig megőrzött, de mindig csak a könny és a bánat kifejezése volt benne”. Domby Márton, a költő barátja kétszer is járt Dunaalmáson, s ezt jegyezte fel: „ő derék termetű, kinyílt homlokos szívű, kellemetes interessáló ábrázatú szőke, s meglehetősen magas; de már azon gráciáiból, melyekkel Csokonait megigézni hatalmas volt, sokat veszített.” A költő haláláról anyja levélben értesíti Lillát, s elküldi neki a Lilla-dalok első példányát. Lilla válaszlevelében azt írja, hogy szeretne elmenni Debrecenbe, de a „Fátumok kegyetlenek ellene”. — Csokonainé, fia halála után, Dunaalmásra utazott — mondja Ferenczy Miklós —, hogy megkeresse és elátkozza Lillát, de annak szépsége, jó szíve, csalódott szerelmi busongása és elhalmozó szeretetreméltósága az öreg Csokonainét annyira elragadta, hogy teljesen megbékülve és boldogan hagyta el Almást...” Lilla 1825-ben, Csokonai halálának 20. évfordulóján arannyal futtatott veres rézpoharat készíttetett, s azt a református eklézsiának ajándékozta (Dunaalmáson őrzik). Csokonai búcsúlevelét mindig magánál hordta, s amikor Szalacsy József mérnök felkereste, hogy lemásolja a levelet, „csak nagy kérésre engedte meg”, a „kebléből vette elő és a másolás után oda rejtette vissza”. A levelet vele temették el. Dr. Ferenczy Miklós véleménye szerint a domboldali temető száraz agyagföldjében — ha esetleg vaskazettába tették — a levél máig se pusztulhatott el, s hogy a magára hagyott idős asszonnyal néhány apró emléktárgyát is eltemették. Néhány éve felvetette az exhumálás gondolatát, erről máig se mondott le. Már elkészült Ferenczy Miklós Csokonai Lillája című könyve bővített változatának kézirata, mely az újabb adalékokat, s a szájhagyományt is feldolgozza. A közelmúltban a szomódi temetőben megtalálta Vajda Julianna édesanyjának sírját. Dunaalmáson legendák születnek, élnek, szállnak fáról-fira Csokonairól, Lilláról. Ha hinni lehetne nekik: „Mihály úrfi — így hívták a községben — gyakorta kijárt iddogálni s turbékolni a szép asszonyhoz, míg annak beteges ura — favásárláson járt a hegyek között”. Azt is tudni vélik az öregek, hogy haldokló Lilla két kancsót adott át szomszéda asszonyának, e szavakkal: „Őrizze meg, szomszédasszony, mert ezekből iddogáltunk odafönn a szőlőhegyen Mihály úrfival”. Talán örökre titok marad, voltak-e egyáltalán ezek a dunaalmási pásztorórák ... Lilla fent nyugszik a dombderékban, Csokonai szoborarca lentről, a Duna mellől tekint fel a márványkőre. Lilla lépteit, Csokonai szellemét őrzi e táj ... Györke Zoltán menyecske jön, azt megmártsuk amott, a gödörben? — Mártod ám a!... — hördült Kelemenre Gáspár, de a többiek nevettek. — Megmártjuk mi a menyecskéket is! — kiáltozták, s a többség Kelemenhez pártolt. Nem mindenkihez járt ki asszony, nem is volt mindnek. Meg aztán egyszer végezni akartak. Csend volt egy ideig, mert mind a fél véka aranyra gondolt. Aztán az apró Rácz megállt, és másról kezdett álmodozni : — Nekem volt egyszer egy úri nőm, hiszitek-e...? — Éppen a te füstös képed kell azoknak! — nevetett vörös képű Müller. Erre már a a távolabb lapátolók is fölfigyeltek. Aki a habarcsot keverte, közelebb jött: — Az semmi! Nekem legénykoromban két ikertestvér ... — Hazudik megint az öreg — intett faraglyahordó társának a lapos orrú Ábris — de, emlékszel még arra a kis hegyes csöcsűre ... ? — Hej, ha azt még egyszer elkaphatnánk, igaz-e?! — bizonykodott a másik. A Nap nagyot került az égen, hogy minden oldalról a hetvenkedők arcába nézzen, vagy tán a várhegyet akarta körbejárni, hogy megtekintse, mennyit emelkedett a fal tegnap óta. A kőművesek ezalatt rikoltoztak az álláson: — Ég a láda! Hé, fiúk, anyagot ide! A segítők nem látták sehol Kelement, hát csak gondoltak valamit a kőműveseknek, és folytatták tovább. Mire a mester előkerült — ő tudja, honnét — mindenki szerszámot pucolt, többen mosdottak is, dühös csapkodással. — Mi van, emberek — ordított Kelemen — nem volt még fáj ront! ”Oehúzott nyakkal mindnyájan helyükre mentek, de arra ügyeltek már, hogy a kezük tiszta maradjon kolompolásig. Csak amikor a fal omlott, és egy-két nagyobb kő a meszesgödörbe esett, akkor lett pöttyös némelyikük ruhája. A másik nap állványozással kezdődött, akár a többi. Délig csak annyi szóváltás volt, mint máskor. Délben feltűnt egy asszonyféle a távoli úton. *Az emberek találgatták, kihez jöhet. Megálltak álláson, állás alatt, keverőgödörnél, nem mozdult volna egyik sem, míg meg nem ismerik, de Kelemen szokás szerint rájuk kiáltott: — Mit mondtam, emberek?! Kinek nem ér a szép szó? Fürödni akar valaki? Zavarja vissza azt a nőt, ha jót akar! — Várjuk már meg legalább, kié — ellenkezett dadogós Ábel, akihez még eddig nem jött soha senki. Kelemen követ hajított le De völgybe, néhányan csatlakozatak, nem sokára mind nagy élvezettel hajigált. Az asszony észrevette, először megállt, figyelt egy darabig, majd visszafordult. A férfiak helyükre mentek. Mindannyiukban fortyogott a szégyen, hátha épp saját vérére, asszonyára emelt most kezet... Dolgoztak szótlanul, rakták, nem méregettek, csapták kő közé a masszát, hadd fogyjon, az anyja istenit! Egyszer csak elfogyott a mész. Szólt Kelemen: — Újat kell oltani! Ezt szerették az emberek. Hogy sistereg! Hogy bugyborékol! Milyen csodálatos, amint felszabadul a vízbe hulló könnyű, fehér kőből a forróság, a félelmes erő ... Közben nem vette észre senki, hogy újra asszony érkezett. Az emberek előbb látták meg, mint Kelemen, és pisszentek egymásnak, hogy most figyeljenek, mi lesz. Várták, hogy mesterüknek majd torkán akad a szó, ijedten alkudozni kezd — de Kelemen mit sem törődött most az egyezséggel, derékon fogta ropogós, fiatal asszonyát, s megindult volna valamerre... Sejtette ő azért, hogy baj lehet, mert mikor izzó szempárok gyűrűjét érezte körben, megtorpant, és körbekapta hirtelen tekintetét: — Mi van, fiúk, nem tetszik valami? A csapat hallgatott, aztán megszólalt Gergő. — Nem farsangolni jöttünk ... — Jól van, pihenjetek, dolgoztok eleget — mosolygott Kelemen, és utat kért szabad kezével. — Majd pihenünk, ha végzünk — felelte Gáspár. — Ha zsebünkben az arany — tette hozzá Torjai. — De addig itt nincs dolga idegennek! — zúgták mindannyian. — Ezeknek mi bajuk? — kérdezte gőgös szóval Kelemenné, és ez lett a veszte. A lapos orrú Ábris, aki nemrég szabadult, lebiggyesztette a.ikát. — Semmi — dünnyögte — nekünk semmi bajunk. Éppen, hogy örülünk, mert lesz, aki majd megtörölgeti fürdés után a mestert... Meg minket is — kacsintott most a többire — netán, ha szépen kérnénk . .. Ami ezután történt, nem vallott soha senki arról A vár történetének ez a lapja homályba került. Ezért is lett belőle ballada. Egy biztos: az építők ettől a naptól fogva pontosan rakták a köveket; mire a láda kiürült, ott volt a másik, nem csapták senkinek a szemébe a meszet; és Kelemen is kisebb lóról szólt az emberekkel. Megkapták pénzüket, el is osztoztak vita nélkül; sőt, inkább még azt figyelte mindegyik, elégedett-e a társa ... JáIz asszonyt még sokáig kereste a törvény. A környékbeliek meg csak találgatták, hogy így esett, meg úgy esett... Trencsényi Imre 7 Plakett és poézis Lajos József kiállításáról A tatabányai Népház emeleti előcsarnokában látható kiállítás anyagában kétoldalt tanulmányrajzok, grafikák szerepelnek. Méltók, hogy tárlaton lássuk őket, mintegy betekintést nyerve, hogyan is alakul, formálódik egy szobrászművész műhelyében a látvány, az élmény plasztikussá. A kiállítás középpontjába azonban mindenképpen Lajos József nálunk eléggé jól ismert plakettjei, kisplasztikái kerültek. Joggal. Erre utal katalógus is, amikor ez utóbbi a műfaj alkotásait rendre felsorolja, az előtanulmányokat, s részben az igen figyelemre méltó szellemi kalandnak számító grafikai műveket viszont nem ismerteti. (Lajos József művészi kvalitásának egyik érdekes megnyilvánulását jelentik e lapok is, mindenképpen végig kell nézni ezeket.) A plakettek azonban mások: poézis árad, sugárzik belőlük. A „nagy emberek” sorozat darabjai külön, részletes is feltétlenül ismertetésre érdemesek, ám ezek közül itt most csak a rácsos ablak fényei felé lendülő galambfigurát említjük (a Nerudáról készült plakett egyik változata, a Lajos Józsefre oly jellemző megközelítésmód tipikus darabja ebben a sorban). A többi, harmincnál is több alkotás sajátos világát hasonlattal lehet érzékletesen jellemezni. Líra és epika a költészetben ritkán találkozik sajátos szintézisben. Ezek a plakettek egyszerre elbeszélő jellegűek — témájuk van, megragadható, valami, mindenki számára közlést, üzenetet tartalmazó jelentéssel rendelkeznek; s ugyanakkor poétikusak is, mert egy sajátos, különös megoldással az itt a szó szoros értelmében lekerekített világban levegőt, nyitottságot, lendületet és szépséget, emelkedettséget is magukban rejtenek. A szimbólum a művészi alkotás sajátja, s éppen ezáltal válnak Lajos József munkái is az esetek jelentős részében a vállalt konkrét, ráismerhető téma ellenére általánosabb jelentésűvé. Plakettet készít például Kisköréről. Az adott helyen és időben ez emlékplakett lehet, szinte névre szóló élmények felelevenítése által. Ettől azonban egy kiállításon még nem kaphatna helyet. A körforma határozott függőleges kettéosztásával, amikor az egyik oldalon a szárazságtól repedezett földet ismerjük fel, a másik oldalon pedig búzakalászt látunk, alapvető ismereteinket a művészi élmény szintjén képes feleleveníteni: az ember az az egyetlen élőlény, amely képes a természet erői felett uralkodni. A Kíváncsi király, a Kis dal meseszerű hangulatában őrzi a líraiságot. Ennek a megközelítésmódnak szinte balladai tömörségű válfaja, emelkedett érzésekkel elegyítve jó néhány alkotást maradandó élményünkké avat. Az 1945, a Sej, a mi lobogónkat, az Emlékező, a Földosztás, az Új remények, a lyuggatott köpenyű Mártírok hite, vagy az ötágú csillaggal a város fölé röppenő Hírhozó egyértelmű hitvallás a mi világunk által képviselt emberi távlatokról. De ebbe a sorba tartozik a Szentkép, is amely itt — annyi más jelentésű élmény után — anya és gyermeke kapcsolatát társadalmi töltésűvé, programszerűvé képes avatni. A Tavaszi szél vagy a Balaton ismét más tartalmiakat közölt dí j a fentiekkel egyívású megközelítésben, dinamikusan és lírával telítetten. Külön kell szólni tatabányai ihletésű munkáiról. (Pontosabban: amiben az alkotó is jelzi, hogy a művészi pályára elindító városában szerzett élményei közvetlenül jelennek meg.) Az öreg telep I.—III., az Újváros I.—II., a Jószerencsét, a Tatabánya, a Tatabányai Szénbányák például címében is utal az egész életre meghatározó élményvilágra. A Tatabánya c. kompozíció felezéssel állítja szembe a múltat s jelent, a Jószerencsét viszont a föld rétegeinek felfedése s a felszín relatív kicsinysége által érzékelteti a bányászat heroizmusát. Mindenről érdeme szerint szólni lehetetlen. Azt mindenképpen meg kell fogalmaznunk, hogy Lajos József nemcsak ígéretes tehetség, hanem jelenvaló, rendkívüli kvalitású művész. Reménykedünk, hogy alkotásai megyénket is mindinkább gazdagítják (a megyei könyvtár belső udvarán látható kőbe faragott mackófigurája, s lemez Sárkánycsikója is Tatabányára kerül). Abban is reménykedünk, hogy a közönség a közvetlen tatabányai élmények tükrözésén túl felfedezi mindazokat a művészi melyek elsajátítása értékeket, gazdagít, emberebb emberré lesz valamennyiünket. (jenkei) Induló Hirhozó Incze Mária MESE Elindultak reggel a szelek hogy fölfejtsék a felhők huzatát felhővászon surrogva szakad repked-hull a hócsillag eső messze néző borzongó hegyek lejjebb húzzák sapkájuk szegélyét s az edzett fák is fölsikoltanak jégkarjait bontja a folyó behúzódva medre mélyibe ott ringatja melleit szopó vízi népét jövő tavasdp