Dolgozók Lapja, 1976. július (29. évfolyam, 154-180. szám)

1976-07-11 / 163. szám

1976. július 11., vasárnap Tábor... tábor... tábor... E rövidke, kéttagú szó bű­völetében zajlik gyermekeink, fiataljaink nyara immáron több mint harminc esztende­je. Élvezik a hűs habokat, felfedezik hegyeink melt, közben szedik a rejtel­gyü­mölcsöt, építik az utat, segí­tik a népgazdaság létesítmé­nyeinek elkészülését, de olya­nok is szép számmal akad­nak, akiket jutalmul küld el skolájuk vagy ifjúsági szer­vezetük országon belüli —kí­vüli táborozásra. Ez pedig varázslatos vala­mi! Távol a megszokásoktól, egyfajta — rövid időszakra kovácsolódott — közösségben terveznek meg munkát, szó­rakozást és kikapcsolódást, gyakorolják az önkormányzat nehéz mesterségét. Közben, ahogy tizenéves ismerőseim mondták, „irtó nagyokat buli­zunk” vagyis MÁST csinál­nak, mint egész esztendőben. Hát én olyan táborban jár­tam az elmúlt hetekben, ahol azért minden más volt. Tá­bornok tábor — hiszen a ré­­iei iskolába beszállásolt 45 oroszlányi fúvós és vonós — i zeneiskola, növendékei, a bányász fúvószenekar után­pótlás együttese — azonnal feltalálta magát, hogyan éhet sarkaiból kifordítani is a megszokottat, s valami ked­­ves-gyerekes-huncutsággal remek szórakozásnak felfog­ni a számukra kiszabott na­pi penzumot, a hatórás zenei elfoglal­tságot. Jő Művészotthonra emlékezte­összevisszaságnak először a szálláshelyük, tűnt de ha az ember jobban körülné­zett, hamar rájött, hogy mindennek megvan a maga helye! A kisdob egy széken trónolt, a tuba két matrac között szunnyadt, és csillogó­sén hanyatt esett a napsugár is! Vik­tor Jóska — új szak­munkás egyébként — a tá­borba induláskor kapta meg a „kis” F tuba helyett ezt a csodálatos B-tubát, s nyugodott, míg ki nem nem szi­­dolozta, s egyetlen nap alatt elsajátította az új fogásokat. Tulajdonképpen azt sem tudtam, hová nézzek, kire fi­gyeljek. Mindenki mindent egyszerre akart elmondani. A két legkisebb , Novák Ga­bi és Juhász Barna 7-8 éve­sek. Gabi lesz Gerencsér Im­re „utóda” a dobnál. Persze, nem akartam hinni a fülem­nek, hogy Juhász Barna, aki alighogy befejezte az első osztályt — máris meg tud szólaltatni egy kísérő trom­bitát! A lányok a hálótermükbe invitáltak, vonósok vala­mennyien: Varga Ági, Bu­­gony Bea, Bottyán Ildikó — büszkélkedni akartak elsősé­gükkel, övék volt a szemlén a legtisztább szoba. Megér­demelten. Kovács Péter és Orlovics Magdi is be akarta mutatni tudását. Jogosan kérték, hall­gassuk meg őket, hiszen mindketten zongoristák­­, s trombitakettőst játszottak. Igen, az oroszlányiak törek­vése a zongoristák esetében a kéthangszeres képzés. Ez már csak azért is helyes, mert egyrészt valódi váloga­tásra ad lehetőséget a felnőtt és nagy hírű fúvószenekarnak, másrészt egy szólóhangszer­ről kollektív muzsikálásra al­kalmas­ra vagy rézfúvós hangszerre a kottaismeret, ritmus és egyéb gyakorlat miatt könnyebben átállítja a gyereket. Az is előny, tudatos zenész válik így hogy a ma még általános iskolásból, mert ráébred arra, hogy nem szükséges „végigkínlódnia” azt a hangszert, amibe esetleg belefogott, s míg zongorán legfeljebb a családnak és a­­ szomszédoknak játszhat, míg fúvósként hamar helyet kap­hat a „nagy” zenekarban szorgos gyakorlás, jó techni­ka elsajátítása után. Meg kell mondani, a két gyerek trom­bitajátéka igazolja az iskola törekvésének helyességét. Nem kiválókról, csupán nö­vendékekről volt szó a bemu­tatkozáskor. Eredményes munkát hallottunk tőlük. A tábor sok nehézség árán jött létre. Közbejött az a sze­rencsétlen kútvízfertőzés, is, ennek ellenére minden na­gyon jól sikerült. Más megyék­ben az ilyen zenei táboroknak már régi hagyományai van­nak, Komárom megyében most indult első útjára, s re­méljük, hagyománnyá válik itt is. Az intenzív zenetanulás féléves zeneiskolai — órákra szabdalt — elfoglaltságánál is többet tud nyújtani, mert le­hetővé teszi, hogy szoros kap­csolat alakuljon ki a kis mu­zsikusok között az együtt­­zenélésben éppen úgy, mint a kollektívában. Lényeges ez, hiszen egymást „el kell visel­ni” 10 napon keresztül, s ha meg tudják szervezni tanáraik segítségével a zavartalan programokat, ideértve a sza­bad időt is, pedagógiailag is jelentős fegyvertényt hajtanak végre. Ez kihat későbbi éle­tükre is. Kondor Ferenc igazgató, Bugony Mihály, Gál József, Juharos Róbert és Ócskai Si­mon tanárok a gyerekekhez hasonlóan egy szempillantás alatt belejöttek a táboréletbe, s már az első napon, a gyere­­­kek legnagyobb örömére­l­ zenéltek nekik. A kirándulá­sokkal vegyes programot za­varta meg az egészségügyi zárlat, de minden egyes gye­reknek az volt a véleménye, a tábor végén: „Isteni buli volt! Csak kár, hogy ilyen rö­vid volt!” Bízunk abban, hogy a peda­gógiai arzenál ezen hatásos „fegyverét” mind több zeneis­kola használja a jövő évtől kezdve, s talán eljutunk egy­szer oda is, hogy megyei tá­borozáson tanulhatnak a leg­jobb ifjú muzsikusok! Ádám Éva terve 1870-ből Az egyetemi felvételi vizs­gák terve nálunk 1870-ben merült fel. A először tudományegyetem orvos- pesti és bölcsészettudományi karának professzorai egy emlékiratot adtak ki, s ebben megállapí­­tották, hogy a gimnáziumok­ban tartott érettségi vizsgák egyetemi vonatkozásban in­­kább károsak, mint haszno­­sak. A gimnáziumban ugyanis nem az általános műveltségi fokot, az általános képzettsé­get, a valódi érettséget vizs­­gálják, hanem azt, hogy a diá­kok a tananyag egyes részle­gre elég pontosan tudnak-e visszaemlékezni, azaz a gon­­dolkodási képesség helyett azt, hogy ki mennyi anyagot­udott bemagolni. Ráadásul az érettségi vizsgák szigorúsági foka a különböző iskolákban teljesen­­ más, „mondhatni, hogy valahány gimnázium van a hazában, annyiféle elők­ép­­zettségi fokú hallgatók szok­tak jutni az egyetemre”, na­gyon sokan olyanok, akik a magasabb fokú tudományos előadások megértésére képte­lenek, ezért nem tanulnak és hanyagokká válnak. tek A legjobb volna — véleked­ő professzorok —, ha érettségi helyett az egyete­men vizsgáztatnák a jelentke­zőket. Ez azonban lehetetlen, mert a bölcsészettudományi kar, amelyből a vizsgabizott­ság kikerülne, egyéb feladatai mellett nem tud évenkint 500-600 jelöltet elbírálni. Ezért azt javasolják, hogy a középiskolákban egyszerű „zárvizsgákat” tartsanak, és az egyetemi felvételre való érettséget belga mintára tan­­kerületenként szervezett bi­zottságok állapítsák meg (Vértesy) Sass Ervin: Nyár Növi mögött a kis öbölben Tőled a reményt örököltem a sétákat lépcsős utcákon egy csillanó mosolyt a szádon nyűgeim méltó felejtését a bánatok pendülő kését ' felfedezését a világnak szépségét egy leánder-ágnak valami egészen mást ami szárnyalva zeng mégsem hallani DOLGOZOK LAPJA i 5 A szocialista realizmus diadala A harminc győzelmes évből, amit címében ez a kiállítás visel, már csaknem négy el­telt, amikor Budapest először ismerkedett szemtől szemben a szovjet festőművészettel. Az 1949. őszén rendezett tárlat nagyon nagy esemény volt; hatalmas sorok álltak bebo­csátásra órákig várva, a Nemzeti Szalon bejárata­ előtt. Az élmény, ami odabent fo­gadta bizonyult a látogatót, méltónak hozásra. A a nagy-nagy vár a­szovjet festészet­ben először tárult elénk a szo­cialista képzőművészet össze­függő világa, teljes értékrend­je, a hagyománytisztelő, egyúttal az új kort kifejező, az­­ eszméiben tiszta, a formáiban mindenkihez utat találó mű­vészet vonzó gazdagsága. Ezekben a napokban tíz szo­cialista ország nagy képzőmű­vészeti kiállítása, a 30 győzel­mes év című képzőművészeti seregszemle látható Budapes­ten a BNV óriási B-pavilon­jában. A szovjet festészet ma­radandó alkotásait felsorakoz­tató falak egyikén nagyon is­merős kép néz le ránk: Alek­­szandr Ivanovics Laktyonov egyszer már, 1949-ben ama emlékezetes kiállításon is lá­tott olajfestménye, a Levél a frontról. Színei megőrizték frisseségüket fényes erejü­ket, alakjai egyszerű, őszinte emberségüket. (Egyesek azt mondták rá: fénykép. És le­gyintettek. Ugyanők mostaná­ban agyba-főbe dicsérik a pop-artot. Pedig, ha valami, akkor az aztán „egy az egy­ben” produkál. Festménnyé, szoborrá tesz puszta tárgya­kat.) Ez a festmény ma is pi­rulás nélkül vallhatja magá­ról, hogy a szocialista realiz­mus alkotása, azé a szocialis­ta realizmusé, amelyet egye­sek a túlzásai miatt az érté­keivel együtt óhajtanának ki­rekeszteni, világszerte, a kor­szerű művészet különben tág keretei közül. S aki most fi­gyelmesen szemléli ezt a ké­pet, majd alaposan végig­nézi és közel engedi magához az egész kiállítást, rájöhet és rá is érezhet arra, hogy szocialista realizmusnak igen­­ is vannak jó hagyományai, s hogy azok magasabb színvo­nalon megismétlődve, meg­újulva és kiteljesedve élnek tovább — életerősen — a fej­lődő és fejlett szocialista kép­zőművészetben. Hiszen ennek a kiállításnak az a legfontosabb tanulsága, legörvendetesebb, legmegfele­lőbb élménye, hogy ugyanúgy, ahogyan a szocializmus egyet­len országban — a Szovjet­unióban — aratott győzelme után a többi szocialista or­szágban is győzelmet aratva világrendszerré vált: a szocia­lista képzőművészet is immár több országban él és virágzik. Fejlődésének ez volt az útja és legdöntőbb lehetősége. Aki még nem látta ezt a kiállítást és csak az előbbiekben olva­sottakat ismeri róla, netán hi­heti, hogy a tíz szocialista or­szág, amely képzőművészeti alkotásaival most Budapesten szerepel, a maga képzőművé­szetében úgy hasonlít egymás­ra, mint egyik tojás a másik­ra. Ám aki már látta, vagy megnézi ezt a kiállítást, az tudhatja, hogy nincs így. Nyomban hozzátehetjük: na­­­gyon jó, nagyon szerencse, hogy egyáltalán nincs így. Természetesen más-más for­­­manyelven fejeznek ki esz­mei azonosságot a mongol Barbarin Gombozsiren és a bolgár Ivan Nenov, avagy a kubai Orlando Yames és szovjet Andrej Jakovlev, de a a dául magyarok közül is — pél­— Domanovszky Endre és Vecsési Sándor festményei, ha a festői látásmód forma­beli stiláris oldala szerint ha­sonlítjuk össze őket. A hang­súlyt a művészi látásmód má­sik oldalára, az eszmeiségre kell tennünk, annak azonosságára. Persze, hi­bát, sőt nagyon nagy hi­bát követnénk el, és a szo­cialista realizmus üvöltő el­lenfeleinek kétes érvelése előtt villogtatnánk zöld lámpát, ha ugyanakkor nem hangsúlyoz­nánk kellő eréllyel a szocialis­ta eszmei egységen belüli sok­féleséget, változatosságot formanyelv, a stílus tekinteté­­­ben. Hiszen éppen ez az eszmei egység, és az egységben is ér­vényesíthető, s érvényesülő formaváltozatosság a biztosí­téka a szocialista realizmus életrevalóságának, szakadat­lan megújulásának. Simon Gy. Ferenc Vietnam: (Vu Trung Luong: „A Bang-fa kapunál, 1970) (Dolezsál László felvételei) Szovjetunió: (Jelena Romanova: Jeloszejev kolhozelnök, 1971) Nagy költőnk, Csokonai szerelme, Lilla azok közé tar­tozik, akinek életével kap­csolatban bármely adat érde­kes számunkra. Köztudomású Komárom megyében, dr. Fe­­renczy Miklós kutatásainak és közleményeinek köszönhető­en, hogy Vajda Julianna Lé­vai Istvánnal kötött házas­sága után sok időt töltött Du­­naalmáson. Lévai István 1840- ben halt meg, s Vajda Juli­anna négy évvel később is­mét férjhez ment. Ekkor fel­bontották a dunaalmási köz­ségházán őrzött végrendele­tet, s az idős asszony, férje végakaratát nem fogadni, kérvényben tudván el­fordult az uralkodóhoz: esedezem Fenséged „Térdhajtva Királyi Székénél, ezen végrendelés egész tartalmát megsemmisí­teni és hogy én egész vagyo­­nomra nézve más végrende­lést tehessek, kegyelmesen megengedni... elrendelni méltóztassa.” A kérvényt Déri Múzeum őrzi Debrecen­­­ben, s dr. Ferenczy Miklós Csokonai Lillája című köny­vében részletesen ismerteti is. A levél alapján rekonstruálta a végrendeletet, amely a mai napig ismeretlen volt. Érthető volt az öröm, kor a Komárom megyei ami­Le­véltárban, Esztergom várme­gye császári királyi megyei törvényszéke iratainak rende­zése közben egy iratcsomón a következő két nevet olvastam: Lévay Sándor és Vajda Juli­anna. A vaskos iratcsomó nemcsak Vajda Julianna fér­jének végrendeletét tartal­mazza, hanem egy hosszú és bonyolult pernek az iratait, amely nyolc éven át húzódott Vajda Julianna és a Lévai­rokonok közt. Érdemes lenne a pert ismertetni, amely a du­naalmási uradalom úriszéke előtt kezdődött, s 1852-ben a császári királyi Pest kerületi Főtörvényszéken fejeződött be, ahonnan az első fokú íté­letet hozó esztergomi bíróság­hoz küldték vissza, amely irattárába helyezte , hiszen a kor bíráskodási gyakorlatának ismertetésén kívül a dunaal­mási állapotokról is számta­lan adatot közöl. Vajda Juli­anna életéről is sok mindent megtudunk a per irataiból. Most azonban terjedelmi okokból el ke­ll tekintenünk ezek ismertetésétől. A per Vajda Julianna győzelmével végződött, a végrendelet vita­tott pontjaiban az ő rendelke­­­zése szerint jártak el. Maga végrendelet megérdemli, hogy teljes terjedelmében kö­zöljük, hiszen a Lévai-család vagyoni viszonyait is bemutat­ja, s a kor végrendelkezési gyakorlatának is szép példá­ja. „A telljes szent háromság — atya, fiú, és szent lélek egy istennek nagy nevében. Én al­lírt most midőn még ép és egészséges elmével bírok, azon vagyonomról, mellyet tulajdon szorgalmammal s fáradságommal szerzettem e következő másolhatatlan utol­só rendelést teszem, úgy mint: 1., Komárom városában fekvő házamat, feleségem halála után hagyom és rendelem feleségem testvérének, a szo­­módi reform. sz. ekklézsia lelki tanítójának Vajda Sá­muel sógor uramnak; olly feltétellel, hogy a ház árrából a komáromi ref. szent ekklé­­zsiának 100 váltó czedula fo­rintokat, — a pápai ref. Collé­­giumnak 100 váltó czédula forintokat, feleségem testvére Vajda Lídiától árván mara­dott Tóth István és Tóth Fe­­rencz ifjaknak egyenként 100 váltó czédula forintokat fizet­ni köteles lészen. 2., Hagyom és rendelem hogy almási jó­szágomat, úgymint almási helységben fekvő lakóháza­mat, kertallyai szőlőmet, hoz­zá való edényekkel együtt ad­ják el, mellyeknek árrából Lévai Sándor két részt, a meg­maradott summából két részt Lévai József, Lévai András pedig egy részt vegyen; azon­kívül Lévai Sándor azon két részből, mellyet ő neki ren­deltem, néhai Patkó József özvegyének született Lévai Juliannának 200 váltó czédu­la forintokat tartozzon fizet­ni. 3., A melegesi szöllőhegyen fekvő ősi szőllőmet a három testvérek közül a többinek megegyezésével vagy tartsa meg egy, vagy ha eladódik, annak árából mind a három testvér, úgy mint: Lévai Sán­dor, József és András egyfor­ma részt vegyenek. 4., Gyar­mati István almási jobbágy­nak 100 váltó czédula forin­tokról szólló kötelező levelét, melly nálam van. 5., Nem kü­lönben néhai Tar András örököseinek Tar Istvánnak és Tar Andrásnak kötelező le­­veleket, — melly hasonlóan 100 váltó czéd. forintokrul szól, ha mind Gyarmati Ist­ván, mind néhai Tar András örökösei, a nálok levő 200 váltó czédula forintjaimat jövő 1841. esztendőre le nem fizetik, vagy magam életben maradván, vagy holtom után feleségem az almási ref. szent ekklézsiának fogjuk a megvé­telre által adni. 6., Megkérettetik általam tek. Nyikos Benjámin szolgabíró úr, hogy ezen tes­­tamentomom végre­hajtását magára vállalni méltóztasson, kire nézve rendelem, hogy azon tekintetes urnák fárad­sága jutalmául a neszmélyi atyafiak 100 váltó czédula fo­rintokat fizetni tartozzanak. 7., Ugró hegyi szőllőmet idős Harcsa Józsefnek hagyom 200 forintokért váltó cédulában. Almás, április 27-én 1840. Lé­vai István mk. Vajda Julián­ná mk. Farkas Benjamin mk. hites jegyző. Hartsa Jósef Bíró, Györfi Gergely törvény­bíró, Barsi Gergely esküdt. — 1844. ik év április hó 14-én néhai Lévai István ur hátra hagyott kegyes özvegyének született Nemes Vajda Julian­na asszonynak megkeresteté­­sünk és kérettetésünk következtében e jelen végrendeletj őket felbontottuk, annak tartalmát Barsi János almási ref. lelkész ur, Győrfi Gergely Hartsa Jósef és Csu­­lyak János azon szerint almá­si jobbágyok jelenlétékben felolvastuk, és közhírré tet­tük, azután ismét a helység ládájában, honnan azt kikap­tuk, további megőrzés végett vissza­adtuk, azon hozzáadás­sal, hogy Vajda Juliánna asszony ezen végrendeletnek mind külső formájára, mind tartalmára nézve mint ér­vénytelennek ellene mondott bizonyítjuk, mint föntebb év­ben, hónapban, napban. Má­­téffy János Komárom megye szolgabírója — Antal Lajos ugyan azon nemes megye es­­kütte.” Eddig szól a másolat, ame­lyet Mátéffy János és Antal Lajos gyűrűs pecsétjükkel erősítettek meg a másolat Hi­teléül. vel A végrendelet keletkezése­kapcsolatban mindjárt egy sor probléma merül fel. Miért írta alá Vajda Julianna a végrendeletet, amit felolva­sásakor nem tartott elfogad­hatónak és ellene mondott! Miért csak férje halála után négy évvel került sor a vég­rendelet felolvasására? A kér­­désekre más alkalommal, per részletes ismertetése so­­­rán tudunk — remélhetőleg kielégítő — választ adni. Ortutay András Lilla urának végrendelete a Komárom megyei Levéltárban

Next