Dolgozók Lapja, 1976. július (29. évfolyam, 154-180. szám)
1976-07-11 / 163. szám
1976. július 11., vasárnap Tábor... tábor... tábor... E rövidke, kéttagú szó bűvöletében zajlik gyermekeink, fiataljaink nyara immáron több mint harminc esztendeje. Élvezik a hűs habokat, felfedezik hegyeink melt, közben szedik a rejtelgyümölcsöt, építik az utat, segítik a népgazdaság létesítményeinek elkészülését, de olyanok is szép számmal akadnak, akiket jutalmul küld el skolájuk vagy ifjúsági szervezetük országon belüli —kívüli táborozásra. Ez pedig varázslatos valami! Távol a megszokásoktól, egyfajta — rövid időszakra kovácsolódott — közösségben terveznek meg munkát, szórakozást és kikapcsolódást, gyakorolják az önkormányzat nehéz mesterségét. Közben, ahogy tizenéves ismerőseim mondták, „irtó nagyokat bulizunk” vagyis MÁST csinálnak, mint egész esztendőben. Hát én olyan táborban jártam az elmúlt hetekben, ahol azért minden más volt. Tábornok tábor — hiszen a réiei iskolába beszállásolt 45 oroszlányi fúvós és vonós — i zeneiskola, növendékei, a bányász fúvószenekar utánpótlás együttese — azonnal feltalálta magát, hogyan éhet sarkaiból kifordítani is a megszokottat, s valami kedves-gyerekes-huncutsággal remek szórakozásnak felfogni a számukra kiszabott napi penzumot, a hatórás zenei elfoglaltságot. Jő Művészotthonra emlékezteösszevisszaságnak először a szálláshelyük, tűnt de ha az ember jobban körülnézett, hamar rájött, hogy mindennek megvan a maga helye! A kisdob egy széken trónolt, a tuba két matrac között szunnyadt, és csillogósén hanyatt esett a napsugár is! Viktor Jóska — új szakmunkás egyébként — a táborba induláskor kapta meg a „kis” F tuba helyett ezt a csodálatos B-tubát, s nyugodott, míg ki nem nem szidolozta, s egyetlen nap alatt elsajátította az új fogásokat. Tulajdonképpen azt sem tudtam, hová nézzek, kire figyeljek. Mindenki mindent egyszerre akart elmondani. A két legkisebb , Novák Gabi és Juhász Barna 7-8 évesek. Gabi lesz Gerencsér Imre „utóda” a dobnál. Persze, nem akartam hinni a fülemnek, hogy Juhász Barna, aki alighogy befejezte az első osztályt — máris meg tud szólaltatni egy kísérő trombitát! A lányok a hálótermükbe invitáltak, vonósok valamennyien: Varga Ági, Bugony Bea, Bottyán Ildikó — büszkélkedni akartak elsőségükkel, övék volt a szemlén a legtisztább szoba. Megérdemelten. Kovács Péter és Orlovics Magdi is be akarta mutatni tudását. Jogosan kérték, hallgassuk meg őket, hiszen mindketten zongoristák, s trombitakettőst játszottak. Igen, az oroszlányiak törekvése a zongoristák esetében a kéthangszeres képzés. Ez már csak azért is helyes, mert egyrészt valódi válogatásra ad lehetőséget a felnőtt és nagy hírű fúvószenekarnak, másrészt egy szólóhangszerről kollektív muzsikálásra alkalmasra vagy rézfúvós hangszerre a kottaismeret, ritmus és egyéb gyakorlat miatt könnyebben átállítja a gyereket. Az is előny, tudatos zenész válik így hogy a ma még általános iskolásból, mert ráébred arra, hogy nem szükséges „végigkínlódnia” azt a hangszert, amibe esetleg belefogott, s míg zongorán legfeljebb a családnak és a szomszédoknak játszhat, míg fúvósként hamar helyet kaphat a „nagy” zenekarban szorgos gyakorlás, jó technika elsajátítása után. Meg kell mondani, a két gyerek trombitajátéka igazolja az iskola törekvésének helyességét. Nem kiválókról, csupán növendékekről volt szó a bemutatkozáskor. Eredményes munkát hallottunk tőlük. A tábor sok nehézség árán jött létre. Közbejött az a szerencsétlen kútvízfertőzés, is, ennek ellenére minden nagyon jól sikerült. Más megyékben az ilyen zenei táboroknak már régi hagyományai vannak, Komárom megyében most indult első útjára, s reméljük, hagyománnyá válik itt is. Az intenzív zenetanulás féléves zeneiskolai — órákra szabdalt — elfoglaltságánál is többet tud nyújtani, mert lehetővé teszi, hogy szoros kapcsolat alakuljon ki a kis muzsikusok között az együttzenélésben éppen úgy, mint a kollektívában. Lényeges ez, hiszen egymást „el kell viselni” 10 napon keresztül, s ha meg tudják szervezni tanáraik segítségével a zavartalan programokat, ideértve a szabad időt is, pedagógiailag is jelentős fegyvertényt hajtanak végre. Ez kihat későbbi életükre is. Kondor Ferenc igazgató, Bugony Mihály, Gál József, Juharos Róbert és Ócskai Simon tanárok a gyerekekhez hasonlóan egy szempillantás alatt belejöttek a táboréletbe, s már az első napon, a gyerekek legnagyobb örömérel zenéltek nekik. A kirándulásokkal vegyes programot zavarta meg az egészségügyi zárlat, de minden egyes gyereknek az volt a véleménye, a tábor végén: „Isteni buli volt! Csak kár, hogy ilyen rövid volt!” Bízunk abban, hogy a pedagógiai arzenál ezen hatásos „fegyverét” mind több zeneiskola használja a jövő évtől kezdve, s talán eljutunk egyszer oda is, hogy megyei táborozáson tanulhatnak a legjobb ifjú muzsikusok! Ádám Éva terve 1870-ből Az egyetemi felvételi vizsgák terve nálunk 1870-ben merült fel. A először tudományegyetem orvos- pesti és bölcsészettudományi karának professzorai egy emlékiratot adtak ki, s ebben megállapították, hogy a gimnáziumokban tartott érettségi vizsgák egyetemi vonatkozásban inkább károsak, mint hasznosak. A gimnáziumban ugyanis nem az általános műveltségi fokot, az általános képzettséget, a valódi érettséget vizsgálják, hanem azt, hogy a diákok a tananyag egyes részlegre elég pontosan tudnak-e visszaemlékezni, azaz a gondolkodási képesség helyett azt, hogy ki mennyi anyagotudott bemagolni. Ráadásul az érettségi vizsgák szigorúsági foka a különböző iskolákban teljesen más, „mondhatni, hogy valahány gimnázium van a hazában, annyiféle előképzettségi fokú hallgatók szoktak jutni az egyetemre”, nagyon sokan olyanok, akik a magasabb fokú tudományos előadások megértésére képtelenek, ezért nem tanulnak és hanyagokká válnak. tek A legjobb volna — vélekedő professzorok —, ha érettségi helyett az egyetemen vizsgáztatnák a jelentkezőket. Ez azonban lehetetlen, mert a bölcsészettudományi kar, amelyből a vizsgabizottság kikerülne, egyéb feladatai mellett nem tud évenkint 500-600 jelöltet elbírálni. Ezért azt javasolják, hogy a középiskolákban egyszerű „zárvizsgákat” tartsanak, és az egyetemi felvételre való érettséget belga mintára tankerületenként szervezett bizottságok állapítsák meg (Vértesy) Sass Ervin: Nyár Növi mögött a kis öbölben Tőled a reményt örököltem a sétákat lépcsős utcákon egy csillanó mosolyt a szádon nyűgeim méltó felejtését a bánatok pendülő kését ' felfedezését a világnak szépségét egy leánder-ágnak valami egészen mást ami szárnyalva zeng mégsem hallani DOLGOZOK LAPJA i 5 A szocialista realizmus diadala A harminc győzelmes évből, amit címében ez a kiállítás visel, már csaknem négy eltelt, amikor Budapest először ismerkedett szemtől szemben a szovjet festőművészettel. Az 1949. őszén rendezett tárlat nagyon nagy esemény volt; hatalmas sorok álltak bebocsátásra órákig várva, a Nemzeti Szalon bejárata előtt. Az élmény, ami odabent fogadta bizonyult a látogatót, méltónak hozásra. A a nagy-nagy vár aszovjet festészetben először tárult elénk a szocialista képzőművészet összefüggő világa, teljes értékrendje, a hagyománytisztelő, egyúttal az új kort kifejező, az eszméiben tiszta, a formáiban mindenkihez utat találó művészet vonzó gazdagsága. Ezekben a napokban tíz szocialista ország nagy képzőművészeti kiállítása, a 30 győzelmes év című képzőművészeti seregszemle látható Budapesten a BNV óriási B-pavilonjában. A szovjet festészet maradandó alkotásait felsorakoztató falak egyikén nagyon ismerős kép néz le ránk: Alekszandr Ivanovics Laktyonov egyszer már, 1949-ben ama emlékezetes kiállításon is látott olajfestménye, a Levél a frontról. Színei megőrizték frisseségüket fényes erejüket, alakjai egyszerű, őszinte emberségüket. (Egyesek azt mondták rá: fénykép. És legyintettek. Ugyanők mostanában agyba-főbe dicsérik a pop-artot. Pedig, ha valami, akkor az aztán „egy az egyben” produkál. Festménnyé, szoborrá tesz puszta tárgyakat.) Ez a festmény ma is pirulás nélkül vallhatja magáról, hogy a szocialista realizmus alkotása, azé a szocialista realizmusé, amelyet egyesek a túlzásai miatt az értékeivel együtt óhajtanának kirekeszteni, világszerte, a korszerű művészet különben tág keretei közül. S aki most figyelmesen szemléli ezt a képet, majd alaposan végignézi és közel engedi magához az egész kiállítást, rájöhet és rá is érezhet arra, hogy szocialista realizmusnak igen is vannak jó hagyományai, s hogy azok magasabb színvonalon megismétlődve, megújulva és kiteljesedve élnek tovább — életerősen — a fejlődő és fejlett szocialista képzőművészetben. Hiszen ennek a kiállításnak az a legfontosabb tanulsága, legörvendetesebb, legmegfelelőbb élménye, hogy ugyanúgy, ahogyan a szocializmus egyetlen országban — a Szovjetunióban — aratott győzelme után a többi szocialista országban is győzelmet aratva világrendszerré vált: a szocialista képzőművészet is immár több országban él és virágzik. Fejlődésének ez volt az útja és legdöntőbb lehetősége. Aki még nem látta ezt a kiállítást és csak az előbbiekben olvasottakat ismeri róla, netán hiheti, hogy a tíz szocialista ország, amely képzőművészeti alkotásaival most Budapesten szerepel, a maga képzőművészetében úgy hasonlít egymásra, mint egyik tojás a másikra. Ám aki már látta, vagy megnézi ezt a kiállítást, az tudhatja, hogy nincs így. Nyomban hozzátehetjük: nagyon jó, nagyon szerencse, hogy egyáltalán nincs így. Természetesen más-más formanyelven fejeznek ki eszmei azonosságot a mongol Barbarin Gombozsiren és a bolgár Ivan Nenov, avagy a kubai Orlando Yames és szovjet Andrej Jakovlev, de a a dául magyarok közül is — pél— Domanovszky Endre és Vecsési Sándor festményei, ha a festői látásmód formabeli stiláris oldala szerint hasonlítjuk össze őket. A hangsúlyt a művészi látásmód másik oldalára, az eszmeiségre kell tennünk, annak azonosságára. Persze, hibát, sőt nagyon nagy hibát követnénk el, és a szocialista realizmus üvöltő ellenfeleinek kétes érvelése előtt villogtatnánk zöld lámpát, ha ugyanakkor nem hangsúlyoznánk kellő eréllyel a szocialista eszmei egységen belüli sokféleséget, változatosságot formanyelv, a stílus tekintetében. Hiszen éppen ez az eszmei egység, és az egységben is érvényesíthető, s érvényesülő formaváltozatosság a biztosítéka a szocialista realizmus életrevalóságának, szakadatlan megújulásának. Simon Gy. Ferenc Vietnam: (Vu Trung Luong: „A Bang-fa kapunál, 1970) (Dolezsál László felvételei) Szovjetunió: (Jelena Romanova: Jeloszejev kolhozelnök, 1971) Nagy költőnk, Csokonai szerelme, Lilla azok közé tartozik, akinek életével kapcsolatban bármely adat érdekes számunkra. Köztudomású Komárom megyében, dr. Ferenczy Miklós kutatásainak és közleményeinek köszönhetően, hogy Vajda Julianna Lévai Istvánnal kötött házassága után sok időt töltött Dunaalmáson. Lévai István 1840- ben halt meg, s Vajda Julianna négy évvel később ismét férjhez ment. Ekkor felbontották a dunaalmási községházán őrzött végrendeletet, s az idős asszony, férje végakaratát nem fogadni, kérvényben tudván elfordult az uralkodóhoz: esedezem Fenséged „Térdhajtva Királyi Székénél, ezen végrendelés egész tartalmát megsemmisíteni és hogy én egész vagyonomra nézve más végrendelést tehessek, kegyelmesen megengedni... elrendelni méltóztassa.” A kérvényt Déri Múzeum őrzi Debrecenben, s dr. Ferenczy Miklós Csokonai Lillája című könyvében részletesen ismerteti is. A levél alapján rekonstruálta a végrendeletet, amely a mai napig ismeretlen volt. Érthető volt az öröm, kor a Komárom megyei amiLevéltárban, Esztergom vármegye császári királyi megyei törvényszéke iratainak rendezése közben egy iratcsomón a következő két nevet olvastam: Lévay Sándor és Vajda Julianna. A vaskos iratcsomó nemcsak Vajda Julianna férjének végrendeletét tartalmazza, hanem egy hosszú és bonyolult pernek az iratait, amely nyolc éven át húzódott Vajda Julianna és a Lévairokonok közt. Érdemes lenne a pert ismertetni, amely a dunaalmási uradalom úriszéke előtt kezdődött, s 1852-ben a császári királyi Pest kerületi Főtörvényszéken fejeződött be, ahonnan az első fokú ítéletet hozó esztergomi bírósághoz küldték vissza, amely irattárába helyezte , hiszen a kor bíráskodási gyakorlatának ismertetésén kívül a dunaalmási állapotokról is számtalan adatot közöl. Vajda Julianna életéről is sok mindent megtudunk a per irataiból. Most azonban terjedelmi okokból el kell tekintenünk ezek ismertetésétől. A per Vajda Julianna győzelmével végződött, a végrendelet vitatott pontjaiban az ő rendelkezése szerint jártak el. Maga végrendelet megérdemli, hogy teljes terjedelmében közöljük, hiszen a Lévai-család vagyoni viszonyait is bemutatja, s a kor végrendelkezési gyakorlatának is szép példája. „A telljes szent háromság — atya, fiú, és szent lélek egy istennek nagy nevében. Én allírt most midőn még ép és egészséges elmével bírok, azon vagyonomról, mellyet tulajdon szorgalmammal s fáradságommal szerzettem e következő másolhatatlan utolsó rendelést teszem, úgy mint: 1., Komárom városában fekvő házamat, feleségem halála után hagyom és rendelem feleségem testvérének, a szomódi reform. sz. ekklézsia lelki tanítójának Vajda Sámuel sógor uramnak; olly feltétellel, hogy a ház árrából a komáromi ref. szent ekklézsiának 100 váltó czedula forintokat, — a pápai ref. Collégiumnak 100 váltó czédula forintokat, feleségem testvére Vajda Lídiától árván maradott Tóth István és Tóth Ferencz ifjaknak egyenként 100 váltó czédula forintokat fizetni köteles lészen. 2., Hagyom és rendelem hogy almási jószágomat, úgymint almási helységben fekvő lakóházamat, kertallyai szőlőmet, hozzá való edényekkel együtt adják el, mellyeknek árrából Lévai Sándor két részt, a megmaradott summából két részt Lévai József, Lévai András pedig egy részt vegyen; azonkívül Lévai Sándor azon két részből, mellyet ő neki rendeltem, néhai Patkó József özvegyének született Lévai Juliannának 200 váltó czédula forintokat tartozzon fizetni. 3., A melegesi szöllőhegyen fekvő ősi szőllőmet a három testvérek közül a többinek megegyezésével vagy tartsa meg egy, vagy ha eladódik, annak árából mind a három testvér, úgy mint: Lévai Sándor, József és András egyforma részt vegyenek. 4., Gyarmati István almási jobbágynak 100 váltó czédula forintokról szólló kötelező levelét, melly nálam van. 5., Nem különben néhai Tar András örököseinek Tar Istvánnak és Tar Andrásnak kötelező leveleket, — melly hasonlóan 100 váltó czéd. forintokrul szól, ha mind Gyarmati István, mind néhai Tar András örökösei, a nálok levő 200 váltó czédula forintjaimat jövő 1841. esztendőre le nem fizetik, vagy magam életben maradván, vagy holtom után feleségem az almási ref. szent ekklézsiának fogjuk a megvételre által adni. 6., Megkérettetik általam tek. Nyikos Benjámin szolgabíró úr, hogy ezen testamentomom végrehajtását magára vállalni méltóztasson, kire nézve rendelem, hogy azon tekintetes urnák fáradsága jutalmául a neszmélyi atyafiak 100 váltó czédula forintokat fizetni tartozzanak. 7., Ugró hegyi szőllőmet idős Harcsa Józsefnek hagyom 200 forintokért váltó cédulában. Almás, április 27-én 1840. Lévai István mk. Vajda Juliánná mk. Farkas Benjamin mk. hites jegyző. Hartsa Jósef Bíró, Györfi Gergely törvénybíró, Barsi Gergely esküdt. — 1844. ik év április hó 14-én néhai Lévai István ur hátra hagyott kegyes özvegyének született Nemes Vajda Julianna asszonynak megkerestetésünk és kérettetésünk következtében e jelen végrendeletj őket felbontottuk, annak tartalmát Barsi János almási ref. lelkész ur, Győrfi Gergely Hartsa Jósef és Csulyak János azon szerint almási jobbágyok jelenlétékben felolvastuk, és közhírré tettük, azután ismét a helység ládájában, honnan azt kikaptuk, további megőrzés végett visszaadtuk, azon hozzáadással, hogy Vajda Juliánna asszony ezen végrendeletnek mind külső formájára, mind tartalmára nézve mint érvénytelennek ellene mondott bizonyítjuk, mint föntebb évben, hónapban, napban. Mátéffy János Komárom megye szolgabírója — Antal Lajos ugyan azon nemes megye eskütte.” Eddig szól a másolat, amelyet Mátéffy János és Antal Lajos gyűrűs pecsétjükkel erősítettek meg a másolat Hiteléül. vel A végrendelet keletkezésekapcsolatban mindjárt egy sor probléma merül fel. Miért írta alá Vajda Julianna a végrendeletet, amit felolvasásakor nem tartott elfogadhatónak és ellene mondott! Miért csak férje halála után négy évvel került sor a végrendelet felolvasására? A kérdésekre más alkalommal, per részletes ismertetése során tudunk — remélhetőleg kielégítő — választ adni. Ortutay András Lilla urának végrendelete a Komárom megyei Levéltárban