Dolgozók Lapja, 1980. június (33. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-08 / 133. szám
1980. június 8., vasárnap Bókkon Gábor: rövire A szakosított anyai, majd a jegyesség felsőfokú oktatásának hatására sikeresen leszokott önmagáról. Híreket nem hallgat, mert sohasem közölnek használható ételreceptet. Véleménye szerint a havi 8000 különben is véd a bombázások ellen. Távolabbi tervei: talán megtanul olaszul és férjének — reggel — jobb teát főzni. j) muzsikusnál dalból van a lelke . Ha dél körül sétálok Esztergomban a postaközben, idős, barázdált arcú férfi üdvözöl. Kezével int felém, mint Ferenc Jóska köszönt hadainak. Sietve megkérdezi: milyen ma a leves a Kis Pipa étteremben. Viki bácsi ő, alias Nemesszeghy Viktor, az öreg zenész, aki déli körútjának első pihenője, a leves-állomás előtt meditál: megüljön-e itt, vagy a Volánban lenne érdemesebb kanalaznia ? Számomra Esztergom Svejkje az öreg muzsikus, bár gyakori találkozásainkkor nem Svejk-féle beszédtéma uralkodik. Nem akar túladni ír szetter kutyákon, még csak egy „nyamvadt" bernáthegyire sem beszél rá. Ezúttal szivarjának pirosló végével megálljt int. Mintha fontos hadititkot tudakolna, megkérdezi: — Mondd, játszottad te, annak idején a „Bagdadi kalifa” opera második hegedűszólamát? — Félelmetesen nehéz a „G”-húron játszandó futam. Elő van írva az „una corda”, az egy húron és az ember nem győzi kapkodni a kezét. Nem dúdolja a harmadik fekvésbeli flaasoletteket, üveghangokat, máris egy ven-szólam van soron. Beethokiegészítésül hozzáteszi:ehhez — Ezt Dorogon együtt játszottuk, ugye? — Hogyne, Viki bácsi. Melletted ültem a kottapultnál, te brácsáztál, amikor szólamodnak hosszabb pauzája, szünete volt, szunyókáltál egyet. Reflexszeresen felébredtél, amikor a karmester beintett a „maestoso grane”-hoz. Nyolcvanéves öreg barátom, sok írásom forrása, legyint. — Viki bácsi, túl szép a neved ahhoz, hogy eredeti legyen. Honnan jöttek a Nemesszeghyek? — Ha elmegy Csallóközbe, az egyik faluban még utca is van ilyen névvel. Nem várja meg, hég elregélem fiatalkorom egyik szép hónapját, amikor operettek, operák hegedülésével töltöttem .— Iskolai osztályfőnökünk szerint — másra érdemesebb időmet. Dúdolni kezdi a dallamot. Mélyet szív a szivarjából és fontoskodva mondja: Egy emlékezetes névnap „házizenésze’ volt Viki bácsa. Az egyik ultramodern mindenáron elfelejtett, hölgy szaggatott ritmusú népballadákat akart énekelni, tudva, ez ma a sikk. Az öreg hegedűs nem győzte kísérni a szőke tündért. — Nézze, kislány, kísérje magát Bartók Béla, én inkább rázendítek a költő és paraszt nyitány keringő betétjére. Nemesszeghy barátom szivarja miatt kegyvesztett lett a helyi kávéházban. A főpincér rosszul lesz a Csongor füstjétől. Nem csodálom. Számomra ő jelenti azt az öreg művészt, aki mit sem törődve képzettségének „rangjával”, valamiféle reneszánsz értelemben véve, visszatért muzsikálni oda, ahonnan elindult. Kitűnő hegedűs, brácsás, és amikor kell, szaxofonos. — Amikor Esztergomban elvégeztem a tanítóképzőt, azt mondták tanáraim, menjek a Zeneakadémiára. Ott Danzinger, az Operaház koncertmestere, később a főiskola igazgatója, Zsolt — Zsakovecz, — az esztergomi származású hegedűvirtuóz lett a tanárom. Közben a Corvin-mozi 26-tagú zenekarában helyezkedtem el. Sugár Viktor zenekara a némafilmek (az 1920-as évek elejét írtuk), aláhúzta a kísérőzenét. ■ Amikor lovagoltak a katonák és győztek, akkor Beethoven Egimont-nyitányát játszottuk. Hihetetlen repertoárja volt a mozi zenekarnak. Játszott a fiatal hegedűs a Mátyás-templom szimfonikus zenekarában is. Psiniszlav katonakarmester megkedvelte a tehetséges fiatalt és ajánlotta őt a Gundel—Marschall féle új Palota-szálló zenekarába, Lillafüredre. — Anyám Esztergomban élt. Beteg lett, haza kellett jönnöm. Itthon állást nem kaptam, hívtak az „úrizenekarba”. Egy darabig jártam, de meguntam a Rixner-tangókat, álmomból a Baluer- Himmel -tangó ébresztett. Inkább beszegődtem révésznek, a mai Stúrovó és Esztergom között eveztem... Nézem a kezét, szépen íveltek, kidolgozottak az ujjai, körmei, mint a sebésznek, tövig vágva. — A muzsika hozzátartozott az életünkhöz. Fivérem, fa, csellista volt, magam Gyupedig a dorogi, majd az esztergomi szimfonikusoknál hegedültem. Egy darabig a vendéglátónál szaxofonoztam. Most ebből kapok nyugdíjat. — Esztergomban jó volt Darabos doktorral és Baranyai doktorral játszani. Erős műveket tűztünk műsorra. Dorogon még Korody András is vezényelt minket. Előadtuk a Szabad szél a János vitézt és a Palotaszállót is. A Csínom Palkót tizenkétszer játszottuk. — Nem fárasztó ez az örökös zenélés? — Nem. Ez passzió. Ez éltet. Horgászni is járok. Sokat pihenek. Közben odaértünk a kultúrotthonhoz, ahol a litpresszóban az esti iskolások gyülekeznek. — Na, menjünk a Rióba, mert itt sokan zajonganak. Cs. Nagy Lajos Károlyi Amy: C foltménet, Egy régi ház. Rozsdaszín vonalak. Ablak mögött sötét ágyak mélyén nagy dunyhák alatt nénik alszanak. Álmodnak fánkról, kávésbögréről, álmodnak nyárról, álmodnak télről. Száncsengő csilingel a párnájukon. Főznek, öltöznek. Lakodalom. Küszöbbe botlik egy kisgyerek, én voltam? te? vagy a szomszéd gyerek? A pókhálókban nevetés tanyáz. Mindenki meghalt. Mindenki él e képen. Múlhatatlan délután. Eső előtt. Eső után, Csanády János: @aíLlagzulingas hun Szegény apám agyon is vert volna.... Nagyanyámnál nőttem, nevelkedtem, szeretetben, keresztyéni módra, ami nem sikerült az apámmal, nagyanya velem próbálta újra ... Megnőtt, megnőtt, megnőtt az is bennem, befogadta „ázsiai” lelkem, begyűrte egy biztos kis dobozba — mintha ajándékba kaptam volna. De ott kinn a tágas pusztaságon, kertünk mögött, de kertünkben is már követelte jogát az „örökség”, azt is kaptam — ám a vérrel hozván. A szabadság! — melyet fölfedezni nem kellett; a napfény a kalászon, mezei fű sztyeppéi hajtása, akácfáknak arany suhogása. Belenéztem jó szemmel a Napba, bántatlanul a lángzuhatagba, sasok röpte derengett föl bennem, szárnyaim gyanútlan megemeltem, s szálltam, mint az Altáj óriása, griff, vagy turul, ahogy a mondába .. . (Mítoszokról valamicskét tudtam, s hogy az élet forrása a Napban, s ma is ez a fantázia, bőség, gyanítom, más, nem csak képzelődés, mit különben lebecsülni nem kell, képzelődik, aki tud — ha ember, és a „csak” is jobban hangzik ebben. ..Csakazértis!” — daccal toldva, szebben.) Aranykapocs nem foghatta volna össze bennem ezt a két világot: szegzett Krisztust kőkeresztre fogva, és az egek életét, a lángot. Szárnyak lengtek, s körmeimbe kapva a Földgolyót, röpttel hömpölygettem csillagzuhogásban megfürdettem. $ ; DOLGOZOK LÁPJA Rcvsz Napsugár 1945 című sorozata i 7 Kortárs mik « Mozart... Az operafilm, amelyről mostanában annyit vitatkoznak a szakemberek, voltaképpen hamarabb megszületett, mint maga a hangosfilm. Mélies — a filmművészet úttörője — már szinte állandóan alkalmazta produkciós felvételeihez a Chatelet színház művészeit, természetesen elsősorban a táncosokat. A Mélies-féle tündérmesék sorozata után megjelent az operafilip, amelynek különösen a patefon, a lemezjátszó elterjedése, a hanglemez megjelenése kedvezett. Mélies ismerte fel először a zenés színpad sikereinek vonzását, s a Faust 1897-es adaptációjában már élt is ezzel a lehetőséggel. A Faust-téma egyszeriben oly népszerű lett, hogy alig két évvel később G. A. Smith újabb változatot forgatott a Connod-opera nyomán, amelyet a Faust elkárhozása követett. Mélies nevéhez fűződik A sevillai borbély megfilmesítése is. Olaszországban sem feledkeztek meg a nemzeti műfajról, s a szemfüles Arturo Ambrosio egymás celluloidszalagja a után vette Rigolettót, a Manon Lescaut-t, a Lammermoori Luciát, míg honfitársa, Mario Caserini elsősorban Wagner-művekre specializálta magát, a Siegfried, illetve a Parsifal megfilmesítésével, míg egy másik kolléga, Pinechi Verdit népszerűsítette, Otellójával és Trubadúrjával. Persze ezek csak afféle „bevezető” kísérletek, hiszen sem a lemez, s főleg a zongorakíséret nem volt éppen a legmegfelelőbb megoldás... Az első hangos operafilm, A dzsessz-énekes után, a Don Juan volt, 1926-ból, amelyben John Barrymore alakította a címszerepeket — persze anélkül hogy ő énekelt volna (Lám, a szinkron sem éppen új jelenség...) Nem is volt érthetetlen, hogy a hangosfilm első lépései zenés alkotások, operák, operettek irányába vezettek. Csak 1930-ban a Németországban forgatott 127 film közül csaknem 40 zenés produkció volt. Az első operasztárok, mint Jan Kiepura, vagy Eggerth Márta, nem csak fizikumukkal, de elsősorban hangjukkal kápráztatták el a muzsikára szomjas publikumot. A mosoly országától a Bohéméletig szinte az egész zeneirodalom filmszalagra került, s a divatnak csak újabb lendületet adott az a tény, hogy nagynevű operaénekesek egyes sem tudtak ellenállni a kamerák csábításának. A milánói Scala híressége, Benjamino Gigli sűrűn látható filmekben, s olyan produkciókban bűvöli el hallgató nézőit, mint a Don Pasquale, vagy a Szerelmi bájital. Ugyanakkor mindinkább rangot nyer az a felismerés is, hogy maga a film kordokumentum is: sorra jelennek meg azok az alkotások, amelyek lényegében egy-egy híres zenés színpad bemutatóit örökítik meg, minden különösebb változtatás nélkül. Olaszországban Verdi, a Szovjetunióban pedig Csajkovszkij, Muszorgszkij műveit rögzítik így. Ez az utóbbi változat ma is él, főleg a tévé jóvoltából, s többnyire a képernyőn. Ugyanakkor nem ritka a filmes feldolgozás sem, az a választás, amikor a rendező saját víziójában, filmes eszközökkel kelti életre az operát, zeneművet. Iskolapéldája volt ennek Rossellini Johanna a máglyán adaptációja, vagy a nálunk is vetített Bergman remekmű, a Varázsfuvola. Joseph Losey, a világhírű rendező nemrég Mozart Don Giovanni című operáját ültette át filmre — hihetetlen sikerrel. Losey szerint az operai megfilmesítése egyáltalán nem lehetetlen, hiszen a zenemű Urai töltése eleve kedvez a filmes megközelítésnek .. . „Számomra az volt a nagy kísértés — nyilatkozta Losey — hogy Mozart líráját a modern film valamennyi eszközével megszólaltassam.” A kritika meglehetősen szélsőségesen fogadta az angol rendező munkáját. De abban mindenki egyetért, hogy nagyszerű lehetőséget teremt arra, hogy azok is megismerkedjenek tolmácsolásában Mozart halhatatlan remekművével. eddig soha nem jutottak lakik el operaelőadásra. S míg a különféle lapokban a még különfélébb vélemények csatároznak , addig a közönség zavartalanul élvezi a Don vannit, amely észrevétlenül Gio- sikerlisták vezető helyére került, megelőzve a vasök’ű Piedonét, és társait. Mert az operafilm létjogosultságáról lehet vitázni de Mozart zsenijéről nem. S Losey új filmje —, amelyet a magyar mozik is bemutatnak hatásos hozzászólás — majd — ehhez a több évtizedes eszmecseréhez — a művészet nyelvén. J (Nemlaha György) ' Itt írta, erre írta, talán ugyanúgy látta a vonat ablakából a tájat Sarkadi Imre, ahogyan most én. Gőgös fácánkakas néz közömbösen a csendháborító vonatra, mert tudja, hogy neki nem árthatunk. Valaki felkiált, mert őzeket látiramlani a hajnal harmatos füvében. Kékes füsttel mond jó reggelt egy dombok ölébe bújt tanya. És ők is ott állnak az ablaknál, mint a kedves Sarkadi hősök, a tanyasi tanító és az egyetemista kislány. Hogyan is volt? Előkereshetném a novellát, de hát tudom, hogy a tanító hajnalonta lovagolt, az elsőéves medikát operálni hívta a professzor... Mindez alföldi álom volt, a születő szerelem gyönyörű licitje. Hazugság? Nem igaz! Álom. Ketten állnak most is az ablaknál. Válluk össze-összekoccan, húszéves kóstolás és bírtokba véve örömmel. Nézik a reggelt. A főiskolás lány, és a katona fiú. Ismerős a táj. Itt mondta nekem egyszer, egy — akkor az én szememben — öregember csillagnézős fekete estén, hogy az Isten csak az egyik kezével vette el az emberektől az Édent, a balkezével odaadta nekik az álmodás tudományát. Annak az embernek, Erdei Józsefnek hívták, féllá- Útközben ba volt. Egyszer lecsatolta diófája matereim, én sohaelőttem a műlábát, kezemmel megmérette a súlyát, és meg sem lettem tanító. Hallani szeretném? Nem mutatta a felvérzett csonkját. Hallani akarom a két gyeamit nem mutatott meg mászok beszélgetését, mert elkor senkinek. Az ő nagy álma múlhat az embertől az volt, hogy konok nyárban is elmondható emlék, elfelejegyütt menjen a többiekkel, tett egy egykor élményt hogy senki ne kiálthasson nyo adó novellát, de nem múlhatmarékot utána. Ma autószerelő nak el az emberből a gyerfia, óvónő lánya, és ha jól mekkora tájak, a világ se tudom, egyetemista, vagy fő is múlhat el, amit valamikor szekolás fia van. Ő akkor negyven retett éves volt, nekem időtlenül _ Tudod, azt mondtam, öreg, én húsz, neki érthetetlen hogy vagy lemegyek legalább nüi fiatal. Ö tanító bácsizott jóra, vagy halasztok, engem, én Erdei bácsiztam etben az ösztöndíj miatt... Részén mondtam neki a csillagot Tudod, nekem megmond kát, amiket könyvből tanulta a százados, hogy rajtam tam, e mondta az életéről, múlik, ha akarom, akkor ezamit akkor sem taníthattak fel a szakmával megélek, volna meg könyvek, ha a tisz- Rajtam múlik, hogy levelezőn tességes szónak minden adóját elvégzem-e a mérnökit... elengedi is a történelem. — Én ha bentmaradhatnék Ugyanaz a táj, ha más is a a főiskolán... nagyobb táblákkal, ha elve — Munka mellett végeznem, szett róla néhány régi, ha min kereshetek közben ... rázza is néhány új bokor. Mit lehet menni egy tájról, előtt megtanulta a várost, de a tájnak utravalót adnak: Sarkadi Imre is a Nyírséget Erdei Jóska bátyám, Isten balos a Hajdúságot tudta. Talán kezébe képzelt vígasztalásat, a vasúti kocsi is ugyanazokon az álmodozni tudást a síneken szalad ,,még. Egy nénike rosszallón etfor Erdei Jóska akkor ültetett dalt, mert tíz ujj összefonódik az ablaknál. Látod-e Sarkadi Imre, látnod kellene, mert értened, az álmok ledobták a megvalósulhatatlanság keresztjét. Ez a két gyerek itt tervez, és ha nagyon sokat tudnak érni egymásnak, akkor ez nem álom, hanem összekoccan a válluk? A tervisink hibája? Az élet hibátlanságaiban való izgalmas gyönyörű*? ség. A táj ugyanaz. Erdei Jóska viszont jól tudta az álmok hatalmát, mert hihetetlen közelségben élt a földdel, mert beszélt a kikelő növényhez, mert kínok ellen védte a termés. És diófát ültetett, ami igazán a gyerekeinek Az ugyanaz a táj ezért teremt nem igaz ugyanúgy, bár helyén van a domb, és egy ideig a kelet füsttel jó reggelt kívánó tanyai is, ahol még bölcső ring, s a bölcsőben talán egy új Sarkadi, akinek szárnyait hatalmassá növeli a táj ... Már váltókon csattog a vonat. Ők ketten még az ablaknál állnak, talán semmit se tudnak Sarkadiról, de többek most minden irodalomnál. — írsz? — Válaszolok, — Oké? — Oké. £ griha Gäbe»