Dolgozók Lapja, 1980. június (33. évfolyam, 127-151. szám)

1980-06-08 / 133. szám

1980. június 8., vasárnap Bókkon Gábor: r­­­övire A szakosított anyai, majd a jegyesség felsőfokú oktatásának hatására sikeresen leszokott önmagáról. Híreket nem hallgat, mert sohasem közölnek használható ételreceptet. Véleménye szerint a havi 8000 különben is véd a bombázások ellen. Távolabbi tervei: talán megtanul olaszul és férjének — reggel — jobb teát főzni. j) muzsikusnál­ dalból van a lelke . Ha dél körül sétálok Eszter­gomban a postaközben, idős, barázdált arcú férfi üdvözöl. Kezével int felém, mint Fe­renc Jóska köszönt hadainak. Sietve megkérdezi: milyen ma a leves a Kis Pipa étteremben. Viki bácsi ő, alias Nemes­­szeghy Viktor, az öreg zenész, aki déli körútjának első pihe­nője, a leves-állomás előtt me­ditál: megüljön-e itt, vagy a Volánban lenne érdemesebb kanalaznia ? Számomra Esztergom Svejk­­je az öreg muzsikus, bár gya­kori találkozásainkkor nem Svejk-féle beszédtéma uralko­dik. Nem akar túladni ír szet­ter kutyákon, még csak egy „nyamvadt" bernáthegyire sem beszél rá. Ezúttal szivar­jának pirosló végével megálljt int. Mintha fontos hadititkot tudakolna, megkérdezi: — Mondd, játszottad te, an­nak idején a „Bagdadi kalifa” opera második hegedűszóla­mát? — Félelmetesen­­ nehéz a „G”-húron játszandó futam. Elő van írva az „una corda”, az egy húron és az ember nem győzi kapkodni a kezét. Nem dúdolja a harmadik fekvésbeli flaasoletteket, üveg­hangokat, máris egy ven-szólam van soron. Beetho­­kiegészítésül hozzáteszi:ehhez — Ezt Dorogon együtt ját­szottuk, ugye? — Hogyne, Viki bácsi. Mel­letted ültem a kottapultnál, te brácsáztál, amikor szólamod­nak hosszabb pauzája, szünete volt, szunyókáltál egyet. Ref­lexszeresen felébredtél, amikor a karmester beintett a „maes­toso grane”-hoz. Nyolcvanéves öreg barátom, sok írásom forrása, legyint. — Viki bácsi, túl szép a ne­ved ahhoz, hogy eredeti le­gyen. Honnan jöttek a Ne­mess­zeghyek? — Ha elmegy Csallóközbe, az egyik faluban még utca is van ilyen névvel. Nem várja meg, h­ég elre­gélem fiatalkorom egyik szép hónapját, amikor operettek, operák hegedülésével töltöt­tem .— Iskolai osztályfőnökünk szerint — másra érdemesebb időmet. Dúdolni kezdi a dalla­mot. Mélyet szív a szivarjából és fontoskodva mondja: Egy emlékezetes névnap „házizenésze­’ volt Viki bácsa. Az egyik ultramodern mindenáron elfelejtett, hölgy szag­gatott ritmusú népballadákat akart énekelni, tudva, ez ma a sikk. Az öreg hegedűs nem győzte kísérni a szőke tün­dért. — Nézze, kislány, kísérje magát Bartók Béla, én inkább rázendítek a költő és paraszt nyitány keringő betétjére. Nemesszeghy barátom szi­varja miatt kegyvesztett lett a helyi kávéházban. A főpincér rosszul lesz a Csongor füstjé­től. Nem csodálom. Számomra ő jelenti azt az öreg művészt, aki mit sem tö­rődve képzettségének „rangjá­val”, valamiféle reneszánsz értelemben véve, visszatért muzsikálni oda, ahonnan elin­dult. Kitűnő hegedűs, brácsás, és amikor kell, szaxofonos. — Amikor Esztergomban el­végeztem a tanítóképzőt, azt mondták tanáraim, menjek a Zeneakadémiára. Ott Danzin­­ger, az Operaház koncertmeste­re, később a főiskola igazga­tója, Zsolt — Zsakovecz, — az esztergomi származású he­gedűvirtuóz lett a tanárom. Közben a Corvin-mozi 26-tagú zenekarában helyezkedtem el. Sugár Viktor zenekara a né­mafilmek (az 1920-as évek ele­jét írtuk), alá­húzta a kísérő­zenét. ■ Amikor lovagoltak a katonák és győztek, akkor Beethoven Egimont-nyitányát játszottuk. Hihetetlen reper­toárja volt a mozi­ zenekarnak. Játszott a fiatal hegedűs a Mátyás-templom szimfoni­kus zenekarában is. Psiniszlav katonakarmester megked­velte a tehetséges fiatalt és ajánlotta őt a Gundel—Mars­chall féle új Palota-szálló zene­karába, Lillafüredre. — Anyám Esztergomban élt. Beteg lett, haza kellett jön­nöm. Itthon állást nem kap­tam, hívtak az „úrizenekarba”. Egy darabig jártam, de meg­­untam a Rixner-tangókat, ál­momból a B­al­uer- H­im­mel -tangó ébresztett. Inkább be­szegődtem révésznek, a mai Stúrovó és Esztergom között eveztem... Nézem a kezét, szépen ível­tek, kidolgozottak az ujjai, körmei, mint a sebésznek, tö­vig vágva. — A muzsika hozzátartozott az életünkhöz. Fivérem, fa, csellista volt, magam Gyu­pe­dig a dorogi, majd az eszter­gomi szimfonikusoknál hege­dültem. Egy darabig a ven­déglátónál szaxofonoztam. Most ebből kapok nyugdíjat. — Esztergomban jó volt Darabos doktorral és Baranyai doktorral játszani. Erős mű­veket tűztünk műsorra. Doro­gon még Korody András is vezényelt minket. Előadtuk a Szabad szél­ a János vitézt és a Palotaszállót is. A Csínom Palkót tizenkétszer játszottuk. — Nem fárasztó ez az örö­kös zenélés? — Nem. Ez passzió. Ez éltet. Horgászni is járok. Sokat pi­henek. Közben odaértünk a kultúr­otthonhoz, ahol a litpresszóban az esti iskolások gyülekeznek. — Na, menjünk a Rióba, mert itt sokan zajonganak. Cs. Nagy Lajos Károlyi Amy: C foltménet, Egy régi ház. Rozsdaszín vonalak. Ablak mögött sötét ágyak mélyén nagy dunyhák alatt nénik alszanak. Álmodnak fánkról, kávésbögréről,­ álmodnak nyárról, álmodnak télről. Száncsengő csilingel a párnájukon.­­ Főznek, öltöznek. Lakodalom. Küszöbbe botlik egy kisgyerek, én voltam? te? vagy a szomszéd gyerek? A pókhálókban nevetés tanyáz. Mindenki meghalt. Mindenki él e képen. Múlhatatlan délután. Eső előtt. Eső után, Csanády János: @aíLla­gzulingas hun Szegény apám agyon is vert volna.... Nagyanyámnál nőttem, nevelkedtem, szeretetben, keresztyéni módra, ami nem sikerült az apámmal, nagyanya velem próbálta újra ... Megnőtt, megnőtt, megnőtt az is bennem, befogadta „ázsiai” lelkem, begyűrte egy biztos kis dobozba — mintha ajándékba kaptam volna. De ott kinn a tágas pusztaságon, kertünk mögött, de kertünkben is már követelte jogát az „örökség”, azt is kaptam — ám a vérrel hozván. A szabadság! — melyet fölfedezni nem kellett; a napfény a­ kalászon, mezei fű sztyeppéi hajtása, akácfáknak arany suhogása. Belenéztem jó szemmel a Napba, bántatlanul a lángzuhatagba, sasok röpte derengett föl bennem, szárnyaim gyanútlan megemeltem, s szálltam, mint az Altáj óriása, griff, vagy turul, ahogy a mondába .. . (Mítoszokról valamicskét tudtam, s hogy az élet forrása a Napban, s ma is ez a fantázia, bő­ség, gyanítom, más, nem csak képzelődés, mit különben lebecsülni nem­ kell, képzelődik, aki tud — ha ember, és a „csak” is jobban hangzik ebben. ..Csakazértis!” — daccal toldva, szebben.) Aranykapocs nem foghatta volna össze bennem ezt a két világot: szegzett Krisztust kőkeresztre fogva, és az egek életét, a lángot. Szárnyak lengtek, s körmeimbe kapva a Földgolyót, röpttel hömpölygettem csillagzuhogásban megfürdettem. $ ; DOLGOZOK LÁPJA Rcv­sz Napsugár 1945 című sorozata i 7 Kort­árs mik « Mozart... Az operafilm, amelyről mos­tanában­­ annyit vitatkoznak a szakemberek, voltaképpen hamarabb megszületett, mint maga a hangosfilm. Mélies — a filmművészet úttörője — már szinte állandóan alkal­mazta produkciós felvételeihez a Chatelet színház művészeit, természetesen elsősorban a táncosokat. A Mélies-féle tündérmesék sorozata után megjelent az operafilip, amelynek különö­sen a patefon, a lemezjátszó elterjedése, a hanglemez meg­jelenése kedvezett. Mélies ismerte fel először a zenés színpad sikereinek von­zását, s a Faust 1897-es adap­tációjában már élt is ezzel a lehetőséggel. A Faust-téma egyszeriben oly népszerű lett, hogy alig két évvel később G. A. Smith újabb változatot forgatott a Connod-opera nyo­mán, amelyet a Faust elkár­hozása követett. Mélies nevé­hez fűződik A sevillai borbély megfilmesítése is. Olaszországban sem feled­keztek meg a nemzeti műfaj­ról, s a szemfüles Arturo Ambrosio egymás celluloidszalagja a után vette Rigolettót, a Manon Lescaut-t, a Lam­­mermoori Luciát, míg honfi­társa, Mario Caserini elsősor­ban Wagner-művek­re specia­lizálta magát, a Siegfried, il­letve a Parsifal megfilmesíté­sével, míg egy másik kolléga, Pinechi Verdit népszerűsítette, Otellójával és Trubadúrjával. Persze ezek csak afféle „be­vezető” kísérletek, hiszen sem a lemez, s főleg a zongorakí­séret nem volt éppen a leg­megfelelőbb megoldás... Az első hangos operafilm, A dzsessz-énekes után, a Don Juan volt, 1926-ból, amelyben John Barrymore alakította a címszerepeket — persze anél­kül hogy ő énekelt volna (Lám, a szinkron sem éppen új jelenség...) Nem is volt érthetetlen, hogy a hangosfilm első lépései zenés alkotások, operák, operettek irányába vezettek. Csak 1930-ban a Né­metországban forgatott 127 film közül csaknem 40 zenés produkció volt. Az első operasztárok, mint Jan Kiepura, vagy Eggerth Márta, nem csak fizikumuk­kal, de elsősorban hangjukkal kápráztatták el a muzsikára szomjas publikumot. A mosoly országától a Bohéméletig szin­te az egész zeneirodalom filmszalagra került, s a divat­nak csak újabb lendületet adott az a tény, hogy nagynevű operaénekesek egyes sem tudtak ellenállni a kamerák csábításának. A milánói Scala híressége, Benjamino Gigli sű­rűn látható filmekben, s olyan produkciókban bűvöli el hall­gató­ nézőit, mint a Don Pasquale, vagy a Szerelmi bájital. Ugyanakkor mindinkább rangot nyer az a felismerés is, hogy maga a film kordoku­mentum is: sorra jelennek meg azok az alkotások, amelyek lé­nyegében egy-egy híres zenés színpad bemutatóit örökítik meg, minden különösebb vál­toztatás nélkül. Olaszország­ban Verdi, a Szovjetunióban pedig Csajkovszkij, Muszorgsz­kij műveit rögzítik így. Ez az utóbbi változat ma is él, fő­leg a tévé jóvoltából, s több­nyire a képernyőn. Ugyanak­kor nem ritka a filmes feldol­gozás sem, az a választás, amikor a rendező saját vízió­jában, filmes eszközökkel kel­ti életre az operát, zeneművet.­ Iskolapéldája volt ennek Ros­sellini Johanna a máglyán adaptációja, vagy a nálunk is vetített Bergman remekmű, a Varázsfuvola. Joseph Losey, a világhírű rendező nemrég Mozart Don Giovanni című operáját ültet­te át filmre — hihetetlen si­kerrel. Losey szerint a­z operai megfilmesítése egyáltalán nem lehetetlen, hiszen a zenemű Urai töltése eleve kedvez a filmes megközelítésnek .. . „Számomra az volt a nagy kí­­­sértés — nyilatkozta Losey — hogy Mozart líráját a mo­dern film valamennyi eszközé­­­vel megszólaltassam.” A kri­tika meglehetősen szélsősége­sen fogadta az angol rendező munkáját. De abban minden­ki egyetért, hogy nagyszerű lehetőséget teremt arra, hogy azok is megismerkedjenek tol­mácsolásában Mozart halha­tatlan remekművével. eddig soha nem jutottak l­akik el operaelőadásra. S míg­­ a kü­lönféle lapokban a még külön­­­félébb vélemények csat­ároz­nak , addig a közönség za­vartalanul élvezi a Don vannit, amely észrevétlenül Gio-­ sikerlisták vezető helyére ke­­­rült, megelőzve a vasök’ű Piedonét, és társait. Mert az operafilm létjogosultságáról lehet vitázni de Mozart zse­nijéről nem. S Losey új film­je —, amelyet a magyar mo­zik is bemutatnak hatásos hozzászólás — majd — ehhez a több évtizedes eszmecseré­­­hez — a művészet nyelvén. J (Nemlaha György) ' Itt írta, erre írta, talán­ ugyanúgy látta a­ vonat ab­lakából a tájat Sarkadi Im­re, ahogyan most én. Gőgös fácánkakas néz közömbösen a csendháborító vonatra, mert tudja, hogy neki nem árthatunk. Valaki felkiált, mert őzeket lát­iramlani a hajnal harmatos füvében. Kékes füsttel mond jó reg­gelt egy dombok ölébe bújt tanya. És ők is ott állnak az ablaknál, mint a kedves Sar­kadi hősök, a tanyasi tanító és az egyetemista kislány. Hogyan is volt? Előkereshet­ném a novellát, de hát tu­dom, hogy a tanító hajna­­lonta lovagolt, az elsőéves medikát operálni hívta a professzor... Mindez alföldi álom volt, a születő szerelem gyönyörű licitje. Hazugság? Nem igaz! Álom. Ketten állnak most is az ablaknál. Válluk össze-össze­­koccan, húszéves kóstolás és bírtokba véve örömmel. Nézik a reggelt. A főiskolás lány, és a katona fiú. Ismerős a táj. Itt mondta nekem egyszer, egy — akkor az én szememben — öregem­ber csillagnézős fekete estén, hogy az Isten csak az egyik ke­zével vette el az emberektől az Édent, a balkezével odaad­ta nekik az álmodás tudomá­nyát. Annak az embernek, Erdei Józsefnek hívták, féllá- Útközben ba volt. Egyszer lecsatolta diófája ma­tereim, én soha­­előttem a műlábát, kezemmel megmérette a súlyát, és meg­ sem lettem tanító. Hallani szeretném? Nem­ mutatta a felvérzett csonkját. Hallani akarom a két gye­­amit nem mutatott meg más­­zok beszélgetését, mert el­kor senkinek. Az ő nagy álma múlhat az embertől az volt, hogy konok nyárban is elmondható emlék, elfelej­­együtt menjen a többiekkel, tett egy egykor élményt hogy senki ne kiálthasson nyo­ adó novellát, de nem múlhat­­marékot utána. Ma autószerelő nak el az emberből a gyer­­fia, óvónő lánya, és ha jól mekkora tájak, a világ se tudom, egyetemista, vagy fő is­ múlhat el, amit valamikor sze­­kolás fia van. Ő akkor negyven­ retett éves volt, nekem időtlenül _ Tudod, azt mondtam, öreg, én húsz, neki érthetetlen hogy vagy lemegyek legalább nüi fiatal. Ö tanító bácsizott jóra, vagy halasztok, engem, én Erdei bácsiztam et­­ben az ösztöndíj miatt... Rész­én mondtam neki a csillago­­t Tudod, nekem megmond­­ kát, amiket könyvből tanul­­ta a százados, hogy rajtam tam, e m­ondta az életéről, múlik, ha akarom, akkor ez­­amit akkor sem taníthattak fel a szakmával megélek, volna meg könyvek, ha a tisz- Rajtam múlik, hogy levelezőn tességes szónak minden adóját elvégzem-e a mérnökit... elengedi is a történelem. — Én ha bentmaradhatnék Ugyanaz a táj, ha más is a a főiskolán... nagyobb táblákkal, ha elve­ — Munka mellett végeznem, szett róla néhány régi, ha min­ kereshetek közben ... rázza is néhány új bokor. Mi­­t lehet menni egy tájról, előtt megtanulta a várost, de a tájnak utravalót adnak: Sarkadi Imre is a Nyírséget Erdei Jóska bátyám, Isten bal­os a Hajdúságot tudta. Talán kezébe képzelt vígasztalásat, a vasúti kocsi is ugyanazokon az álmodozni tudást a síneken szalad ,,még. Egy nénike rosszallón etfor­ Erdei Jóska akkor ültetett dalt, mert tíz ujj összefonó­dik az ablaknál. Látod-e Sar­­kadi Imre, látnod kellen­e, mert értened, az álmok ledob­­­ták a megvalósulhatatlanság keresztjét. Ez a két gyerek itt tervez, és ha nagyon sokat tudnak érni egymásnak, akkor ez nem álom, hanem összekoccan a válluk? A tervi­sink hibája? Az élet hibátlansága­­i­ban való izgalmas gyönyörű*? ség. A táj ugyanaz. Erdei Jóska viszont jól tudta az álmok hatalmát, mert hihetetlen kö­zelségben élt a földdel, mert beszélt a kikelő növényhez, mert kínok ellen védte a ter­més. És diófát ültetett, ami igazán a gyerekeinek Az ugyanaz a táj ezért teremt nem igaz ugyanúgy, bár helyén van­ a domb, és egy ideig a kelet füsttel jó reggelt kívánó tanyai is, ahol még bölcső ring, s a­ bölcsőben talán egy új Sarka­­di, akinek szárnyait hatalmas­­­sá növeli a táj ... Már váltókon csattog a vo­­nat. Ők ketten még az ablak­nál állnak, talán semmit se tudnak Sarkadiról, de többek most minden irodalomnál. — írsz? — Válaszolok, — Oké? — Oké. £ griha Gäbe»

Next