Dolgozók Lapja, 1983. június (38. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-04 / 131. szám
DOLGOZOK LAPJA A Gobbi-jelenség RÉGES-RÉG nem Gobbi Hilda. A Gobbi. (Olykor: Hilduska.) A publikum nyíltan és egyezményesen intézményesítette. Persze ennek sok oka lehet — nyilvánvaló népszerűségen túl. Gobbi ugyanis színésznő, előadó, versmondó, mozgalmi ember, szervező, emlékező, író egyszemélyben. Az egészben az a legérdekesebb, hogy egyik tevékenysége sem megy a másik kárára. Hogy hogyan csinálja t örök titok. . . . . .. • És ez a csupa energia, sohasem suankozó, mindig aktív, folyton nyitva tartó intézmény — most éppen hetvenéves. Az egészben ez a leghihetetlenebb. Létezik, hogy már kerek hét évtizedet hagyott maga mögött? A könyve szerint — legalábbis a megélt élmények alapján — ebben benne lenne akár hétszáz esztendő is... Emlékszem, volt kétsoros napihír a réges-régi Színházi Életben, amelyben műsorának betiltásáról tudósítottak, és utána kolumnákat írtak róla. Méltatták hangosan, és bántották csöndben. Őszintén és nyíltan élt — és játszott megalkuvások, becstelen kompromisszumok nélkül. Most meg a születésnapját üljük. Kétkedve nyúlunk a lexikon után: vajon csakugyan stimmel ez az évszám. Gobbi ugyanis már az indulásánál rendelkezett azzal a fantasztikus képességgel, hogy egyszerűen kortalan volt. Sem a szakma, sem a publikum nem sejtette, milyen idős is lehet. Talán mert sohasem volt csivitelő, csipogó naiva, bugyuta bakfis — öregasszonyokkal kezdte és folytatta pályáját. Megszámlálhatatlan jó és rossz anyókát, nénit, asszonyságot, kendős parasztmamit, szenilis grófnőt, kíváncsiskodó szomszédasszonyt formált eddig — Shakespeare, Csokonai, Moliére, Ibsen, Osztrovszkij, Giraudoux, Gorkij, drámáiban, komédiáiban. Mindig a legkézenfekvőbb, legőszintébb megoldásokat választotta, s csodálatos beszédtechnikájával úgy sipította, süvítette, préselte ki a hangokat, hogy egyetlen szava, hangsúlya sem illant el a sza~badi zajba nyomtalanul. A filmmel — megszámlálhatatlanul -sok szereplése ellenére — nagy szerencséje nem volt, de mivel az idő neki dolgozik, még kár lenne elhamarkodott ítéletet hozni. furcsa fintora, hogy óriási népszerűségét egy folytatásos rádiójáték szerezte ,____________ meg. Az ország Szabó nénije lett — talán azért, mert ezt is úgy oldotta meg, mint Gertrudist A SORS vagy Murzaveckaját a színpadon. Őszinte volt, önmagát adta. Eszköztelenül. So * Gobbi Hilda Ladányi Ferenccel a Feer Gynlben N. üy. A színészház olyan hely, ahol mindent lehet csinálni, csak lakni nem. Tóföldi legalábbis ilyen következtetésre jutott, és bizonyára nem csupán ő vélekedik így a lakók közül. Erős kivételnek talán csak Csutorjai, a szobatársa számít, aki füldugót használ, és lefekvés után még egy nagyobb összegért sem hajlandó kiszedni. Ilyenkor megszűnik számára a világ, és Tóföldi esetleges közlendőit a szájmozgásáról olvassa le. — Vegyél te is — mondja Tóföldinek, és meglásd, rögtön egy szanatóriumban érzed majd magad. No igen, ez is megoldás — töpreng el ezen Tóföldi, de azért mégsem vásárol füldugót, Csutorjai az más, ő már megteheti. Tíz éve ténfereg a pályán, egyik színészházból ki, a másikba be, ő már eleget hallott ahhoz, hogy akár egészéletében füldugót használjon. De egy induló színésznek még nem lehetne! rigolyás, elterjed, rossz fényt vet rá ... stb. Neki még mindent hallania kell, akár akarja, akár nem. — Tudod — mondja Csutorjai —, rólam már annyira elterjedt ez a fülzúgózás, hogy sokan azt hiszik, nappal is használom. Ezért nekem nem mondanak semmit, előttem nem.eszelnek, fúrnak senkit, békén hagynak. Azt is észrevettem, hogy hozzám, mintha kedvesebbek csakugyan süket lerték. Tóföldi bólint, megérd Csutorjait. Nem éppen erős tulajdon iga a tehetég, így azzal pótoltm ami inkább megadatott neki. Udvariassággal például. Ilyen udvarias emberrel még nem találkozott, talán nincs is. Csutorjai úgy udvarias, ahogy más levegőt vesz. Nem lehet meg'"zni a kösznésben, nem lehe utána bemenni egy ajón, nem lehet... egyáltalán felsorolni is lehetetlen, mit nem lehet még, hogy Csutorjai legalább egy zár kizökkenjen az udvariasságból. Ha neki megy egy »■'•íknek, még attól is bocsánatot kér, megköveti az almát, mielőtt beleharap,szóval a képtelenségig udvarias. És ha valaki kicsit is ismeri a színészvilágot, ebből, ha nem azt tudja, hogy is valami fényesen, de azért el lehet tengődni a nyugdíjig. — Bocsáss meg, ha horkolok — mondta mindjárt az első nap Tóföldinek —, és költs fel nyugodtan, kérlek. Tóföldi megfogadta a tanácsot, és felköltötte, mert nem hogy horkolt, de szirénázott. — Ne haragudj — motyogta félálombar —, igazán nem akarattal.. . És jellemző Csatorjai udvariasságára, hogy a tizedik felrázás után is elnézést kért. Tóföldi ettől annyira elröstellte magát, hogy a további éjszakákon inkább nem aludt, de nem zavarta Csutorjait. Egyébként is — mint később kiderült —, mi az ő horkolása a kinti zajokhoz képest! Egy tüntetési menet maga a lábujjhegyen osonó ,suttogás némelyik színészházi éjszakához viszonyítva. Az ajtók dörejszerű csapkodása már megszokottá vált, egyegy alkalmi „házaspár” civódása is elviselhetővé langyult, hanem a tehetségdaltól nehezen forgó nyelvvel, mindazonáltal üvöltve hangoztatott bizonygatása már több a soknál. Különösen hajnali kettőkor, amikor már egy tisztes polgár virágos rétről és dengicsélő méhekrő álmodik. — Atombomba vagyok sötétek között! — üvölti egy hang történeten a Lónyaié, és róföldi szívét, bár felriad rá, mégis melegség járja át. A mondás ugyanis tőle ered, ő jelentette ki ezt nemrégen, ugyancsak kissé felajzott állapotban, és lám, máris átment a köztudatba. Akár valamely népi (népszínészi) szólás terjed majd, és így anonim módra bár, de mégiscsak begyalogol a színházi világ halhatatlanjai közé. Ez eddig rendben is van, a szerzői büszkeség legyűri a zaj okozta felgerjedést, de Lónyai nem elégszik ennyivel. Saját szöveggel meg is kibővíti. — Nekem mondja Zselatin, hogy merev vagyok, én úgy mozgok a színpadon, mint egy hirdetőoszlop?! Nekem, akinek a mozgását megirigyelheti egy balett-táncos? Az aljas! Már régen bíróság elé kellett aki ilyet volna állítani! Mert merészel mondani egy Lónyaira, az liliomtipró, betörő, gyilkos! Ide nézzetek, hogy mozgok?! Na, ezt figyeljétek meg! Valami robajlik, dűl, csattan, üvegcsörömpölés. — Kuss! — csendül valahonnan egy karikás hang. — Hát már dögleni sem lehet ebben a rohadt házban?! — Csendet kérek! Főpróba! — üvölti vissza Lónyai — Ki tehet arról, hogy itt civilek is szállást kaptak? — Civil az a holdkóros, beteg lelked — így ismét a karikás hang —, ne éjjel juseszedbe a szakma, hanem nappal! — Az igazi színésznél nincsenek napszakok — vonít újfent Lónyai. — Mert a művészete mindig éber. Ha nem tetszik, keress magadnak egy lakatlan szigetet. De mielőtt odahurcolkodsz, add meg az ötvenesem! Tolósd! magára húzza a takarót, a párnát a fülére nyomja, és amit világéletében utált, számolni kezd. Dehát mi az a semmi párna, a színészház csak most kezd élni. Valahonnan hegedűszó. „Hej, deládé, deládé . .. ” Kur~jongatások, dübörgések. Az ablakok rezegnek, a plafon láncol, a padló, mint kiöregedett cirkuszi unterman, nagyokat reccsen, nyög belé. És ebben a .lagziban” még a legcsendesebb sarok az udvarias Csutorjai és az ő eget verő hortyogása. Aztán mégis valamiféle zendergis, talán álom is. «ziklá!.*! a ürgéié elei maikkal ... De ,:ű ez? Máik» Mi lennének az elefántok? A szikla dörgött az ajtónak? — Tóföldi! Mi az? Alszol? Tóföldi nem válaszol, összehúzódik a paplan alatt, akár a magzat az anyaméhben, és megpróbál visszatérni a sziklákat görgető elefántokhoz. Hanem Lónyai — ki is lehetne más? nem hagyja abba. — Tóföldi! — bömböl, míg a bezárt ajtó kilincsét rázogatja. — Mi van? Csakugyan alszol ? Tóföldi felnyög, majd a füléhez ragadt párnát az ajtóhoz suhintja. — Mi a fenét akarsz?! — Szóval mégsem alszol — így diadalmasan Lónyai —, csak imitálod az alvást. Jellemző, ezt megjegyzem magamnak. Kenyered van? — Micsoda? — Kenyér! Érted? Adj egy falást. Azt akarod, hogy itt dögöljek éhen az ajtód előtt? Tóföldi kimászik az ágyból, megkeresi a kenyeret, kinyitja az ajtót, kidugja. — Fogd . .. — mondja, és csukná vissza az ajtót, ha Lónyai lóba engedné. — Szalonnád is van? ! — Nincs! — Semmid? — Semmim. — Kenyeret zabáljak magában? — Zabáld! — hörgi Tóföldi, aztán valami eszébe jut. — Hercegi csomagot kapott, de el ne pofázd, hogy tőlem tudod. — Hercegi? — Igen. Disznósajtot evett az este. Láttam. — Kösz. Tóföldi, rendes vagy. A láb Lányaival együtt elmegy. Tóföldi bezárja az ajtót, visszatántorog az ágyba. Amíg Hercegi megélteti Lányaival, hogy nem kapott csomagot, addig majd csak reggel lesz. És reggel sokkal elvisel’’ ‘ebb a w nészházban, akkor már félájultan alszik mindenki.. TÓTH-MÁTHÉ MIKLÓS: A színészházban iOSS. június 1., szombat ZALÁN TIBOR: Sára tükreiben Kék csalánok ringatlak az éjben érik a fájdalom érik érik indulunk Sára kicsiny reményem holdat visz a teremtés szívéig Érik a fájdalom érik érik kék csalánok ringanak az éjben holdat visz a teremtés szívéig indulunk Sára kicsiny reményem Holdat visz a teremtés szívéig indulunk Sára kicsiny reményem kék csalánok ringanak az éjben érik a fájdalom érik érik Indulunk Sára kicsiny reményem holdét visz a teremtés szívéig érik a fájdalom érik érik kék csalánok ringanak a éjben JUHAI PÁL: Aranykori töredékek Mint a kazalba esett láng, bennem az élet olyan vad, nem kushad le előbb, csak ha porig fölemészt. Törvény köt, kezeim rabként béklyózva bilincsbe: am, ha szabály, magamé, én vagyok itt a király, Piszkos öregkori, osztási, szégyent hoz csak a végzet: áldassék a virág, mely csontom benövi. TANDORI DEZSŐ: Medárd ■ nem tudom a napokat. Kömyveket ‘' kellett tudnom helyettük, elveken’", mm világok köteteit, így esett a naptárral is némi meghasonáat; május? június? emlék? jelenet? mulat? jövet? Az eredménye sommás, de csak végül, addig a kezdetet készíti elő minden kis beomlás: kié, mié, lehet-e mondani, tudjuk-e, az idő taglalta mé? Naptár nem kell a messzibb sornak ahhz, hogy vegyen-legyen. Túlzás, hogy „ letaglóz”, elkattog csak, hallatlan, szétszedetlen a nap, az óra, perc, s nincs többé egyetlen. (Egy borús mpon) SZERGEJ VORONYIN: Csalogányok és verebek olt egyszer egy gyönyörű ligetecske, csalogányok laktak, csalogányok énekeltek benne. Egy napon váratlanul verébcsapat költözött a ligetbe. A verebek fülsértően csiripeltek, mindenhova odatolakodtak, és elkapkodták a legszebb szúnyogokat és kukacokat a csalogányok orra elöl. — Micsoda dolog ez? Csinálj már valamit! — fordult férjéhez a gyermekeiért aggódó csalogánymama. — Ugyan, ugyan, fölöslegesen nyugtalankodsz. Nem lesz semmi baj. Hadd maradjanak csak. Mindenki számára van hely a Nap alatt — nyugtatgatta feleségét a csalogánypapa, majd elgondolkozva hozzátette: — Lehet, hogy énekelni is megtanulnak tőlünk, s nagy, közös kórust alkothatunk majd . . . Maradjanak csak. És a verebek maradtak. Felforgatták az egész ligetet, lármáztak, civakodtak, tolakodtak, elfoglalták a legjobb helyeket. És persze csiripeltek. — Figyeljetek csak! Mintha már kezdenének énekelni! — mondta reménykedve a csalogánypapa. Meghallván ezt a legfiatalabb veréb, odapattant a csalogány elé, és harsányan a fülébe csiripelt. — Derék, derék! Szép, erős hang! Alakul már! — biztatta a verebet a csalogánypapa. — Hallottátok?! Hallottátok?! — visította lelkesedve a veréb. — Éppen csak hogy egyet csiripeltem, máris elismerte ahol a művészet! — döngette a mellét, majd a többiekhez fordult: — Ith, most ti is, mind, egyszerre! A #*s * ligetet betöltötte az éles verébcsiripelés, teljesen elnyomva a csalogányéneket. Éppen akkor bújt a tojásból a kis csalogány fióka. Hallgatta, hallgat majd énekre nyitottajgy némit és elkezdett csiripelni. (Fordította:Mátrai Veronika)