Dolgozók Lapja, 1983. június (38. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-04 / 131. szám

DOLGOZOK LAPJA A Gobbi-jelenség RÉGES-RÉG nem Gobbi Hilda. A Gobbi. (Oly­kor: Hilduska.) A publikum nyíl­­­­­tan és egyezményesen intézményesí­tette. Persze ennek sok oka lehet — nyilvánvaló népszerű­ségen túl. Gobbi ugyanis színésznő, előadó, versmondó, mozgalmi ember, szervező, emlékező, író egyszemélyben. Az egészben az a legérdekesebb, hogy­­ egyik tevékenysége sem megy a másik kárára. Hogy hogyan csinálja t örök titok. . . . . .. • És ez a csupa energia, sohasem suankozó, mindig ak­tív, folyton nyitva tartó intézmény — most éppen hetven­éves. Az egészben ez a leghihetetlenebb. Létezik, hogy már kerek hét évtizedet hagyott maga mögött? A könyve szerint — legalábbis a m­egélt élmé­nyek alapján — ebben benne lenne akár hétszáz esztendő is... Emlékszem, volt kétsoros napihír a réges-régi Szín­házi Életben, amelyben műsorának betiltásáról tudósítot­tak, és utána kolumnákat írtak róla. Méltatták hangosan, és bántották csöndben. Őszintén és nyíltan élt — és ját­szott megalkuvások, becstelen kompromisszumok nél­kül. Most meg a születésnapját üljük. Kétkedve nyúlunk a lexikon után: vajon csakugyan stimmel ez az­ évszám. Gob­bi ugyanis már az indulásánál rendelkezett azzal a fan­tasztikus képességgel, hogy egyszerűen kortalan volt. Sem a szakma, sem a publikum nem sejtette, milyen idős is­ le­het. Talán mert sohasem volt csivitelő, csipogó naiva, bu­gyuta bakfis — öregasszonyokkal kezdte és folytatta pá­lyá­ját. Megszámlálhatatlan jó és rossz anyókát, nénit, as­­­szonyságot, kendős parasztmamit, szenilis grófnőt, kíván­csiskodó szomszédasszonyt formált eddig — Shakespeare, Csokonai, Moliére, Ibsen, Osztrovszkij, Giraudoux, Gorkij, drámáiban, komédiáiban. Mindig a legkézenfekvőbb, leg­őszintébb megoldásokat választotta, s csodálatos beszéd­technikájával úgy sipította, süvítette, préselte ki a hango­kat, hogy egyetlen szava, hangsúlya sem illant el a sz­a~­badi zajba nyomtalanul. A filmmel — megszámlálhatatla­­nul -sok szereplése ellenére — nagy szerencséje nem volt, de mivel az idő neki dolgozik, még kár lenne elhamarko­­dott ítéletet hozni. furcsa fintora, hogy óriási népszerűsé­gét egy folytatásos rádiójáték szerezte ,____________ meg. Az ország Szabó nénije lett — ta­lán azért, mert ezt is úgy oldotta meg, mint Gertrudist A SORS vagy Murzaveckaját a­ színpadon. Őszinte volt, önmagát adta. Eszköztelen­ül. So * Gobbi Hilda Ladányi Ferenccel a Feer Gynlben N. üy. A színészház olyan hely, ahol mindent lehet csinálni, csak lakni nem. Tóföldi legalább­is ilyen következte­tésre jutott, és bizonyára nem csupán ő vélekedik így a la­kók közül. Erős kivételnek ta­lán csak Csutorjai, a szobatár­sa számít, aki füldugót hasz­nál, és lefekvés után még egy nagyobb összegért sem haj­landó kiszedni. Ilyenkor meg­szűnik számára a világ, és Tóföldi esetleges közlendőit a szájmozgásáról olvassa le. — Vegyél te is — mondja Tóföldinek, és meglásd, rög­tön egy szanatóriumban ér­zed majd magad. No igen, ez is megoldás — töpreng el ezen Tóföldi, de azért mégsem vásárol füldu­­gót, Csutorjai az más, ő már megteheti. Tíz éve ténfereg a pályán, egyik színészházból ki, a másikba be, ő már eleget hallott ahhoz, hogy akár egész­­életében füldugót használjon. De egy induló színésznek még nem lehetne!­­ rigolyás, elter­jed,­­ rossz fényt vet rá ... stb. Neki még mindent hal­lania kell, akár akarja, akár nem. — Tudod — mondja Csu­torjai —, rólam már annyira elterjedt ez a fül­zúg­óz­ás, hogy sokan azt hiszik, nappal is használom. Ezért nekem nem mondanak semm­it, előttem nem­­.­eszelnek, fúrnak senkit, békén hagynak. Azt is észre­vettem, hogy hozzám, mintha kedvesebbek csakugyan süket ler­t­ék. Tóföldi bólint, megérd Csutorjait. Nem éppen erős tulajdon­ iga a tehet­ég, így azzal pótoltm ami inkább meg­adatott neki. Udvariassággal például. Ilyen udvarias ember­rel még nem találkozott, ta­lán nincs is. Csutorjai úgy udvarias, ahogy más levegőt vesz. Nem lehet meg­'"zni a kösz­nésben, nem lehe utá­na bemenni egy aj­ón, nem le­het... egyáltalán felsorolni is lehetetlen, mit nem lehet még, hogy Csutorjai legalább egy zár kizökkenjen az ud­variasságból. Ha neki megy egy »■'•íknek, még attól is bocsá­natot kér, megköveti az almát, mielőtt beleharap,­­szóval a képtelenségig udvarias. És ha valaki kicsit is ismeri a szí­nészvilágot, ebből, ha nem azt tudja, hogy is valami fé­nyesen, de azért el lehet ten­gődni a nyugdíjig. — Bocsáss meg, ha horko­lok — mondta mindjárt az el­ső nap Tóföldinek —, és költs fel nyugodtan, kérlek. Tóföldi megfogadta a taná­csot, és felköltötte, mert nem hogy horkolt, de szirénázott. — Ne haragudj — motyog­ta félálombar­ —, igazán nem akarattal.. . És jellemző Csatorjai udva­riasságára, hogy a tizedik felrázás után is elnézést kért. Tóföldi ettől annyira elrös­­tellte magát, hogy a további éjszakákon inkább nem aludt, de nem zavarta Csutorjait. Egyébként is — mint ké­sőbb kiderült —, mi az ő horkolása a kinti zajokhoz képest! Egy tüntetési menet maga a lábujjhegyen osonó ,suttogás némelyik színész­házi éjszakához viszonyítva. Az ajtók dörejszerű csapkodá­sa már megszokottá vált, egy­­egy alkalmi „házaspár” civó­­dása is elviselhetővé langyult, hanem a tehetség­daltól ne­hezen forgó nyelvvel, mind­azonáltal üvöltve hangozta­tott bizonygatása­­ már több a soknál. Különösen hajnali kettőkor, amikor már egy tisztes polgár virágos rétről és dengicsélő méhekrő­ álmo­dik. — Atombomba vagyok sö­tétek között! — üvölti egy hang­ története­­n a Lónyaié, és róföldi szívét, bár felriad rá, mégis melegség járja át. A mondás ugyanis tőle ered, ő jelentette ki ezt nemrégen, ugyancsak kissé felajzott ál­lapotban, és lám, máris át­ment a köztudatba. Akár valamely népi (népszínészi) szólás terjed majd, és így anonim módra bár, de mégis­csak begyalogol a színházi vi­lág halhatatlanjai közé. Ez eddig rendben is van, a szerzői büszkeség legyűri a zaj okozta felger­jedést, de Lónyai nem elégszik ennyivel. Saját szöveggel meg is kibővíti. — Nekem mondja Zselatin, hogy merev vagyok, én úgy mozgok a színpadon, mint egy hirdetőoszlop?! Nekem, akinek a­­ mozgását megirigyel­heti egy balett-táncos? Az al­jas! Már régen bíróság elé kellett aki ilyet volna állítani! Mert merészel mondani egy Lónyaira, az liliomtipró, betörő, gyilkos! Ide nézzetek, hogy mozgok?! Na, ezt figyel­jétek meg! Valami robajlik, dűl, csat­tan, üvegcsörömpölés. — Kuss! — csendül vala­honnan egy karikás hang. — Hát már dögleni sem lehet ebben a rohadt házban?! — Csendet kérek! Főpróba! — üvölti vissza Lónyai — Ki tehet arról, hogy itt civilek is szállást kaptak? — Civil az a holdkóros, beteg lelked — így ismét a karikás hang —, ne éjjel jus­­eszedbe a szakma, hanem nappal! — Az igazi színésznél nin­csenek napszakok — vonít új­fent Lónyai. — Mert a mű­vészete mindig éber. Ha nem tetszik, keress magadnak egy lakatlan szigetet. De mielőtt odahurcolkodsz, add meg az ötvenesem! Tolósd! magára húzza a ta­karót, a párnát a fülére nyomja, és amit világéleté­ben utált, számolni kezd. De­­hát mi az a semmi párna, a színészház csak most kezd él­ni. Valahonnan hegedűszó. „Hej, deládé, deládé . .. ” Kur~­jongatások, dübörgések. Az ablakok rezegnek, a plafon láncol, a padló, mint kiörege­dett cirkuszi unterman, na­gyokat reccsen, nyög belé. És ebben a .lagziban” még a leg­csendesebb sarok az udvarias Csutorjai és az ő eget verő hortyogása. Aztán mégis valamiféle zendergis, talán álom is. «ziklá!.­*! a ürgéié elei­ maik­kal ... De ,:ű ez? Máik» Mi lennének az elefántok? A szikla dörgött az ajtónak? — Tóföldi! Mi az? Alszol? Tóföldi nem válaszol, ös­­­szehúzódik a paplan alatt, akár a magzat az anyaméh­ben, és megpróbál vissza­térni a sziklákat görgető ele­fántokhoz. Hanem Lónyai — ki is lehetne más? nem hagy­ja abba. — Tóföldi! — bömböl, míg a bezárt ajtó kilincsét rázo­­gatja. — Mi van? Csakugyan alszol ? Tóföldi felnyög, majd a fü­léhez ragadt párnát az ajtó­hoz suhintja. — Mi a fenét akarsz?! — Szóval mégsem alszol — így diadalmasan Lónyai —, csak imitálod az alvást. Jel­lemző, ezt megjegyzem ma­gamnak. Kenyered van? — Micsoda? — Kenyér! Érted? Adj egy falást. Azt akarod, hogy itt dögöljek éhen az ajtód előtt? Tóföldi kimászik az ágyból, megkeresi a kenyeret, kinyit­ja az ajtót, kidugja. — Fogd . ..­ — mondja, és csukná vissza az ajtót, ha Lónyai lóba engedné. — Szalonnád is van? ! — Nincs! — Semmid? — Semmim. — Kenyeret zabáljak ma­gában? — Zabáld! — hörgi Tóföldi, aztán valami eszébe jut. — Hercegi csomagot kapott, de el ne pofázd, hogy tőlem tu­dod. — Hercegi? — Igen. Disznósajtot evett az este. Láttam. — Kösz. Tóföldi, rendes vagy. A láb Lányaival együtt elmegy. Tóföldi bezár­ja az ajtót, visszatán­torog az ágyba. Amíg Hercegi megél­teti Lá­nyaival, hogy nem kapott csomagot, ad­dig majd csak reggel lesz. És reggel sokkal elvisel­’’ ‘ebb a w­ nészházban, ak­kor már félájultan alszik mindenki.. TÓTH-MÁTHÉ MIKLÓS: A színészházban iOSS. június 1.­, szombat ZALÁN TIBOR: Sára tükreiben Kék csalánok ringatlak az éjben érik a fájdalom érik érik indulunk Sára kicsiny reményem holdat visz a teremtés szívéig Érik a fájdalom érik érik kék csalánok ringanak az éjben holdat visz a teremtés szívéig indulunk Sára kicsiny reményem Holdat visz a teremtés szívéig indulunk Sára kicsiny reményem kék csalánok ringanak az éjben érik a fájdalom érik érik Indulunk Sára kicsiny reményem holdét visz a teremtés szívéig érik a fájdalom érik érik kék csalánok ringanak a­ éjben JUHAI PÁL: Aranykori töredékek Mint a kazalba esett láng, bennem az élet olyan vad, nem kushad le előbb, csak ha porig fölemészt. Törvény köt, kezeim rabként béklyózva bilincsbe: am, ha szabály, magamé, én vagyok itt a király, Piszkos öregkori, osztási, szégyent hoz csak a végzet: áldassék a virág, mely csontom benövi. TANDORI DEZSŐ: Medárd ■ nem tudom a napokat. Kömyveket ‘'­ kellett tudnom helyettük, elveken’", mm világok köteteit, így esett a naptárral is némi meghasonáat; május? június? emlék? jelenet? mulat? jövet? Az eredménye sommás, de csak végül, addig a kezdetet készíti elő minden kis beomlás: kié, mié, lehet-e mondani, tudjuk-e, az idő taglalta mé? Naptár nem kell a messzibb sornak ahhz, hogy vegyen-leg­yen. Túlzás, hogy „ letaglóz”, elkattog csak, hallatlan, szétszedetlen a nap, az óra, perc, s nincs többé egyetlen. (Egy borús mpon) SZERGEJ VORONYIN: Csalogányok­­ és verebek olt egyszer egy gyönyörű ligetecske, csalogányok lak­tak, csalogányok énekeltek benne. Egy napon vá­ratlanul verébcsapat költözött a ligetbe. A verebek fülsértően csiripeltek, mindenhova odatolakodtak, és el­kapkodták a legszebb szúnyogokat és kukacokat a csalo­gányok orra elöl. — Micsoda dolog ez? Csinálj már valamit! — fordult férjéhez a gyermekeiért aggódó csalogánymama. — Ugyan, ugyan, fölöslegesen nyugtalankodsz. Nem lesz semmi baj. Hadd maradjanak csak. Mindenki számára van hely a Nap alatt — nyugtatgatta feleségét a csalogány­­papa, majd elgondolkozva hozzátette: — Lehet, hogy éne­kelni is megtanulnak tőlünk, s nagy, közös kórust alkot­hatunk majd . . . Maradjanak csak. És a verebek maradtak. Felforgatták az egész ligetet, lármáztak, civakodtak, tolakodtak, elfoglalták a legjobb helyeket. És persze csiripeltek. — Figyeljetek csak! Mintha már kezdenének énekel­ni! — mondta reménykedve a csalogánypapa. Meghallván ezt a legfiatalabb veréb, odapattant a csa­logány elé, és harsányan a fülébe csiripelt. — Derék, derék! Szép, erős hang! Alakul már! — biz­tatta a verebet a csalogánypapa. — Hallottátok?! Hallottátok?! — visította lelkesedve a veréb. — Éppen csak hogy egyet csiripeltem, máris el­ismerte­ ahol a művészet! — döngette a mellét, majd a többiekhez fordult: — Ith, most ti is, mind, egyszerre! A #*s * ligetet bet­öltötte az éles verébcsiripelés, teljesen­­ elnyomva a csalogányéneket. Éppen akkor bújt a tojásból a kis csalogány fióka. Hallgatta, hallgat majd énekre nyitottajgy né­mi­t és elkezdett csiripelni. (Fordította:­­Mátrai Veronika)

Next