Dolgozók Lapja, 1984. január (39. évfolyam, 1-25. szám)

1984-01-07 / 5. szám

Magyar könyvek Krakkóban A közeli napokban zajlott le, a televízió több­milliós nézőközönségének szeme előtt, a népszerű Elmebajnokság című adássorozat döntője. A műsor résztvevői heteken keresztül adtak sokszor meghök­kentően gyors és alapos választ az irodalom, a külön­féle tudományok, a képzőművészet és a zene, meg a természeti világ ismeretanyagának szinte kifogyha­tatlan témaköréből. Jómagam, aki frissiben ér­keztem vissza Krakkóból, a patinás régi városból, Len­gyelország „öreg” fővárosá­ból, csupán egyetlen kérdés­sel bővítettem volna ki az oly sokszor megfejthetetlen­­nek tűnő „elmebajnokságot.” nevezetesen ezzel:­­ . ‘— Hol és mikor jelent meg az első magyar nyelven ki­nyomtatott könyv? Nem tudom, kapásból há­nyan vágták volna rá az egyetlen helyes választ: — Krakkóban, 1533-ban, Hieronym Vietor könyv­nyomdájában ... A könyv Komjáti Benedek fordítása: Pál apostol levelei magyar nyelven. Ugye, jóformán hihetetlen­nek tűnik ez a hiteles vá­lasz? Pedig így történt: Ma­gyarországról a mohácsi csa­tavesztés, 1526 után kiszorult a magyar szellem rá. A törökök elleni és kultú­küzde­lem olyannyira megbénította az ország erejét, hogy a ma­gyar kultúra központja kül­földre, azaz Krakkóba tevő­dött át. Az első teljes egé­szében magyarul közreadott könyvnyomtatvány is az ak­kori lengyel fővárosban ké­szült. Mindezt most, 450 évvel a történelmi események után, rangos magyar könyvkiállí­tás adja hírül az érdeklődők­nek Krakkó legendás szépsé­gű főterén, a Rynek Glówny egyik nevezetes ódon épületé­ben,­­ ami ma a városi mű­velődési ház szerepét tölti be. Itt nyitotta meg Zöld Fe­renc, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesü­lésének igazgatója azt a gaz­dag kiállítást, amely Magyar könyvek Lengyelországban — lengyel könyvek Magyar­­országon címet kapta. Ott lehettem a megnyitón, és személyesen is utána néz­hettem mindannak, amiről a „néma” könyvek olyan be­szédesen szóltak. Nevezetesen: miért éppen Krakkó fogadta be a korabeli magyar szel­lemet és kultúrát? Az 1364- ben megalapított Jagelló­­egyetem a mohácsi vészig 2500 magyar diákot fogadott be. Az Alma Mater, a „táp­láló anya” a mohácsi vész után további ezer magyar egyetemista diáknak adott nemcsak egy egész életre szóló tudományt a fejekbe, ha­nem oltalmazó otthont is számukra, kenyeret, sót, húst meg ünnepi kalácsot. A magyar diákoknak külön há­zuk is volt, a ma is ép­ülica Brackán, az ötös szám alatt. Ilyen előzmények után vál­hatott Krakkó, vagy harminc esztendőn számvesztés át a mohácsi év­könyvkiadás után a magyar központjává. Harminc különféle egyházi, meg világi kiadvány tanúsít­hatja mindezt ezen a kiállí­táson is. A krakkói magyar könyv­kiállítás felsorakoztatja a ré­giek mellett a mai magyar könyvkiadás színe-javát: lexikonokat, tudományos munkákat, képzőművészeti albumokat, s nem utolsó­sorban a lengyel irodalom, tudomány és művészet ma­gyar nyelven is hozzáférhető, hazánkban kiadott kincseit. A lengyel kiállítás-látoga­­tók szép számmal keresték fel a krakkói kultúrpalota , EPISTOLIE , PAVU ungva hvm, CaRIcA, donatae, ,­ AZ ZENTH. S>AAl tetteiig írWgyit ítéljen, Az első magyar nyelven nyomtatott könyv címlapja termett. Különösen sokan időztek abban a teremben, ahol lengyel nyelvű könyve­ket,­ újságokat, különféle nyomtatványokat lehetett ta­lálni. Ezek a kiadványok Ma­gyarországon jelentek meg, 1939 és 1945 között, a ha­zánkban második otthonra talált lengyel menekültek számára. — 400 évvel ezelőtt törö­kök dúlták fel országunkat, 40 évvel ezelőtt a német fa­siszták döntötték romba a lengyel hazát — mondotta Zöld Ferenc megnyitó beszé­dében. — Ekkor adtunk egy­másnak papírt, nyomdafesté­ket vásznat, ám ennél többet is: éltető és bíztató erőt, ami a könyvekben öltött testet. T. A. Krakkóban nyomtatott ma­gyar könyvek a­ngolul saját elhatározásomból akartam megtanulni, nem kényszerített rá senki, semmi. Egész egysze­rűen irigykedtem mindenkire, aki tud angolul, m­íg én nem. Engem, ha megszólít egy angol az utcán,­­ mit mondok neki? Semmit, csak azt a nyafogós plíz. „Plíz, plíz.” Mennyivel másképpen hangzana, ha el tudnám neki magyarázni, merre találja a Hiltont, a Margitszigetet, nem beszélve annak előnyéről, ha majd én megyek Angliába. Kiválasztottam hát egy tanfolyamot, úgy hirdették KRASZNAI-FÉLE NYELVSTÚDIÓ, és beiratkoztam. Az iskola a szomszéd utcában volt, és talán ez a jótékony kö­zelség tette, hogy ősztől tavaszig nem sok órát mulasztot­tam. Ha gyakrabban hiányzom, talán már az első hónapban kimaradok. Az órákat egy iskolává átalakított alagsori lakásban tartották, tantermünk ablaka egy sötét, belső udvarra né­zett. Szeptemberben ebbe a kertbe — néhány percre — a nap is besütött, de mikor jött a tél, a teremben csak a mennyezetről lógó, csupasz körték világítottak. A tankönyveket a KRASZNAI-féle nyelviskola tanárai írták, egy harminc évvel korábbi politika várakozásainak megfelelően, így szerepelt benne mezőgazdasági nát, ahol eredményesen kísérleteznek a gyapot és kombi­nád hazai meghonosításával, és új civilizáció, mely cukor­hol­napra megváltoztatja a világot. Szerepeltek még hevenyészve fogalmazott, hosszú, unalmas olvasmányok, és ezeket ellensúlyozó anekdoták. „Haldoklik a skót felesége, és utoljára azt kéri férjé­től, ígérje meg, hogy temetésére sógornőjével, Jan-nel fog elmenni. A skót hosszú gondolkodás után azt válaszolja, nem bánom.#Margaret, megteszem, de az egész napom el lesz rontva.” Fiatal tanárnőnket Alice-nek hívták. Alice-nek deré­kig érő, lenszőke haja volt, hátul, a divatnak megfelelően, durva, nagy csattal volt összefogva. Ezek a színes csatok úgy lógtak hátul a hajában, mint egy-egy eldobott bo­rotva. Alice az órákra sportos nadrágban és pulóverekben járt, de szolid öltözékéhez ragyogó gyűrűket, karpereceket, súlyos, aranyláncokat hordott. Talányos ember volt Alice, igazi öröm csak akkor volt az arcán, ha megszakítás nél­kül, hosszan beszélhetett angolul. Hamarosan rájöttünk, tanárnőnk úgy szenved itt, ebben a nyelviskolában, mint egy kalitkába zárt madár. Egy büdös, sötét kalitkába zárt madár, akinek fiatal élete örömtelenül, föld alatti robotban telik el. „Miattatok van” — vádolt bennünket tekintete —, „ti vagytok az okai, hogy ilyen nyomorult az életem.” A legelső órán történt: tantermünk ajtaján hórihorgas, idős férfi rontott be, végigcsörtetett a termen, és mikor Alice-hez ért, ordítani kezdett: „Miért nem fejezi be? Nem látja, hogy véget ért az óra? Azonnal fejezze be!” A tanár­nő mozdulatlan arccal nézett, mi, tanítványok pedig meg­­szégyenülten hallgattunk. ..Mit akar itt ez a fiatal nő? — találgattuk. — „Mi kényszeríti rá, hogy ebben a föld alatti iskolában, a pálya szélére sodródott emberek között keres­se kenyerét?” De hiába törtük a fejünket, a rejtélyt nem tudtuk megoldani. Délelőtti kurzus lévén, társaságunk nagyrészt nyug­díjasokból, családdal és háztartással foglalkozó asszonyok­ból állt. Néha fiatalok is föltűntek, fiúk könnyelmű, vé­kony ingekben, melyek sehogy sem illettek az alagsori te­rem zordságához, és jöttek fiatal lányok, fülükben függők­kel, hajukban színes gyöngyökkel. Ezek a fiatalok két­­három hétnél tovább sohase maradtak. Mire megszoktuk volna nevüket, eltűntek, elrepültek, mint a véletlenül ide­tévedt, színes madarak. Végül is csak mi maradtunk, öten­­h­atan, mindenre eltökélt, elszánt, emberek. A­­ tél valahogy, eltelt, tűrhetően megtanultam a félté-. DOLGOZÜK LATOID- -—***“ ■nwr JánSIr ~7., »»mhal Szeder Katalin: Csillagőrző Tudom, hogy őrzi a csillagokat félvállra vetve kabátja Lábánál farkát csóválva ugat kutyája a szél a világba Nem unja magát rádiója se kell minden felhő neki béget míg a határtalan űrbe fülel nem sírok Fölfelé, nézek Ha tetszik nyájával snóblizik is mint pit­yket ingére kirakja s az űrkabinokra­ kacsintva kicsit hazabaktat a halk virradatba D, Németh István: WTI fi­­l­m leli el . Téli éjben ha megrakod, rozzant kályhánk csak pöfékel, sárgán fénylő ablakunk is küszködik a sötétséggel. Ez a ma már álmatag fény kettőnk között ülve megfér, aki alszik, aki néma nem sóvárog közönségért. Jég alatt a tiszta pázsit szövetében ott rejtőzik nyáridéző pipacsunk, oly merész ahogy parázslik, mint akit ma harcra csábit kételyünk és gyávaságunk. Vathy Zsuzsa: Rendkívüli és meghatalmazott jeles módot, és szókincsem is gyarapodott. Megismertem né­hány diplomáciai kifejezést is, mint ahogy extraordinary and pleinpotentiary ,­ rendkívüli és meghatalmazott, az állatkert összes állatát, a teljes zöldségeskertet, rebarbará­tól a fekete retekig, és a fizikára áttérve, hogy „a föld, mint tudjuk, lebeg a világűrben”. Időközben áttanulmányoztam néhány angol nyelv­könyvet is, és egy kicsit javult a véleményem a miénkről. A többi sem volt fenomenális. Csupa szófogadó gyerek­ről szólt akik nagyapjukat születésnapjukon virággal kö­szöntik, lunch-re mindig pontosan hazaérnek, este a kert­ben segítenek szüleiknek, és ezután — de csak ezután — televíziót néznek. A gyerekek szigorú, de jóságos családban éltek, a családok pedig tapintatos, mindenki javát szolgáló társadalomban, így, mikor vasárnap este házi feladatomat körmöltem, már semmi kivetnivalót nem találtam az ilyen példamon­datokban: „ha azonnal nem hagyja abba az ivást, tönkre­teszi egészségét és jövőjét.” Elmúlt a tél, és hirtelen tavasz lett. Egyik reggel, mi­kor órára mentem, az utcán kóbor illat csapott akác volt a szemközti templomkert két öreg akácfája. meg: A házak előtt, a kapukban öregemberek, öregasszonyok ül­tek, nézték a virágtól roskadozó fákat. Két nap múlva, mikor újra arra mentem, az akácszag olyan erős volt, hogy valósággal földhöz szögezett. Álldogál­tam az utcán, tébláboltam, alig tudtam elszánni magam, hogy tovább menjek. És láss csodát, a romos udvarba, ahova tantermünk nézett, hosszú idő után újra besütött a nap. A mohos, meg­feketedett téglákon k­edves fény csurgott le, és megvilágí­totta a porból, törmelékből kinőtt, ismeretlen növényt, öt perc múlva a nap elment, és az­ előbbi kép helyén raga­csos sötétség tátongott. Az osztályban csönd volt, a szomszéd teremből áthal­latszott a másik csoport tanárjának szenvedélyes magya­rázata. Nem lehetett érteni, mint mond, csak hangja hal­latszott, amint fölszökken, elhalkul, megint fölszökken, megint elhalkul. „Senki se csinálta meg a házi feladatot?” — kérdezte Alice angolul, és tekintetében egyszerre volt csodálkozás, megrökönyödés, közöny. Május végére, mikor a jó idő tartós lett, csoportunk kezdett elfogyni. Először Erzsiké maradt el, aki házi fel­adatát mindig szorgalmasan megírta, aztán elmaradt a fő­iskolás lány, majd elmaradt a csoport egyetlen férfitagja is. Kíváncsian figyeltem ezt a fogyatkozást, míg lassan, ben­nem is megérlelődött a szakítás gondolata. Véglegesen ak­kor, amikor a „Letakart üvegszem” című olvasmány kö­vetkezett. „Volt egyszer egy falusi tanító, akit részleges vakság sújtott. Egy kutyától való fertőzés következtében fél szemét elveszítette, és a kivett szem üregébe üvegszemet tettek. Ez érintésre ugyan kemény volt, de másként jól muta­tott.” A történet úgy folytatódott, hogy a tanító ki akar menni a kocsmába, egy pohár bort meginni, ezért kiteszi az asztalra ,üvegszemét, és a gyerekeknek meghagyja,­­mgy viselkedj.enély, rendesen, mert ő ugyan elmegy, de szeme itt­marad, és mindent lát. A gyerekek egy kalappal letakarják az üvegszemet, és­ mire a­ tanító visszajön,,.fölford­ítják az osztályt. Hárman álltunk az iskola várójában, egy Ildikó nevű gyógyszerészlány, Alice és én. Hétfő volt, tanárnőnk haja friss elektromossággal szálldosott, a bársonypánt alatt, ci­garettát tartó vékony ujjain gyűrűk, csuklóján aranylánc­, karperec. Mikor ránéztem társamra, és arra gondoltam, hogy két órán át fölváltva fogjuk olvasni a „Letakart üveg­­szem”-et, jeges kéz futott végig a hátamon, öt perc volt órakezdésig. Ők ketten halkan beszélget­­tek, én kimentem a napra melegedni. Az utca túlsó olda­lán két hatalmas nyárfa állt, bolyhos fürtök borították? Ahányszor megmozdultak az ágak, a fürtökről fehér ruhás magocskák váltak le, és boldogan úsztak a levegőben. Ahogy néztem a játékos, májusi hóesést, valaki meg­szólított. „Mit csinálsz itt?” Barátom volt, húsz éve Jó ismerősöm, akivel BSindig a legváratlanabb pillanatban találkozom össze. „Angol órára jöttem” — mondtam­'csodáskén»*,' pedig valójában nem is voltam meglepve. „Ma nem megyünk órára” — mondta bar­átom, és megindult a járdán, a nyárfák felé. „Mit csinálunk helyette?” — kérdeztem. Barátom nevetett. „Semmit. Semmittevéssel töltjü­k a napot”. Eddig ellenkezés nélkül követtem, de ekkor meg­torpantam. „És a tanárnő? Már csak egy­ hallgatója maradt.” Barátom hátranézett az iskolára. „Tanárnő? Érdekli is őt! Jövő héten lesz az esküvője.” el?"Ez a hír megnyugtatott. „Biztos vagy benne? Ki veszi Í.Egy afrikai diplomata. Nem hallottál róla?” Barátom egy nevet mondott. „Rendkívüli és meghatalmazott nagy­követ.” lettél.„Extraordineri end pleinpotenseri” — mondtam tiszte^ ..De nem maradnak itt” — világosított föl barátom esküvő után hazamennek. A nagykövetet hazahívták mi­­niszterelnöknek, és magával viszi feleségét is.” Most már elhárult az utolsó akadály is. Láttam’ a ta­nárnőt, fehér menyasszonyi ruhában, kecses volt, mint egy magnóliafa, és új hazájának szokásai szerint tetőtől-talpig vékony aranyfátyolba volt burkolva. „Gud báj Elisz” — intettem vissza elérzékenyülve —„ menj férjhez, légy boldog, és többet ne taníts”. Most már semmiféle aggályom nem volt, felszabadul­tan követtem barátomat, aki megigazította vállán tarisznyá­­­ját, rámhunyorított, és elindult a hídon. E­gész délelőtt a Gellérthegyen csavarogtunk, hegyoldalban vadrózsa, vadkörte, pásztortáska, pi­­ pitér együtt virított az előkelő amariliszokkal, lan­­tánákkal, lenn a Duna széles volt és sötét, itt fenn pedig emberek heverésztek a fűben, vércsék, fecskék, és rigók röpködtek. A túloldalon Pest máskor ijesztő kőrengetege most fehéren fénylett, „Extaordineri end plentpotensör­” — mondtam. ját.Barátom, aki éppen cigarettára gyújtott, elhúzta szá­„Ha csak ennyit tudsz angolul, kár volt egy évig ta­nulnod.” Aztán később dünnyögve, lassan ő is elismételte: ,,extra­ordineri end plentpotensör­”. De ekkor a szavak már egé­szen mást jelentettek — csupa olyan dolgot, aminek semm­­mi köze nem volt a nagykövethez.

Next