Dolgozók Lapja, 1984. január (39. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-07 / 5. szám
Magyar könyvek Krakkóban A közeli napokban zajlott le, a televízió többmilliós nézőközönségének szeme előtt, a népszerű Elmebajnokság című adássorozat döntője. A műsor résztvevői heteken keresztül adtak sokszor meghökkentően gyors és alapos választ az irodalom, a különféle tudományok, a képzőművészet és a zene, meg a természeti világ ismeretanyagának szinte kifogyhatatlan témaköréből. Jómagam, aki frissiben érkeztem vissza Krakkóból, a patinás régi városból, Lengyelország „öreg” fővárosából, csupán egyetlen kérdéssel bővítettem volna ki az oly sokszor megfejthetetlennek tűnő „elmebajnokságot.” nevezetesen ezzel: . ‘— Hol és mikor jelent meg az első magyar nyelven kinyomtatott könyv? Nem tudom, kapásból hányan vágták volna rá az egyetlen helyes választ: — Krakkóban, 1533-ban, Hieronym Vietor könyvnyomdájában ... A könyv Komjáti Benedek fordítása: Pál apostol levelei magyar nyelven. Ugye, jóformán hihetetlennek tűnik ez a hiteles válasz? Pedig így történt: Magyarországról a mohácsi csatavesztés, 1526 után kiszorult a magyar szellem rá. A törökök elleni és kultúküzdelem olyannyira megbénította az ország erejét, hogy a magyar kultúra központja külföldre, azaz Krakkóba tevődött át. Az első teljes egészében magyarul közreadott könyvnyomtatvány is az akkori lengyel fővárosban készült. Mindezt most, 450 évvel a történelmi események után, rangos magyar könyvkiállítás adja hírül az érdeklődőknek Krakkó legendás szépségű főterén, a Rynek Glówny egyik nevezetes ódon épületében, ami ma a városi művelődési ház szerepét tölti be. Itt nyitotta meg Zöld Ferenc, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének igazgatója azt a gazdag kiállítást, amely Magyar könyvek Lengyelországban — lengyel könyvek Magyarországon címet kapta. Ott lehettem a megnyitón, és személyesen is utána nézhettem mindannak, amiről a „néma” könyvek olyan beszédesen szóltak. Nevezetesen: miért éppen Krakkó fogadta be a korabeli magyar szellemet és kultúrát? Az 1364- ben megalapított Jagellóegyetem a mohácsi vészig 2500 magyar diákot fogadott be. Az Alma Mater, a „tápláló anya” a mohácsi vész után további ezer magyar egyetemista diáknak adott nemcsak egy egész életre szóló tudományt a fejekbe, hanem oltalmazó otthont is számukra, kenyeret, sót, húst meg ünnepi kalácsot. A magyar diákoknak külön házuk is volt, a ma is épülica Brackán, az ötös szám alatt. Ilyen előzmények után válhatott Krakkó, vagy harminc esztendőn számvesztés át a mohácsi évkönyvkiadás után a magyar központjává. Harminc különféle egyházi, meg világi kiadvány tanúsíthatja mindezt ezen a kiállításon is. A krakkói magyar könyvkiállítás felsorakoztatja a régiek mellett a mai magyar könyvkiadás színe-javát: lexikonokat, tudományos munkákat, képzőművészeti albumokat, s nem utolsósorban a lengyel irodalom, tudomány és művészet magyar nyelven is hozzáférhető, hazánkban kiadott kincseit. A lengyel kiállítás-látogatók szép számmal keresték fel a krakkói kultúrpalota , EPISTOLIE , PAVU ungva hvm, CaRIcA, donatae, , AZ ZENTH. S>AAl tetteiig írWgyit ítéljen, Az első magyar nyelven nyomtatott könyv címlapja termett. Különösen sokan időztek abban a teremben, ahol lengyel nyelvű könyveket, újságokat, különféle nyomtatványokat lehetett találni. Ezek a kiadványok Magyarországon jelentek meg, 1939 és 1945 között, a hazánkban második otthonra talált lengyel menekültek számára. — 400 évvel ezelőtt törökök dúlták fel országunkat, 40 évvel ezelőtt a német fasiszták döntötték romba a lengyel hazát — mondotta Zöld Ferenc megnyitó beszédében. — Ekkor adtunk egymásnak papírt, nyomdafestéket vásznat, ám ennél többet is: éltető és bíztató erőt, ami a könyvekben öltött testet. T. A. Krakkóban nyomtatott magyar könyvek angolul saját elhatározásomból akartam megtanulni, nem kényszerített rá senki, semmi. Egész egyszerűen irigykedtem mindenkire, aki tud angolul, míg én nem. Engem, ha megszólít egy angol az utcán, mit mondok neki? Semmit, csak azt a nyafogós plíz. „Plíz, plíz.” Mennyivel másképpen hangzana, ha el tudnám neki magyarázni, merre találja a Hiltont, a Margitszigetet, nem beszélve annak előnyéről, ha majd én megyek Angliába. Kiválasztottam hát egy tanfolyamot, úgy hirdették KRASZNAI-FÉLE NYELVSTÚDIÓ, és beiratkoztam. Az iskola a szomszéd utcában volt, és talán ez a jótékony közelség tette, hogy ősztől tavaszig nem sok órát mulasztottam. Ha gyakrabban hiányzom, talán már az első hónapban kimaradok. Az órákat egy iskolává átalakított alagsori lakásban tartották, tantermünk ablaka egy sötét, belső udvarra nézett. Szeptemberben ebbe a kertbe — néhány percre — a nap is besütött, de mikor jött a tél, a teremben csak a mennyezetről lógó, csupasz körték világítottak. A tankönyveket a KRASZNAI-féle nyelviskola tanárai írták, egy harminc évvel korábbi politika várakozásainak megfelelően, így szerepelt benne mezőgazdasági nát, ahol eredményesen kísérleteznek a gyapot és kombinád hazai meghonosításával, és új civilizáció, mely cukorholnapra megváltoztatja a világot. Szerepeltek még hevenyészve fogalmazott, hosszú, unalmas olvasmányok, és ezeket ellensúlyozó anekdoták. „Haldoklik a skót felesége, és utoljára azt kéri férjétől, ígérje meg, hogy temetésére sógornőjével, Jan-nel fog elmenni. A skót hosszú gondolkodás után azt válaszolja, nem bánom.#Margaret, megteszem, de az egész napom el lesz rontva.” Fiatal tanárnőnket Alice-nek hívták. Alice-nek derékig érő, lenszőke haja volt, hátul, a divatnak megfelelően, durva, nagy csattal volt összefogva. Ezek a színes csatok úgy lógtak hátul a hajában, mint egy-egy eldobott borotva. Alice az órákra sportos nadrágban és pulóverekben járt, de szolid öltözékéhez ragyogó gyűrűket, karpereceket, súlyos, aranyláncokat hordott. Talányos ember volt Alice, igazi öröm csak akkor volt az arcán, ha megszakítás nélkül, hosszan beszélhetett angolul. Hamarosan rájöttünk, tanárnőnk úgy szenved itt, ebben a nyelviskolában, mint egy kalitkába zárt madár. Egy büdös, sötét kalitkába zárt madár, akinek fiatal élete örömtelenül, föld alatti robotban telik el. „Miattatok van” — vádolt bennünket tekintete —, „ti vagytok az okai, hogy ilyen nyomorult az életem.” A legelső órán történt: tantermünk ajtaján hórihorgas, idős férfi rontott be, végigcsörtetett a termen, és mikor Alice-hez ért, ordítani kezdett: „Miért nem fejezi be? Nem látja, hogy véget ért az óra? Azonnal fejezze be!” A tanárnő mozdulatlan arccal nézett, mi, tanítványok pedig megszégyenülten hallgattunk. ..Mit akar itt ez a fiatal nő? — találgattuk. — „Mi kényszeríti rá, hogy ebben a föld alatti iskolában, a pálya szélére sodródott emberek között keresse kenyerét?” De hiába törtük a fejünket, a rejtélyt nem tudtuk megoldani. Délelőtti kurzus lévén, társaságunk nagyrészt nyugdíjasokból, családdal és háztartással foglalkozó asszonyokból állt. Néha fiatalok is föltűntek, fiúk könnyelmű, vékony ingekben, melyek sehogy sem illettek az alagsori terem zordságához, és jöttek fiatal lányok, fülükben függőkkel, hajukban színes gyöngyökkel. Ezek a fiatalok kéthárom hétnél tovább sohase maradtak. Mire megszoktuk volna nevüket, eltűntek, elrepültek, mint a véletlenül idetévedt, színes madarak. Végül is csak mi maradtunk, ötenhatan, mindenre eltökélt, elszánt, emberek. A tél valahogy, eltelt, tűrhetően megtanultam a félté-. DOLGOZÜK LATOID- -—***“ ■nwr JánSIr ~7., »»mhal Szeder Katalin: Csillagőrző Tudom, hogy őrzi a csillagokat félvállra vetve kabátja Lábánál farkát csóválva ugat kutyája a szél a világba Nem unja magát rádiója se kell minden felhő neki béget míg a határtalan űrbe fülel nem sírok Fölfelé, nézek Ha tetszik nyájával snóblizik is mint pityket ingére kirakja s az űrkabinokra kacsintva kicsit hazabaktat a halk virradatba D, Németh István: WTI film leli el . Téli éjben ha megrakod, rozzant kályhánk csak pöfékel, sárgán fénylő ablakunk is küszködik a sötétséggel. Ez a ma már álmatag fény kettőnk között ülve megfér, aki alszik, aki néma nem sóvárog közönségért. Jég alatt a tiszta pázsit szövetében ott rejtőzik nyáridéző pipacsunk, oly merész ahogy parázslik, mint akit ma harcra csábit kételyünk és gyávaságunk. Vathy Zsuzsa: Rendkívüli és meghatalmazott jeles módot, és szókincsem is gyarapodott. Megismertem néhány diplomáciai kifejezést is, mint ahogy extraordinary and pleinpotentiary , rendkívüli és meghatalmazott, az állatkert összes állatát, a teljes zöldségeskertet, rebarbarától a fekete retekig, és a fizikára áttérve, hogy „a föld, mint tudjuk, lebeg a világűrben”. Időközben áttanulmányoztam néhány angol nyelvkönyvet is, és egy kicsit javult a véleményem a miénkről. A többi sem volt fenomenális. Csupa szófogadó gyerekről szólt akik nagyapjukat születésnapjukon virággal köszöntik, lunch-re mindig pontosan hazaérnek, este a kertben segítenek szüleiknek, és ezután — de csak ezután — televíziót néznek. A gyerekek szigorú, de jóságos családban éltek, a családok pedig tapintatos, mindenki javát szolgáló társadalomban, így, mikor vasárnap este házi feladatomat körmöltem, már semmi kivetnivalót nem találtam az ilyen példamondatokban: „ha azonnal nem hagyja abba az ivást, tönkreteszi egészségét és jövőjét.” Elmúlt a tél, és hirtelen tavasz lett. Egyik reggel, mikor órára mentem, az utcán kóbor illat csapott akác volt a szemközti templomkert két öreg akácfája. meg: A házak előtt, a kapukban öregemberek, öregasszonyok ültek, nézték a virágtól roskadozó fákat. Két nap múlva, mikor újra arra mentem, az akácszag olyan erős volt, hogy valósággal földhöz szögezett. Álldogáltam az utcán, tébláboltam, alig tudtam elszánni magam, hogy tovább menjek. És láss csodát, a romos udvarba, ahova tantermünk nézett, hosszú idő után újra besütött a nap. A mohos, megfeketedett téglákon kedves fény csurgott le, és megvilágította a porból, törmelékből kinőtt, ismeretlen növényt, öt perc múlva a nap elment, és az előbbi kép helyén ragacsos sötétség tátongott. Az osztályban csönd volt, a szomszéd teremből áthallatszott a másik csoport tanárjának szenvedélyes magyarázata. Nem lehetett érteni, mint mond, csak hangja hallatszott, amint fölszökken, elhalkul, megint fölszökken, megint elhalkul. „Senki se csinálta meg a házi feladatot?” — kérdezte Alice angolul, és tekintetében egyszerre volt csodálkozás, megrökönyödés, közöny. Május végére, mikor a jó idő tartós lett, csoportunk kezdett elfogyni. Először Erzsiké maradt el, aki házi feladatát mindig szorgalmasan megírta, aztán elmaradt a főiskolás lány, majd elmaradt a csoport egyetlen férfitagja is. Kíváncsian figyeltem ezt a fogyatkozást, míg lassan, bennem is megérlelődött a szakítás gondolata. Véglegesen akkor, amikor a „Letakart üvegszem” című olvasmány következett. „Volt egyszer egy falusi tanító, akit részleges vakság sújtott. Egy kutyától való fertőzés következtében fél szemét elveszítette, és a kivett szem üregébe üvegszemet tettek. Ez érintésre ugyan kemény volt, de másként jól mutatott.” A történet úgy folytatódott, hogy a tanító ki akar menni a kocsmába, egy pohár bort meginni, ezért kiteszi az asztalra ,üvegszemét, és a gyerekeknek meghagyja,mgy viselkedj.enély, rendesen, mert ő ugyan elmegy, de szeme ittmarad, és mindent lát. A gyerekek egy kalappal letakarják az üvegszemet, és mire a tanító visszajön,,.fölfordítják az osztályt. Hárman álltunk az iskola várójában, egy Ildikó nevű gyógyszerészlány, Alice és én. Hétfő volt, tanárnőnk haja friss elektromossággal szálldosott, a bársonypánt alatt, cigarettát tartó vékony ujjain gyűrűk, csuklóján aranylánc, karperec. Mikor ránéztem társamra, és arra gondoltam, hogy két órán át fölváltva fogjuk olvasni a „Letakart üvegszem”-et, jeges kéz futott végig a hátamon, öt perc volt órakezdésig. Ők ketten halkan beszélgettek, én kimentem a napra melegedni. Az utca túlsó oldalán két hatalmas nyárfa állt, bolyhos fürtök borították? Ahányszor megmozdultak az ágak, a fürtökről fehér ruhás magocskák váltak le, és boldogan úsztak a levegőben. Ahogy néztem a játékos, májusi hóesést, valaki megszólított. „Mit csinálsz itt?” Barátom volt, húsz éve Jó ismerősöm, akivel BSindig a legváratlanabb pillanatban találkozom össze. „Angol órára jöttem” — mondtam'csodáskén»*,' pedig valójában nem is voltam meglepve. „Ma nem megyünk órára” — mondta barátom, és megindult a járdán, a nyárfák felé. „Mit csinálunk helyette?” — kérdeztem. Barátom nevetett. „Semmit. Semmittevéssel töltjük a napot”. Eddig ellenkezés nélkül követtem, de ekkor megtorpantam. „És a tanárnő? Már csak egy hallgatója maradt.” Barátom hátranézett az iskolára. „Tanárnő? Érdekli is őt! Jövő héten lesz az esküvője.” el?"Ez a hír megnyugtatott. „Biztos vagy benne? Ki veszi Í.Egy afrikai diplomata. Nem hallottál róla?” Barátom egy nevet mondott. „Rendkívüli és meghatalmazott nagykövet.” lettél.„Extraordineri end pleinpotenseri” — mondtam tiszte^ ..De nem maradnak itt” — világosított föl barátom esküvő után hazamennek. A nagykövetet hazahívták miniszterelnöknek, és magával viszi feleségét is.” Most már elhárult az utolsó akadály is. Láttam’ a tanárnőt, fehér menyasszonyi ruhában, kecses volt, mint egy magnóliafa, és új hazájának szokásai szerint tetőtől-talpig vékony aranyfátyolba volt burkolva. „Gud báj Elisz” — intettem vissza elérzékenyülve —„ menj férjhez, légy boldog, és többet ne taníts”. Most már semmiféle aggályom nem volt, felszabadultan követtem barátomat, aki megigazította vállán tarisznyáját, rámhunyorított, és elindult a hídon. Egész délelőtt a Gellérthegyen csavarogtunk, hegyoldalban vadrózsa, vadkörte, pásztortáska, pi pitér együtt virított az előkelő amariliszokkal, lantánákkal, lenn a Duna széles volt és sötét, itt fenn pedig emberek heverésztek a fűben, vércsék, fecskék, és rigók röpködtek. A túloldalon Pest máskor ijesztő kőrengetege most fehéren fénylett, „Extaordineri end plentpotensör” — mondtam. ját.Barátom, aki éppen cigarettára gyújtott, elhúzta szá„Ha csak ennyit tudsz angolul, kár volt egy évig tanulnod.” Aztán később dünnyögve, lassan ő is elismételte: ,,extraordineri end plentpotensör”. De ekkor a szavak már egészen mást jelentettek — csupa olyan dolgot, aminek semmmi köze nem volt a nagykövethez.