Dolgozók Lapja, 1987. december (42. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-01 / 283. szám
TV-KRÓNIKA Hidak Hálás dolog lenne belekapaszkodni a múlt hét látványos, izgalmas tévéműsoraiba. A szombat estibe például, hiszen Butch Cassidy és Sundance Kid valóban élt figurája minden nagy hírű, sokszorosan díjazott westernfilm alapmotívuma, az Aranyvárostól a Volt egyszer egy vadnyugatig. Vagy csütörtökön, a II-esen Lion Feuchtwanger „Maria-Antoanette” darabja a Győri Kisfaludy Színházból közvetítve, mely a történelem látszólag előkészítetlen, mégis törvényszerűen gyors változásainak egyik drámája. De hát mi az, ami nem ered valamiből? A már legendába sorolt múlt és régvolt tragikum mindig hatásos a képernyőn, legyen benne a végzet hadseregnyi bolíviai sortűz vagy párizsi guillotine. De éppen manapság gyülekezik körülöttünk az az idő, mely közéleti érzékenységünkbe állandó mai „frontot" okoz. Ilyenkor a legszórakoztatóbb műsorok közben is az ember koponyájának hátulján valami kopog, a türelmetlenséget jelezve. Ez kopogott bennem, pedig elhatároztam, e héten könnyedebb témát veszek elő. Talán ki is bírtam volna, ha pénteken nem nyílik rám az Ablak. Ami a belpolitikai adások közül alighanem a legkorszelleműbb. Egyik feladatának tekinti, hogy emberi kapcsolatokat mutasson be, hidakat építve különböző „partoldalak” között vagy keresve, miért nincs ott a híd. Példázhatnám ezt most a kókaiakkal , hogy a falujukért egyformán érző emberek miként oszlanak szinte gyűlölködő „partokra”. Meg kell menteni a Turul-emlékművet. Aki fent jár a völgyünk fölött lévő csodálatos hegyoromzaton, átérzi ennek sürgősségét, habár ez a város éppen pangó költségvetésében több milliós tétel. A millennium után évtizeddel emelt hatalmas szoborjelképnek (mivel a megvalósításban akkor is voltak elcsúszások) ugyanis, már csak a másolata teng-leng ott fent. Stilizált változat, mert az előző cifrább tollazatú, egy sasféle ragadozó alakját jobban kifejező alkotás volt. Átélt két világháborút, a másodikban már csúnyán megkopasztották, lévén a bronz értékes „fémhulladék”. Az ötvenes években a város közösségének erőfeszítésével elkészült az újabb, simább tollú változat. De lám, a közösségi érzületek közt békeidőben sincs híd: az egyik „part” épít, a másik bont. Még jó, aki csak a nevét pingálta fel nagybetűkkel az emlékmű oldalára, hódolva a régi mondásnak, hogy „a szamarak neve mindenütt ott fityeg”. Mivel ismét volt, aki kalapáccsal és vésővel mászott fel a talapzaton. Időhosszban jóval hamarabb enyészik el ez a bronzmadár, mint az előző, de hát az őt körülvevő sokaság megnőtt (azelőtt, csak alkalmanként lehetett a hegyre felis menni, mert tiltotta Eszterházy gróf) és a turisták kíméletlenebbje folyton emlékeket gyűjt. Éppen Grósz Károly görögországi útja során említette a tévé, hogy az athéni Akropoliszhoz éjjelente több mázsa márványtöredéket „sikkasztanak” fel, kielégítve az idegenforgalom törő-zúzó, rabló szomját. A Turult viszont nem lehet kis bronzszobrokkal körülszórni. De ha újra „meggyógyul”, jobban kellene vigyázni rá, valamiféle hidat rakva (ha ez egyáltalán lehetséges) az építők és fontok partoldalai közé. A tatabányai KTV jóvoltából két ember szintén két oldalról nézett szembe egymással az Ablakban. A villanyáram díját mindig tisztességesen fizető háziasszony, aki ezt egy ízben valamilyen okból mégsem gyakorolhatta. Mire az ÉDÁSZ nyájasan, merev mosolyú igazgatója kijelentette: otthonában a villany kikapcsolása éppen ezért „szabályszerűen” történt. Erre nem sipvök,...hogy nekem nyájasan magyarázó mosolyoktól már ‘idült' fertőzésem van, inkább példázok. Kertes házban élő anyám sürgősen mozgósított, mert a régi, aranyos Vjillady díjbeszedő (akit olykor kávéval is megkínált és egy-két percig elbeszélgethetett vele) nem jelent meg, helyette egy felszólító cédulát talált az újságok közt. A cédulával elmentem a jelzett befizető irodába, ahol megértően fogadták még azon megjegyzésemet is, hogy ne haragudjanak, amiért kilencvenen felüli anyám nem rohant ide, helyette én jöttem. Még össze is súgtak, hogy persze az a bizonyos új díjbeszedő. Aki most megint járja az utcát, miként az utcát már alig járó, legfeljebb a közvetlen szomszédokba eljutó anyám hallotta. Az udvarokba nem megy be, mert fél a kutyáktól. (Anyámnak régen nincs kutyája.) Állítólag díjat szed, amihez előbb le kell olvasni a villanyóra állását és aszerint fizetni. Abban a kis családi házban (és a szomszédaiban) tehát az ÉDÁSZ igazgatója magyarázhat bármily nyájas mosollyal az Ablakból, hogy minden szabályszerűen történik. Amire Feledi Péter elhúzta a száját, én bárgyún rávigyorgok: lám ilyen a híd emberek — vagy emberek és hatóság — között. Mást mit tehetnék, miközben anyám pánikban van, hogy mikor kapcsolják ki nála a villanyt. De hadd valljam be, a „Hidak” cím már a szerdai Budapest—Varsó adásból belém ékelődött. Az ilyen fővárosok (vagy országok) közötti műsornak már annyi langyos egyvelege volt, hogy erre se lehetett volna előre adni sok forintot vagy zlotyit. Ősrégi tévé séma, hogy mindkét ország bemutatja, mit tud komolyzenében, operettben, dzsesszben és táncban, meg különböző etyele-petyele, idepda. E helyett kemény dolgot kaptunk. Csaknem azt mondhatnám, hogy a tévé egy történelmi helyzetet kiegyenlítő— vagy legalább így-úgy rendberakó — szerepet vállalt. Ió magyar—lengyel barátság ugyanis, amire nemrég még a „,hid” mindkét oldaláról oly büszkék voltunk, lehet, hogy megroppant? Holott Európa belsejében a vérségi kapcsolatok nélkül is milyen szétágazó volt sorsközösségünk. Már az Árpád-háziaknál, aztán Báthory, Bethlen, Sobieski, sem. Vagy amikor a második világháborúban a magyar— német szövetség ellenére tízezrével fogadtuk be a vert lengyel had katonáit. És még újabbkori történelmi azonosságok is vannak, például ötvenhat. A két nép jelen helyzetében (vagy ismét sorsazonosságában?) mintha ez a sok évszázados összekötő híd eltűnőben lenne pedig az átvezető vonalak megsűrűsödtek, csaknem elválaszthatatlanok. A tévé műsorában ezeket a szálakat bogozták, mi az, amit szét lehetne választani és mi az összeköthető. Az érvelések elég merevek voltak ahhoz, hogy hídpillér legyen belőlük. Valutahelyzet, árkülönbségek, gyanús a gyanút is túlhaladó idegenforgalom, leplezetlen szándékokkal. Vagyis, nem ugyanaz, amiért Sobieski, Esze Tamás, Rákóczi vagy Bem lépte át a határt. A Budapest—Varsó „telehíd” — e hídépítésben fontos ’emberekkel — mindent megtett, hogy a lengyel—magyar barátság között ne legyen gyarló emberi hívások miatt ’szakadék, megmaradjanak az évszázados összekötő szálak. Hangsúlyozom, hogy a híd a két nép erény^ein és munkán alapul. Ez ügyben megkérdezhették volna a megyénkben dolgozó lengyel bányászokat. A szerdai ötnegyed 5 óra a tévében így is akár külpolitikai küldetésként felfogható volt. Híd építése, mely Polóniába újból szilárdan át vezethet. Havasházi László BOIDOZÓK A Lilla-ház falának titka nincs megfejtve Papírok, versek, pénz Dr. Ferenczy Miklós több éven át őrizgette azt a felvételt, amin a 76 éves özvegy Filipsz Józsefné egyértelműen, határozottan mutatja azt a helyet, ahová ötven-egynéhány évvel ezelőtt, az átalakított Lillaház alapjaiba egy fémládikát falaztak be. Az almásneszmélyi orvos-író érvei alátámasztásaként a Dolgozók Lapja rendelkezésére bocsátotta az eredeti felvételt. Az irodalomtörténész 1985-ben megjelent „Csokonai Lillája” című könyvében — a második, és bővített kiadásban — szó szerint idézi a fotón szereplő lokálpatrióta hölgy — egykori Galina Julianna — elbeszélését. „Dunaalmási származású vagyok és fiatal leánykoromban, 1933-ban ott voltam, amikor a kőművesek egy rejtélyes pléhdobozt az alapba befalaztak. Azt mondták, hogy papírok, versek, és pénz van benne, melyet a Lilla-ház padlásáról hoztak le, „jó lesz az utókornak”, mondták a kőművesek. Én akkor, mint segédmunkás segítettem. Csokonairól azt hallottam, hogy nemcsak Dunaalmáson, de még Naszályon is járt.” Önkéntelenül adódik az első kérdés. — Miért csak most, 1987- ben szánta rá magát a kutató a feltárásra? — Részben személyi okokra vezethetők vissza. Ezekben a napokban ismét helyettesítek a szomszéd faluban, Szomódon, s az utóbbi két évben az egészségi állapotom nem engedte, hogy teljes lendülettel foglalkozhassak a feltárással — mondja Ferenczy Miklós. — A neszmélyi művelődési ház állapotban van, nagyon rossz s mi lesz, ha a bontás miatt a másik kultúrház véletlenül megroggyan? Szombat reggel van. Munkához látnak az emberek. A párás, reggeli hidegben Eperjesi Imre, Horváth Ferenc és Fekete Péter kőművesek lapátja óráról órára mélyebbre hatol. Húszan is szorongunk a terebélyesedő sarokgödör körül. Megáll egy autó, és a kíváncsiak kérdezősködnek. — Olvastuk az újságban ... Megtalálták ?... — Ott látok valamit! — kiált valaki. A csákány élével megpiszkálják a mészkövekből rakott alap között feketéllő valamit. Sajnos, csak kátránycsomó. Már köbméternyi a kitermelt föld, és a kőhalmaz, de ezzel a módszerrel veszélyes lenne a folytatás. Félő, hogy megbomlik a fal statikai egyensúlya. — Talán fél méterrel arrébb kellett volna keresnünk? — kérdi önmagától is, fűtött hangon, Ferenczy Miklós. — Az már nagyon kockázatos lenne — mondják többen. A kutatás pillanatnyi alapkérdése tehát, nyitott marad. Melyik falrész rejti a ládikát? Az orvos „kutató láza” nem csillapodik. Már csak ketten beszélgetünk a Lilla-ház emlékszobájában, és a további esélyeket latolgatjuk, felajánlaná. Talán, ha valaki fémdetektorral hogy érzékeny megjelöli a ládika pontos helyét... — ... Akkor tavasszal legalább biztosra mehetnénk — mondja a Lillakultusz helyi apostola. Az nagyon jó lenne. Hiszen Ferenczy százkarú óriás, doktor nem nem százéletű bölcs — neki is megvannak a mindennapi feladatai. Ám a jótékony segítség most nagyon előrevinné sf kutató munkáját. Gáspár Gusztáv Filipsz Józsefné: Itt van a láda elásva... Mélyül a gödör, keresik a ládát. Tatán a „ Szivárvány" kiállítás a helyőrségi klubban A Komárom megyei festők „Szivárvány” elnevezésű társulása újra hallat magáról. Az MN tatai helyőrségi klubjának kiállítótermében találkozhatnak képeikkel a művészetpártolók. Lírai hangvétel és geometrikus első hallásra szerkesztettség talán ellentmondanak egymásnak. Jakobi Anna rézkarcain dialektikus egységbe állnak. A geometria kiemelője, szerkezetbe foglalója, értelmezője a vonalak, formák burjánzó gazdagságának, a sok húron zengő költészetnek, mely Jakobi Anna képein a magyar ősmítoszból, időtlen álomvilágból egyaránt táplálkozva, mesteri módon tud nagyon is mai mondandókat fogalmazni. Jakus Sándor kőnyomatain, tusrajzain bensőséges férfi líra szólal meg. Bányász-uzsonna című képe az újságdarabbal, bányászlámpával, szegényes szendviccsel, szíven üt bennünket, soproni, kőszegi utcarészletei ajándékul hozzák elénk az ódon városokat. Erdélyi Árpád képein lágy kontúrokkal olvadnak egymásba a színek. A pasztell-világban egyszer csak vérvörösen süt ki a nap, hervadó csendéleteiben feléled az ősz, és a haldokló, beteg arcvonásain, is átsüt a tavasz reménysége, Sebestyén J. András az illusztratív „novellafüzérért” szimbolizmus Az irodalom üzenetei lapozza, lépik át festményein az országhatárokat, hazai talajba ülteti a gondolatot, mely a világ bármely pontján érvényes: harcolni, küzdeni kell — ményekért nem csak az ered— a küzdelem mélyén, eredendően emberi voltáért is. Bizonyítja, hogy a korukban utat törő irányzatok — a konstruktív rasizmus, a posztimpresszionizmus — halhatatlanok. Kántor János rézkarcai biblikus ihletettségűek, megváltó képét, a megválatás gondolatát, szükségszerűségét az elmélyült művészet magával ragadó hőfokán képes a nézőbe „karcolni”. Hite az emberé. A példát, bizonyosságot kereső szenvedő mai emberé. Makuch Mihály téli képén úgy áll a magányos, pusztuló öreg fűzfa ahogyan csak a vérteskethelyi dombok alján állhat, jéggel, hóval hosszú téllel fenyegető decemberi délutánon. Megnyugtat valamelyest, hogy az öreg fűz oldalán dacolnak a széllel, hideggel a fiatal hajtások. Megnyugtat, hogy a többi képen nem hamvadtak el még mindig a színek, hogy idősödő korunkban is lehetnek piroskék-rózsaszínű álmaink, hogy alkotni, mig érdemes ...remélni min Sulyok Kálmán Vándor az úton • Az önpusztító életet élt, fiatalon meghalt amerikai rockzenés, Jim Morrison emlékének dupla albummal adózik a Hobo Blues Band. Morrison és együttese, a Doors dalai immár az egyetemes rockkultúra részévé váltak, mai napig az énekes sírja a zarándokhely a párizsi Pére-Lachaise temetőben. A HBB megalakulásától kezdve igyekszik megismertetni a magyar közönséggel a rock-blues klasszikusait: a Rolling Stones-t, a Doors-t, Jimi Hendrix-et, Muddy Waters-t. Elsősorban hiányos angol nyelvtudásunk az oka annak, hogy ezek az előadók nem szereztek még akkora népszerűséget, mint a kevéssé szövegcentrikus muzsikát játszó zenekarok. Hobo most magyarra fordítva nyújtja át a Morrison-életmű legjavát. A Hobo Blues Band korábbi részei lemezén a beat-körapostolának, Ginsbergnek tisztelgett Allen hasonlóképpen. Ha megkésve is, talán sikerrel járhat az a törekvés, hogy a hazai közönség felfedezze Morrison és a többiek dalait, és a szöveget is értse. Bár a hatvanas évek második felének szellemisége, a dalok, versek, igazi lényegének megértéséhez szükséges háttér a ma fiatalságától távol van, ennek hiánya esetleg érezhető. Ezért valószínű, hogy a HBB— Morrison-emlékműsor lemezének igazi értékét csak a „nagy generáció” tagjai ismerik fel. Dávid Gyula Könyvújdonságok Napvilágot lát hamarosan László-Bencsik Sándor dokumentumregénye Bosnyák téri színjátékok címmel. A könyv lapjain az olvasók megismerkedhetnek a piac kulisszatitkaival, a hírhedtté vált lánckereskedelem mechanizmusával. Előadók, társszerzők címmel adják közre Mándy Iván életműsorozatának negyedik kötetét. A könyvben olvashatók a nagy sikerű elbeszélésfüzér, a Mi van Verával? legjellegzetesebb darabjai, az Előadók, társszerzők 1970-ben megjelent teljes anyaga, költői szépségű meseregénye, a Fabulya, feleségei, valamint az Arnold, a bálnavadász. 1987. december 1., kedd