Dolgozók Lapja, 1988. március (43. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-07 / 56. szám
Lilla-ház titka Az eredeti Lilla-házat Almásneszmélyen ma már csak fényképen láthatjuk. Az 1700-as évek végén épülhetett. Egykori lakója, Csokonai Lillája tette híressé rá ma is sok rejtéllyel övezett épületet. Vajda Julianna 1798. március 30-án férjével Lévai Istvánnal a komáromi lakodalom után Dunaalmásra költözött. Ekkor a ház Lévai István tulajdona volt, amely az 1933-ik esztendőig megőrizte eredetiségét. Ebben az évben ugyanis lebontották, megszűnt az épület, eltűnt az a szoba, ahol a múzsa idős korában női verseit másolgatta CsokoEz a kegyetlen és szigorú döntés halálra ítélte a kis házat, ahova az emlékek ezrei kötődtek. 1802. február hónapban Csokonai Komáromban járt és minden valószínűség szerint felkereste Lévai Istvánnét és egy piciny könyvecskét ajándékozott neki a következő bejegyzéssel: „Elfelejthetetlen Angyalom /Vedd ezt a könyvet azzal a /Szívvel, amilyennel ajánlom/ S emlékezz meg járól, Aki /miattad siet Íróa Halálhoz és 'akit Te hidegebben fogadsz' mintsem érdemlené. ,Élj vígan! Csokonai. Kunszery Gyula e sorok írójához írott levelében a következőket jegyezte meg: „Mind e bejegyzések két dolgot igazolnak. Egyrészt, hogy Csokonai a szakítás után is valóban találkozott még egyszer a hajdani Lillával. Másrészt ez a találkozás éppen nem volt valami szívélyes magában is hangulatú, s egycáfolja azt az irodalmi mendemondát, mintha valamiféle intimebb folytatás lett volna akár Komáromban, akár Dunaalmáson.” A látogatás helyétvábbá illetőleg azt írta toKunszery Gyula: „miért ne kereshette volna fel a költő egykori múzsáját asszonyi otthonában is, ha csak éppen szinte kölcsönös megállapodás alapján szakítottak, de össze nem vesztek. A költő dunaalmási látogatása lélektanilag nem volt lehetetlen.” Ugyanezt erősítette meg Ferenczi Zoltán a századforduló elején: „Van olyan mendemonda, hogy felkereste Dunaalmáson.” Ma már egészen biztosan megállapíthatjuk, hogy a költő megfordulhatott Dunaalmáson, és nemcsak 1802-ben, hanem 1797-ben is, amikor kisebb-nagyobb megszakításokkal Komáromban dáéknak tartózkodott. Vas- Almáson szőlőjük és pincéjük volt. Utóbbi eredeti állapotában ma is megvan. A néphit sokáig úgy tartotta, hogy Dunaalmáson felejtett a költő „csapot és papot.” Ez téves, mert ma már tudjuk, hogy Hajdúböszörményben történt az eset... 1805-ben meghalt Csokonai. A költő édesanyja fia halála után (pontos időt nem tudni) Dunaalmásra érkezett, szerette volna látni azt a múzsát, akit fia verseiben oly gyakran emlegetett. A találkozás megtörtént, és amint Lilla unokaöccse, Vajda Elek írta, „az idős asszony megbékélve és megnyugodva hagyta el Almást.” Domby Márton, a költő egykori barátja 1806-ban Dunaalmásra látogatott és a következőket írta: „Ó (Lilla) derék termetű, kinyílt homlokú, s kellemesen interessáló (megnyerő) ábrázatú, meglehetősen magas, de már azon gráciáiból (bájaiból), melyekkel Csokonait megigézni hatalmas volt, sokat vesztett.” Domby Márton 1808-ban ismét megjelent Dunaalmáson, ugyanis ekkor az 1817- ben megjelenő Csokonai életrajzához grt és ekkor gyűjtött anyaa következőket jegyezte fel Lilláról: „Lilla tehát volt egy betsületes komáromi kereskedő Vajda Péter úrnak leánya, most pedig Komárom mellett egy betsületes almási kereskedő Lévai úrnak hitvese.” 1855. Lilla halála. A házikó utcára néző szobájában halt meg Csokonai múzsája. Második férjének segédlelkésze Farkas Benő Hetényből Almásra színű komppal sietett (valakelt át Dunán) és a halott szekrényében a Lilla dalokat (!) Domby Márton Csokonaiéletrajzát és egy imádságos könyvet talált. Utóbbit magához vette és csak 1881. évben küldte el a Debreceni kollégiumnak. A következőket jegyezte fel a könyv első oldalára: „Csokonai Lillája Imakönyve. Bizonyítom, alulírott, ki ezt 1856- évben (1855 FM) Lilla szekrényéből vettem ki, Duna- Almáson, hol elhunyt, s el is van temetve, mint Lilla második férjének nt. Végh Mihály főesperesnek ajkkori káplánja. Farkas Benő, kocsi, helv. hitv. lelkész. A debreceni főiskola museumának küldetett 1881. évben.” Az öreg házban Lilla három papkisasszonnyal lakott együtt. Tudnunk kell, hogy ezeknek a hölgyeknek az édesapja, Barsi János eskette össze Lillát Végh Mihállyal, 1844. április 17-én Dunaalmáson. Lilla emlékeit nagy becsben tartották és halálukig megőrizték. A „kacatok” és egyéb tárgyak a padlásra kerültek, majd a ház lebontásakor onnan azokat egy ládába helyezték el a hagyománytisztelő kőművesek és befalazták az újonnan épített (kultúr)ház alapjába. így mondotta ezt el e sorok írójának özv. Filipsz Józsefné volt dunaalmási lakos, aki szemtanúja volt az „elföldelésnek”. A hely pontos megjelölésében, lehetséges, hogy néhány métert tévedett, mert az óriási érdeklődéssel kísért feltáró munkánk nem járt eredménnyel. Mindenkit az érdekelt: mi lehet a ládában? mondása özvegy Filipszné elszerint: „levelek, versek, fénykép és pénz volt a ládában.” Kétségkívül, egy fiatalkorában nagyon csinos, de idős korára összetört asszony titkai nyugosznak a bevakolt téglák között. kiásott mély gödörből egyelőre csak súlyos kövek gurultak elő. Tavasszal azonban folytatjuk a további feltáró munkát — most már technika segítségével. Akkor a újra tájékoztatjuk az irodalomszerető közönséget. Dr. Ferenczy Miklós A Lilla-ház (1933-ban lebontották) Nyárra várva • •• (Eördögh Szilveszter fotója) 4 LAPJA A századik előtt... Nem nagy szavakra, hanem életet mentő vérre van szükség Egy hetvenöt kilogrammos emberben átlagosan öt, öt és fél liter kering és éltető vér kering, elemeket hordoz. Ez maga az élet. Mégis vannak emberek, akik rendszeresen válnak meg decilitereitől — mások létéért. Beszélgetőpartnerem véleménye a véradásról egyre szimpatikusabb Szapu György, a Tatabányai Építőipari Szövetkezet Dankó úti telephelyének fő üzemvezetője nem használ nagy szavakat. Az okokat firtató kérdéseimre nemlegesen csóválja a fejét. Mint mondja, semmiféle családi tragédia, vagy más lelki trauma nem késztette arra, hogy vért adjon. — Azért mégis, hogyan lett önből „hivatásos" véradó? Úgy tudom, pár éve a plasmaferesises is aláveti magát.véradásnak . Már kiskatona koromban is adtam vért. Szégyen is lett volna, ha a ember ott megijed egy férfitű- szúrástól! Később, itt a munkahelyemen, ahol harminc éve dolgozom, szerveztek véradást. Természetes volt, hogy mentem mindig. Hogy miért?! “Nagy és szép szavakat nem tudok mondani. De egészséges vagyok és örülök, hogy én adhatok és nem nekem kell kapnom. Aztán, ha az ember már otthonos a véradásban, ismerjük a gondjaikat. Kevés az életmentő vér. Szerintem a legtöbb embernek eszébe sem jut, hogy kerülhet olyan helyzetbe, amikor egy vérkészítmény nélkül, esetleg az élete forroghat kockán. Meglehet, ha egy véradás meghirdetésekor több ember morfondírozna ezen, akkor nem lenne probléma, hogy kevés a véradó. — Soha nem fordult meg a fejében, hogy az egészségét veszélyezteti?! mit sem érzett? Mert Félelsok ember fél még egy tűszúrástól is. — Az egészségemmel ez ideig semmi gond nem volt. Sőt! Minden egyes véradás előtt alaposan megvizsgálnak. kontroll. Ez mintegy egészségi Olyan, mint egy szűrővizsgálat. Az nyilvánvaló, hogy, ha beteg lennék, akkor az orvosnő rögtön megmondaná, hogy mi a teendő. Félelem? Én nem félek. De nagyon tisztelem azokat, legyenek a mi kis kollektívánkból valók, vagy akár ismeretlenek, akiken látom, hogy félnek. Jak, rosszul vannak a Sápadvéradás után. Mégis, újra és újra odafekszenek az ágyra és odanyújtják a karjukat. Legfeljebb elfordítják a fejüket, mert esetleg a saját vérük látványa riasztja őket. Mert a véradás nem fáj. — A századik véradás előtt áll. Két éve hallott először a plasmaferesises véradásról, azóta körülbelül negyvenszer adott vért! — Igen, módszerrel ezzel a véradási lényegesen többször adható vér, nem csak negyedévenként. Az így adott vért, úgy tudom, különböző vérkészítmények készítéséhez használják fel. Igaz, sokkal tovább tart időben, mert a levett vér centrifugálása után a vörösvértesteket visszafecskendezik a vénákba. Csak a többi alkotórészt használják fel. Sikerült három kollégát meggyőzni, hogy jöjjenek velem. Így vagyunk egy brigád, négyen, akik plasmaferesises módszerrel adunk vért. — Vannak téveszmék a véradás és az AIDS körül... — Hogy véradáskor AIDS- veszélynek lenne kitéve az ember, azt az, aki egyszer is adott vért, elveti. Mi ott semmiféle vérrel nem érintkezünk. A véradáskor csakis egyszer használatos, steril tűket használnak. — ön a munkahelyén működő pártalapszervezet titkára. Tudja jól, hogy mostanában sokat emlegetett kérdés a munkaidőalap védelme. Nem okozott a véradás konfliktushelyzetet a szövetkezet elnökével?! — Nem! ö tudja, hogy nem élünk vissza a munkaidővel. Nálunk a véradásnak rangja van. Ezt bizonyítja az is, hogy az elismerést és a dicséretet a Vöröskereszt városi vezetőségének a titkára, a Vérellátó Állomás főorvosnője és a szövetkezet elnöke adja át ünnepélyes keretek között. — Mit szól a családja a gyakori véradáshoz? — A feleségem félt. Pedig tudja, hogy nem lehet bajom. A féltés szeretetéből fakad. A fiam már szeretné, ha akkora lenne, hogy ő is adhatna. — Volt már rá eset, hogy tudta, kinek volt szüksége a valamikor önben keringő vérre?! — Igen, kaptam már köszönő levelezőlapokat, tagadom, jó érzés volt!Nem Monos Zsuzsa ......................... Pályázat Az Egészségvédelmi Alap támogatásának elnyerésére Az Országos Egészségvédelmi Tanács pályázatot hirdet az 1988—89-es évre, az Egészségvédelmi Alap támogatásainak elnyerésére. A pályázat célja, hogy ösztönözze az egészségmegőrzés társadalmi programjához kapcsolódó új — és modellértékű — helyi kezdeményezéseket, akciókat, támogatást nyújtson a program megvalósítását segítő kísérletekhez és kutatásokhoz, az öntevékeny közösségek, klubok, egyesületek ilyen jellegű tevékenységéhez, valamint a felvilágosító munkához. A pályázaton részt vehet minden olyan közösség, szervezet és intézmény, amely már ma is e célok megvalósítása érdekében munkálkodik, vagy az egészségmegőrzési programmal összefüggő tevékenység feltételeinek megteremtéséhez támogatást igényel. Az elbíráláskor előnyben részesülnek azok a kezdeményezések, amelyeket öntevékeny közösségek, egyesületek a dohányzás, az alkohol és a kábító hatású szerek fogyasztásának visszaszorítása, megelőzése érdekében kívánnak megvalósítani. A pályázatnak tartalmaznia kell a folyamatos, a fejleszteni kívánt, illetve a tervezett tevékenység szakmai leírását, céljait, eddigi eredményeit, a munkában részt vevő szakemberek képesítésére vonatkozó adatokat, a részletes költségvetést, feltüntetve rendelkezésre álló helyi forrásokat is, valaamint a támogatási igényt. A pályázók egyszeri, illetve legfeljebb három évre — esztendőnként — folyósítható, vissza nem térítendő támogatás formájában, továbbá részben, vagy egészében visszatérítendő, öt évre szóló kamatmentes kölcsönként, valamint — az egészségmegőrzési program céljait szolgáló fejlesztések esetében — kamattérítésként vehetik majd igénybe az Alap pénzét. Az Egészségvédelmi Alap támogatását elsősorban a helyi források kiegészítésére használhatják fel. A pályázatot május 1-jéig négy példányban kell eljuttatni a megyei, a városi egészségvédelmi tanácsokon, illetve ahol ezek még nem alakultak meg, az alkoholizmus elleni megyei bizottságokon, országos intézmények esetében pedig a Szociális és Egészségügyi Minisztérium illetékes főosztályán keresztül l az Országos Egészségvédelmi Tanács Titkárságára (1133 Budapest, Hegedűs Gyula utca 79—81.). Az elbírálásról július 1- je után értesíti az érdekelteket a titkárság. Kakaskaland Azt mondja János barátom, aki bár faszénégetéssel foglalkozik, de népes állatsereggel is bajlódik: van neki egy harcias, lassan kivénhedt kakasa, meg van egy fiatal kakasa is — hát az egyiknek menni kell. — Állandóan marakodnak! A fiatal erőst, fűti a becsvágy, az öreg meg ravaszabb a rókánál, meg hát gyanítja, hogy az életéért harcol... Két kakas egy szemétdombon, azaz tyúkháremben nem fér meg, ez köztudott. Mert a kakasok valamennyien egyéniségek. ■úii Levest kell belőle főzni! — mondtam. — Lehozom neked! Csináld meg. Egészségedre! Másnap már ott is volt a kakas. Hatalmas, szinte lila a taréja, termete félelmetes, s bár a hosszú utazás, meg a hátizsák sötétsége elbágyasztotta, igen félelmetesen nézett szét. Súlyra — úgy saccoltam — öt kiló is lehet. Ebből annyi kakashúsleves kerekedik, hogy hetekig járhatok rá, mégse fogy el. — Tedd a filagóriába. Holnap, holnapután sort kerítek rá. Kakasleveshez sok minden kell, beszerezni nem egyszerű — mert szégyenlettem bevallani: én ugyan nem vágom el a torkát, ha sohase eszem belőle levest, akkor se. Szereztem a faluban asszonykát, aki vállalta: egy ha elviszem a portájukra, ő majd készre teszi nekem. Azaz a torkát metszi, leforrázza, megpucolja,, széttrancsírozza. — Utána már gyerekjáték. El se lehet rontani. Lévén hét eleje, úgy döntöttem, a pénteki nap lesz a levesfőzés napja. Egy ilyen dögnagy öreg kakast — könnyen meglehet — négyöt órán keresztül is főzhetem, míg a fogaim alá puhái a húsa. Hazatérve megnéztem a vendégem. A filagória hátsó fertályában állt, harcra készen, s amikor meglátott, rámkukorékolt. Mint aki azt mondja: „Eressz ki, te féreg, míg szépen szólok hozzád!". A felszólamlását éjszaka, úgy két óra körül, majd hajnalban — megismételte. Napközben többször is. Jószerencsére vizet, némi élelmet, előre bekészítettem a kakasbörtönbe, mert aligha eresztett volna magához ... Ha megnézegettem éles karmait, hát a hideglelés futkározott a hátamon ... A hét közepére megcsendesedett. Kukorikált a nap és az éjszaka legváltozatlanabb óráiban , de már nem volt olyan harcias. Olykor meglátogattam, beszéltem hozzá. Bütyök kutyámat kioktattam, ne próbálj jutni hozzá, ha kedves beszemed világa. De okos eb a a kutyám, csak a hátam mögül acsarkodott a kakasra. Ám, amikor a fenevad megindult a filagória szúnyoghálós ajtaja irányába, nyítva elhátrált, egészen von verandáig. Csütörtökön — a kukorékoláson kívül — szinte már alig mozdult. Talán a hárem valamelyik széplelkű tyúkhölgyére gondolt, talán elernyedtek mozgásban az izmai — tény, hiányahogy a hatszögű szanetli egy sarkában meghúzódott. Talán megérezte a véget, s mert a siralomházban mindenki elszámol életével, sorsával, bűneivel, hibáival, beletörődött sorsába. Pénteken felkerekedtem, megyek a kakasért. Amint kinyitottam a lenge ajtót, villanásnyi idő alatt kiugrott a résen, s futott az erdőnek. Én, persze utána, hiszen nagyon rányáladztam már a kakashúslevesre, semmiképpen nem akartam lemondani róla. Mintha csalogatott volna maga után , olykor megállt, s amikor elérhető közelbe kerültem, újra megugrott. A kergetőzés az erdőbe addig folytatódott, míg a kakas fel nem repült egy öreg, görbe bükkfa kinyúló ágára. Ez lett a veszte! Bár erdő szélén nőtt fel, ott folytatta kakashivatását, ám nem tudott arról, hogy a kakas képes felszállni egy fára, de ezerszer meggondolja, még egyszer lerepül onnan. Jókora husángot kerítettem, majd istenesen fejbe trafáltam. Mint egy nagydarab kő, úgy hullott a lábam elé. — Hát kellett ez neked? — mondtam. tem is. „Lám De még örülez a szerencsétlen pára úgy megy át a kakaséletből a fazékba, hogy semmi kínt nem érez". Két házzal előtt — addig a vesztőhely a két lábát markolva, lógattam magam mellett — feléledt. A markom ugyan görcsösen fogta a lábakat, de az ocsmány nagy csőrével jókorát dzsubbantott Próbáltam a mutatóujjamba, türelemre inteni, rúgással, ütéssel —, ám sok hasznom nem származott ebből. Még nagy szerencse, hogy megérkeztem a vállalkozó asszonyka portájára. — Ez igen! — dicsérte kakast. — De hát magának a vérzik, a keze! Hát persze, védekezett. No, gyere csak, te harcias vénség! A további ceremóniára nem voltam kíváncsi. A levest kerek hat órán át készítettem, addig próbáltam puhára főzni a harcias hegyi kakas húsát. Nem véletlen, hogy és kakasok a hegyi emberek, szívósabbak és keményebbek az átlagnál. A kakaslevesem sikerült, finom volt... Hanem húsa ... Nem lehetett rossz a íze, mégha kemény is volt. Ezt onnan gondolom, hogy a Bütyök kutyám és Tóbiás kandúrom olykor még össze is vesztek rajta. Pedig többször is szép porciót kaptak belőle. Baráth Lajos 1988. március 7., hétfő