Dolgozók Lapja, 1989. június (44. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-13 / 137. szám
A biztonságról ne csak beszéljünk! Szavakból nem lehet várat építeni! Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület oroszlányi szervezete, az Oroszlányi Szénbányák gesztorságával, idén már hatodszor rendezte meg az Országos Bányabiztonsági Konferenciát. A konferencián négy, alaposan előkészített tudományos előadás hangzott el, s a hozzászólások is előadásszámba mentek. A konferencia anyaga — a hagyományokhoz híven — kötetben is megjelenik majd. Mégis marad, s egyre nő a hiányérzet. Mondjuk ki végre, amit nem illett kimondani eddig Magyarországon: a biztonságos munkavégzés feltételei, az ember védelme messze elmarad a kívánatostól. Bányászati tragédiák figyelmeztetnek rá — hiába kenik el a felelősséget a sebtében végzett vizsgálatok —, hogy a biztonság elsődlegessége csak szavakban létezik. Szép a vers, de minden szakasz után ott a refrén: „nincs rá pénz!” Ahogy a profitot kézzel foghatóan nem hozó környezetvédelmet tragikusan elhanyagolták, úgy hanyagolták el a biztonságot is nálunk. A vállalati érdekeltségi rendszert nézve az egész ipari struktúra rothadt. Nincs mit és nincs miért kozmetikázni. Az oroszlányiakat elismerés illeti, hogy újra és újra megszervezik a konferenciát. Az erőfeszítés nem teljesen conguijote-izmus. Akadt olyan elképzelés a biztonságért, amely a konferencián hangzott el, és azóta meg is valósult. Bár az sem jellemző, hogy egy-egy bányavállalat kezdeményezése és a bevezetést követő kedvező tapasztalatok összegzése után az egész magyar bányászat átvett volna — nem elveket — életet óvó rendszereket, berendezéseket. Kiki a maga rögös útját járja. Barabás Mihály vezérigazgató-helyettes megnyitója után a 160-nál több részt vevő szakember elsőként Vörös Géza előadását hallgatta meg a vivőfrekvenciás jelátviteli rendszer alkalmazhatóságáról, a biztonság érdekében. Az oroszlányiak szénen kívüli, de bányászathoz szorosan kapcsolódó tevékenységként gyártják ezeket a berendezéseket. Neuberger Antal, az Országos Bányaműszaki Főfelügyelőség elnöke értékelte az alkalmazott technológia,s a vele párhuzamos bányabiztonsági fejlesztés helyzetét. Kemény következtetésekre jutott. A technológiát és a biztonságot nem kapcsolják össze. Így történhetett legutóbb, hogy Dorogon, a korszerű tőteomlasztásos termelési megoldáshoz nem járult megfelelő biztonsági rendszer. A tragédia közismert. Dr. Patvaros József, az egyetemi kutatóműhelyek képviselőjeként, a szebb jövő lehetőségeit körvonalazta. Olyan bányászati munkahelyekről beszélt, ahol ember nélkül, az ember távoli felügyelete mellett folyik a termelés. Ilyen bányák természetesen már léteznek a világon. Egyszer majd nálunk is általánossá válhat, ha lesz még akkorra hazánkban bányászkodás. Dr. Tóth Béla, az önjáró frontfejtések öngyulladásból eredő tüzeinek megelőzésére szolgáló precíz előrejelző rendszert ismertette. Lencsehegyen és Márlushegyen ezzel kapcsolatban már előrehaladott kísérletek folynak. Csak jó elméletre épülhet embert tisztelő, a biztonságnak mindent alárendelő gyakorlat. Ha a biztonság és a munkavégzés feltételei között az olló szára tovább nyílik, a „legfőbb érték az ember” elcsépelt szólama maholnap cinikus jelentést kap. Kádár Péter Hó, hold, cseresznyevirág A japán fametszetek világa A távol-keleti művészetek világából a kínai porcelánok és a japán fametszetek a legismertebbek Európában. Az ókorban és középkorban a keleti országok— elsősorban Kína, Korea és Japán — sok találmányukkal, kulturális és művészeti eredményeikkel megelőzték az európai országokat. Felfedezéseik közül a ma emberéből is csodálatot és elismerést vált ki a papírkészítés és a fadúccal történő szövegnyomás, illetve a színes, művészeti igényű fametszetek készítése. A régi japán fametszetek művészetét többféle módon lehet elemezni. Ferenczy László, a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Múzeum munkatársa — a Képzőművészeti Kiadónál most megjelent könyvében — a történelmi szempontú ismertetésre vállalkozik. Ezzel a módszerrel nemcsak a művészet belső fejlődését és a technikai újításokat lehet hanem a korszak áttekinteni, történelméből adódó összefüggések is jól követhetők. A japánok a VIII. században koreai közvetítéssel vették át a kínai eredetű fadúcos nyomtatást, de mind technikai, mind művészeti vonatkozásban egyre inkább önálló irányba fejlesztették a fametszés művészetét. A XVII—XIX. században önálló grafikai műként, és általában festészeti előképek nélkül, készítették a színes fametszetes nyomatokat — így azok műfajilag önálló műalkotásnak tekinthetők. Hazánkban csak Hopp Ferenc Művészeti Múzeum rendelkezik említésre méltó fametszet-gyűjteménnyel. Az 1100 lap nagynak tűnő szám, mégsem képviseli eléggé az ukiyo-e művészetét. A magyar gyűjtőknek sohasem volt lehetőségük (pénzük) a legjobb művek megvásárlására. A kötet képanyaga a metszetekkel Tokióból érkezett mégis érzékelteti kiegészítve az alkotások szépségét és értékét. Az album a klasszikus ukiyo-e metszetekkel foglalkozik részletesebben, a nagaszaki és a Meiji kori európai hatású, vagy témájú metszetekre csak utalás történik. A könyv több, mint 100 oldalnyi szövegének jobb megértését szolgálja a 23 színes és közel 150 feketefehér reprodukció. G. T. Támasz nélkül?.. A családsegítő munkáról A Tatabányai Városi Tanács Végrehajtó Bizottsága legutóbb a megyeszékhelyen működő Családsegítő Központ munkájával ismerkedett. Az előterjesztés készítője Gács Györgyné, az intézmény vezetője volt. Tőle érdeklődtünk a központ munkájáról. Jogos és régi igényt telesített a kormány 1984-ben, mikor a Családsegítő Közontok létrehozásáról dönött. Tatabánya tanácstesülete 1986-ban középtávú zociális programjában feliratul jelölte meg az új tíusú intézmény szükségesséét. A kísérleti modellbe a lokális kapcsolódáshoz a Szó- és Egészségügyi Miisztériumhoz benyújtott ályázat alapján nyílt mód. Tatabánya Város Tanácsa 988. január 1-jével hoztatre a Családsegítő Központ, mint itézményt, szociális gondozó az egészségügyi sztály felügyelete mellett. Az intézmény létjogosultsgát bizonyítja, hogy a viánylag rövid idő alatt mintegy 600 családdal kelntek kapcsolatba, és abból ezer 300 családot gondozak folyamatosan. Hogy munkájuk mit is takar, ari beszél az intézet vezetője, átszellemült arccal,átszik, hogy hivatását igazi szerető ember. — A Családsegítő Közont kilenc főállású és hét másodállású munkatárssal olgozik. mi, hogy Ki merem jelenigényesek vadunkasokból. Csapatunk pedagópszichológusból, gyászból, itt tanuló, védőnőből, teolóegyetemet végzett szakemberből, s más, szakirányú végzettségű emberekből tevődik össze. Célunk sokrétű. Intézményünk „nyitott”. Reggel 8-tól este 6-ig mindenki felkereshetn•minket a problémájával. Ha nem tudjuk megoldani, a megfelelő helyre irányítjuk őket, ha meg tudjuk oldani, és ez a jellemzőbb, akkor összeül teames csapatunk, és eldönti, hogy ki az, aki a bajba jutott egyént, vagy családot figyelemmel kíséri, mintegy partnerévé válik. Nem véletlenül használtam a partner szót. Mi nem kívánunk egyfajta mankóként, vagy problémamegoldó helyettesként működni. Célunk az, hogy a család elfogadjon, beengedjen a lakásába. S, ha lehet, mi beszélgethessünk minden egyes családtaggal. Alkalmassá tegyük a családot arra, hogy problémáit megoldja. A munkánk például lehet egyszerű információszolgáltatás. Sokan azt sem tudják, hogy hová forduljanak segélyért. Van, aki szégyell anyagi segítséget kérni. Vagy már ahhoz is elgyötörtek és fáradtak a család tagjai, hogy ami megkeseríti azt feltárják, az két. De ezért vannak a életüni szakembereink, hogy kibogozzák a konfliktusokat. — Én és a munkatársaim, fele munkaidőnket töltjük az intézményünkben, a másik felét a segítségre szoruló emberek között. Itt bent információt, felvilágosítást adunk, kint a területi gondozói bálunk munkában pedig próaz arra rászoruló családok, egyének életébe bekapcsolódni. A reggel 8- tól este 6-ig tartó „nyitottság”, bizonyos ügyeletet jelent, és elfogultság nélkül mondhatom, hogy a kollegáim elhivatottak. Felmérték a mai társadalom embereket elidegenítő jelenségeit, és segíteni akarnak embertársaikon. Napi annyi órában, ahogyan azt igénylik. — Vannak-e a városnak szociálpolitikai sajátosságai? — Sok az egyedülálló. Komárom megyében ma vezet a válások Tatabászámában. Tapasztalható az elszegényedés. Sok család kölcsönöket vett fel pár évre, most törleszt, de a mai árak mellett, ha a csekkéit befizeti, megélhetési gondjai támadnak. Nagy az igény Olcsó albérlet iránt, ami nincs. Na, és a lakásgondokról ne is beszéljünk! Semmit sem tudunk tenni, ha például délután hozzánk fordul egy asszony, két, vagy három gyerekkel, mert egy csúnya veszekedés után kizárta a férje. Akkor nem azt kell pár óra alatt kiderítenünk, hogy ki a hibás, hanem abban kell intézkedni, hogy hol fognak aludni. Kellemesen csalódtam az emberekben. Ebben a kissé elidegenedett világban segítenek rég nem látott rokonok, barátok, egy lépcsőházban lakók a bajbajutottakon. Az emberek hajtanak a megélhetésükért, gondjaik vannak, de az emberségüket nem vesztették el. — Mi az, ami munkájuk során okozza?a legnagyobb gondot ? Funkciónknak, sajnos, nem felel meg az a környezet, ahol most vagyunk. A régebbi másfél szoba után ugyan nagyon örültünk, hogy a Killián-körtéri bölcsődében kaptunk nagyobb helyet, de még ezek a helyiségek sem alkalmasak egyéni beszélgetésekre, csoportfoglalkozásokra. Telefonunk nincs. Álmunk, hogy segélykeretünk az évi 800 ezer forint fölé emelkedjen. Kétszer ennyit is ki tudnánk osztani a rászorultak között ... — Panaszkodni még sincs okunk. Egy éve, az indulásunkkor sokan megértették szándékunkat. Mellénk állt a felügyeleti szervünk, a városi tanács osztálya, sokat egészségügyi segített a HUNGÁRIA Biztosító, a GENERÁL Kereskedelmi Vállalat, a Széchenyi Közgazdasági Iskola, és még számos vállalat, szervezet, tsz, és egyének, például ruhagyűjtésnél. Átérezték, hogy milyen magányos is lehet az ember a bajban, és mit jelent, ha van, aki mellé áll. Monos Zsuzsa 1989. június 13., kedd Vandálok Az esztelen pusztítás mélyen felháborít, még akkor is, ha nem közvetlenül nekem okoz kárt. Bosszant, ha a frissen felújított lakótelepi ház folyosói műanyag padlójába cigarettavéget taposnak, kitörik a buszvárók ablakait, szórófestékkel írják a házfalakra a kedvenc együttesek neveit. tam A barbár rongálás vérlázító példájával találkozTatabányán, a Volán-telep közelében. Még emlékszem, egy-két hónapja állt be egy régi Wartburg a buszváró mögé, épen, sértetlenül. Ma ez a valaha jobb napokat látott jármű önmaga árnyéka, egyfajta magatartásforma emlékműve. Az üvegeket részben ellopták, másrészt kitörték. A műszerek helye üresen tátong, a motort és az egyik ajtót szakszerűen leszerelték. A vízszintes lemezek a rajtuk eljárt indián esőcsináló tánctól horpadtak, a végén, hogy teljes legyen a pusztítás, felgyújtották az üléseket. Amikor a felvételeket készítettem, egy kamaszfiú semmitől sem zavartatva az utolsó használható alkatrésszel, egy irányjelző foglalattal próbált távozni. A jelenség nem új. Hajdanán, motoros koromban tetten értem egy ifjút, amint lopott mopedjébe az én gépemből fejtette át a benzint, elmondtam, azt válaszolták, hogy Amikor a szüleinek semmi közöm a gyermek dolgaihoz, állítsak őrt a motorom mellé. Mondom, a jelenség nem új, de úgy tűnik, egyre gyakoribbá válnak az ilyen esetek. Az ilyen lopások, rongálások láttán feltétlen el kell tűnődni a szülők felelősségén, különösen most, amikor a nyári szünetben egyre jobban kikerülnek elkényeztetett csemetéink a felügyelet alól. Képünkön: a vandalizmus emlékműve. Fodor Zsolt A Vezess óvatosan! mikor a televízió népszerű adása bejelentette, majd bemutatta egy ismeretlenségbe menekült magyar feltaláló legújabb, ám az emberiség által már nagyon régen áhított találmányának elkészültét, tizenöt hazai és kilencezer külföldi telefonált, vállalják a sorozatgyártást. A perpetuum mobiléról volt szó, természetesen. Az ismeretlenség homályába burkolódzó feltaláló megvizsgálta a cégeket. Figyelme mindenre kiterjedt. Legyen jó esztergályos (ez nagyon fontos, mondta), legyen kiváló szerelő — ez is fontos, természetesen. S legyen még pár himi-humi formaművész, népművelő és hitelesített szakember. A cég egy kisváros külvárosában prosperált, magas kőkerítés által övezve (az ismeretlenség homályába burkolódzott feltalálónak ez tetszett a legjobban). Az üzem területére csupán a vezérigazgató, a négy igazgató, a négy igazgatóhelyettes, a főkönyvelő és a társadalmi szervezetek első embere léphetett be személyautóval. Ám, miután az őszön olyan csodálatos parkolót építtetett a cég, hogy az ellen senkinek kifogása nem lehetett , a tagok nem bánták ezt a megalázó helyzetet. A legfontosabb és döntő megbeszélést január közepére tűzték ki. Fagyos idő volt, jeges az út, jeges a parkoló sima betonja is. S bár a főudvarmester kérte a vezért, sóznák le a parkírozót, az enyhén gorombán azt válaszolta: — Vezessenek óvatosaul A döntő napon elsőnek az esztergályos, majd a szerelő, s azok érkeztek meg, akik nem léphettek az udvarra négy keréken. Mind, mind, egymás után megcsúsztak a nyers betonon, karamboloztak és sorra engedélyt kértek a közvetlen felettesüktől: mehessenek a biztosítóhoz kárigényre, meg szerelő után is. Bár az első és a második esetet jelentette a főudvarmester a vezérnek, az megint, s újra fenn csak azt ismételte: — Vezessenek óvatosan! Az egyeztető értekezletre megjelent a feltaláló, aki még e döntő fontosságú tanácskozás előtt sem volt hajlandó felfedni a nevét. „Nevezzetek Palikámnak, Péterkémnek, ahogyan nektek kedvesebb”... — és persze az igazgatók és a cég fontosabb emberei. — És a többiek? — kérdezte a vezérigazgató? A főudvarmester jelentette — a napirenden kívül hogy mi is történt. Biztosítónál vannak, ki-ki a kedvencénél, két nap szabadságot kértek. — Mert, ugye, a kocsikat el kellett szállítani, szerelő után nézni, s az apróbb sérüléseket gyógykezelni. — De hisz az én találmányomhoz nem vezérigazgatóra, aligazgatókra, főkönyvelőre van szükség! Nekem komoly szakemberek kellenek! — üvöltözött magából kikelve a nevenincs feltaláló , s elrohant a prosperáló cégtől. Karambolt nem csinált, mert azt az utat, amelyiken a főnökök jártak, sózták, söpörték, lubickolták. Ezért sem indult el a sorozatgyártás sima útján egy újabb magyar találmány. Talán a legnagyobb, amelyik eddig kitaláltatott. Mert a tudósnak ideiglenes engedélyt adtak a főnöki út használatára. Baráth Lajos POLQOABÁK