Dolgozók Lapja, 1989. június (44. évfolyam, 127-152. szám)

1989-06-13 / 137. szám

A biztonságról ne csak beszéljünk! Szavakból nem lehet várat építeni! Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület oroszlányi szervezete, az Oroszlányi Szénbányák gesztorsá­gával, idén már hatodszor rendezte meg az Országos Bá­nyabiztonsági Konferenciát. A konferencián négy, alaposan előkészített tudományos előadás hangzott el, s a hozzászó­lások is előadásszámba mentek. A konferencia­ anyaga — a hagyományokhoz híven — kötetben is megjelenik majd. Mégis marad, s egyre nő a hiányérzet. Mondjuk ki végre, amit nem illett kimondani eddig Magyarországon: a biztonságos munkavégzés feltéte­lei, az ember védelme messze elmarad a kívánatostól. Bá­nyászati tragédiák figyelmeztetnek rá — hiába kenik el a felelősséget a sebtében végzett vizsgálatok —, hogy a biz­tonság elsődlegessége csak szavakban létezik. Szép a vers, de minden szakasz után ott a refrén: „nincs rá pénz!” Ahogy a profitot kézzel fogha­tóan nem hozó környezetvé­delmet tragikusan elhanyagolták, úgy hanyagolták el a biztonságot is nálunk. A vállalati­ érdekeltségi rendszert nézve az egész ipari struktúra rothadt. Nincs mit és nincs miért kozmetikázni. Az oroszlányiakat elismerés illeti, hogy újra és újra megszervezik a konferenciát. Az erőfeszítés nem teljesen conguijote-izmus. Akadt olyan elképzelés a biztonságért, amely a konferencián hangzott el, és azóta meg is valósult. Bár az sem jellemző, hogy egy-egy bányavállalat kezdemé­nyezése és a bevezetést követő kedvező tapasztalatok ös­­­szegzése után az egész magyar bányászat átvett volna — nem elveket — életet óvó rendszereket, berendezéseket. Ki­ki a maga rögös útját járja. Barabás Mihály vezérigazgató-helyettes megnyitója után a 160-nál több részt vevő szakember elsőként Vörös Géza előadását hallgatta meg a vivőfrekvenciás jelátviteli rendszer alkalmazhatóságáról, a biztonság érdekében. Az oroszlányiak szénen kívüli, de bányászathoz szorosan kap­csolódó tevékenységként gyártják ezeket a berendezéseket. Neuberger Antal, az Országos Bányaműszaki Főfel­ügyelőség elnöke értékelte az alkalmazott technológia,­­s a vele párhuzamos bányabiztonsági fejlesztés helyzetét. Ke­mény következtetésekre jutott. A technológiát és a biztonsá­got nem kapcsolják össze. Így történhetett legutóbb, hogy Dorogon, a korszerű tőteomlasztásos termelési megoldáshoz nem járult megfelelő biztonsági rendszer. A tragédia köz­ismert. Dr. Patvaros József, az egyetemi kutatóműhelyek kép­viselőjeként, a szebb jövő lehetőségeit körvonalazta. Olyan bányászati munkahelyekről beszélt, ahol ember nélkül, az ember távoli felügyelete mellett folyik a termelés. Ilyen bányák természetesen már léteznek a világon. Egyszer majd nálunk is általánossá válhat, ha lesz még akkorra ha­zánkban bányászkodás. Dr. Tóth Béla, az önjáró frontfejtések öngyulladásból eredő tüzeinek megelőzésére szolgáló precíz előrejelző rend­szert ismertette. Lencsehegyen és Márl­ushegyen ezzel kap­csolatban már előrehaladott kísérletek folynak. Csak jó elméletre épülhet embert tisztelő, a biztonság­nak mindent alárendelő gyakorlat. Ha a biztonság és a munkavégzés feltételei között az olló szára tovább nyílik, a „legfőbb érték az ember” elcsépelt szólama maholnap ci­nikus jelentést kap. Kádár Péter Hó, hold, cseresznyevirág A japán fametszetek világa A távol-keleti művésze­tek világából a kínai porce­lánok és a japán fametsze­tek a legismertebbek Euró­pában. Az ókorban és középkorban a keleti orszá­­­gok— elsősorban Kína, Ko­rea és Japán — sok talál­mányukkal, kulturális és művészeti eredményeikkel megelőzték az európai or­­­szágokat. Felfedezéseik kö­zül a ma emberéből is cso­dálatot és elismerést vált ki a papírkészítés és a fa­dúccal történő szövegnyo­más, illetve a színes, művé­szeti igényű fametszetek készítése. A régi japán fametszetek művészetét többféle módon lehet elemezni. F­erenczy László, a Hopp Ferenc Ke­let-Ázsiai Múzeum munka­társa — a Képzőművészeti Kiadónál most megjelent könyvében — a történelmi szempontú ismertetésre vál­lalkozik. Ezzel a módszerrel nemcsak a művészet belső fejlődését és a technikai újí­tásokat lehet hanem a korszak áttekinteni, történel­méből adódó összefüggések is jól követhetők. A japánok a VIII. szá­zadban koreai közvetítéssel vették át a kínai eredetű fadúcos nyomtatást, de mind technikai, mind művészeti vonatkozásban egyre inkább önálló irányba fejlesztették a fametszés művészetét. A XVII—XIX. században önálló grafikai műként, és általában festészeti előké­pek nélkül, készítették a színes fametszetes nyoma­tokat — így azok műfajilag önálló műalkotásnak tekint­hetők. Hazánkban csak Hopp Ferenc Művészeti Mú­­­zeum rendelkezik említés­re méltó fametszet-gyűjte­ménnyel. Az 1100 lap nagynak tűnő szám, még­sem képviseli eléggé az ukiyo-e művészetét. A magyar gyűjtőknek so­hasem volt lehetőségük (pén­zük) a legjobb művek meg­vásárlására. A kötet kép­anyaga a metszetekkel Tokióból érkezett mégis érzékelteti kiegészítve az alkotá­sok szépségét és értékét. Az album a klasszikus ukiyo-e metszetekkel foglalkozik részletesebben, a nagasza­­ki és a Meiji kori európai hatású, vagy témájú met­szetekre csak utalás törté­nik. A könyv több, mint 100 oldalnyi szövegének jobb megértését szolgálja a 23 színes és közel 150 fekete­fehér reprodukció. G. T. Támasz nélkül?.. A családsegítő munkáról A Tatabányai Városi Tanács Végrehajtó Bizottsá­ga legutóbb a megyeszékhelyen működő Családsegí­tő Központ munkájával ismerkedett. Az előterjesztés készítője Gács Györgyné, az intézmény vezetője volt. Tőle érdeklődtünk a központ munkájáról. Jogos és régi igényt tel­esített a kormány 1984-ben, mikor a Családsegítő Köz­ontok létrehozásáról dön­­ött. Tatabánya tanácstes­­ülete 1986-ban középtávú zociális programjában fel­­iratul jelölte meg az új tí­­usú intézmény szükségessé­­ét. A kísérleti modellbe a lo­kális kapcsolódáshoz a Szó- és Egészségügyi Mi­­isztériumhoz benyújtott ályázat alapján nyílt mód. Tatabánya Város Tanácsa 988. január 1-jével hozta­­tre a Családsegítő Közpon­­­t, mint itézményt, szociális gondozó az egészségügyi sztály felügyelete mellett. Az intézmény lét­jogosult­­sgát bizonyítja, hogy a vi­­ánylag rövid idő alatt mintegy 600 családdal ke­lntek kapcsolatba, és abból ezer 300 családot gondoz­­ak folyamatosan. Hogy munkájuk mit is takar, ar­­i beszél az intézet vezető­­je, átszellemült arccal,­átszik, hogy hivatását iga­zi szerető ember. — A Családsegítő Köz­ont kilenc főállású és hét másodállású munkatárssal olgozik. mi, hogy Ki merem jelen­igényesek va­dunk­­asokból. Csapatunk pedagó­­pszichológusból, gyászból, itt tanuló, védőnőből, teoló­­egyetemet vég­zett szakemberből, s más, szakirányú végzettségű em­berekből tevődik össze. Cé­lunk sokrétű. Intézményünk „nyitott”. Reggel 8-tól este 6-ig mindenki felkereshet­n•minket a problémájával. Ha nem tudjuk megoldani, a megfelelő helyre irányítjuk őket, ha meg tudjuk oldani, és ez a jellemzőbb, akkor összeül teames csapatunk, és eldönti, hogy ki az, aki a bajba jutott egyént, vagy családot figyelemmel kíséri, mintegy partnerévé válik. Nem véletlenül használ­tam a partner szót. Mi nem kívánunk egyfajta mankó­ként, vagy problémameg­oldó helyettesként működni. Célunk az, hogy a család el­fogadjon, beengedjen a la­kásába. S, ha lehet, mi be­szélgethessünk minden egyes családtaggal. Alkalmassá tegyük a családot arra, hogy problémáit megoldja. A munkánk például lehet egy­szerű információszolgálta­tás. Sokan azt­­ sem tudják, hogy hová forduljanak se­gélyért. Van, aki szégyell anyagi segítséget kérni. Vagy már ahhoz is elgyötör­tek és fáradtak a­­ család tagjai, hogy ami megkeseríti azt feltárják, az két. De ezért vannak a életü­ni szakembereink, hogy kibo­gozzák a konfliktusokat. — Én és a munkatársaim, fele munkaidőnket töltjük az intézményünkben, a má­sik felét a segítségre szoruló emberek között. Itt bent információt, felvilágosítást adunk, kint a területi gon­dozói bálunk munkában pedig pró­az arra rászoruló családok, egyének életébe bekapcsolódni. A reggel 8- tól este 6-ig tartó „nyitott­ság”, bizonyos ügyeletet je­lent, és elfogultság nélkül mondhatom, hogy a kolle­gáim elhivatottak. Felmér­ték a mai társadalom embe­reket elidegenítő jelensége­it, és segíteni akarnak em­bertársaikon. Napi annyi órában, ahogyan azt igény­lik. — Vannak-e a városnak szociálpolitikai­ sajátossá­gai? — Sok az egyedülálló. Ko­márom megyében m­a vezet a válások Tatabá­számá­ban. Tapasztalható az elsze­gényedés. Sok család köl­csönöket vett fel pár évre, most törleszt, de a mai árak mellett, ha a csekkéit befi­zeti, megélhetési gondjai tá­madnak. Nagy az igény Ol­csó albérlet iránt, ami nincs. Na, és a lakásgondokról ne is beszéljünk! Semmit sem tudunk tenni, ha például délután hozzánk fordul egy asszony, két, vagy három gyerekkel, mert egy csúnya veszekedés után kizárta a férje. Akkor nem azt kell pár óra alatt kiderítenünk, hogy ki a hibás, hanem ab­ban kell intézkedni, hogy hol fognak aludni. Kellemesen csalódtam az emberekben. Ebben a kis­sé elidegenedett világban segítenek rég nem látott ro­konok, barátok, egy lépcső­házban lakók a bajbajutot­takon. Az emberek hajta­nak a megélhetésükért, gondjaik vannak, de az em­berségüket nem vesztették el. — Mi az, ami munkájuk során okozza?a legnagyobb gondot ? Funkciónknak, sajnos, nem­­ felel meg az a környe­zet, ahol most vagyunk. A régebbi másfél szoba után ugyan nagyon örültünk, hogy a Killián-körtéri böl­csődében kaptunk nagyobb helyet, de még ezek a helyi­ségek sem alkalmasak egyé­ni beszélgetésekre, csoport­­foglalkozásokra. Telefonunk nincs. Álmunk, hogy se­gélykeretünk az évi 800 ezer forint fölé emelkedjen. Két­szer ennyit is ki tudnánk osztani a rászorultak kö­zött ... — Panaszkodni még sincs okunk. Egy éve, az indulá­sunkkor sokan megértették szándékunkat. Mellénk állt a felügyeleti szervünk, a városi tanács osztálya, sokat egészségügyi segített a HUNGÁRIA Biztosító, a GENERÁL Kereskedelmi Vállalat, a Széchenyi Köz­­gazdasági Iskola, és még számos vállalat, szervezet, tsz, és egyének, például ru­hagyűjtésnél. Átérezték, hogy milyen magányos is lehet az ember a bajban, és mit jelent, ha van, aki mellé áll. Monos Zsuzsa 1989. június 13., kedd Vandálok Az esztelen pusztítás mélyen felháborít, még ak­kor is, ha nem közvetlenül nekem okoz kárt. Bosszant, ha a frissen felújított lakótelepi ház fo­lyosói műanyag padlójába cigarettavéget taposnak, ki­törik a buszvárók ablakait, szórófestékkel írják a házfalakra a kedvenc együttesek neveit. tam A barbár rongálás vérlázító példájával találkoz­Tatabányán, a Volán-telep közelében. Még em­lékszem, egy-két hónapja állt be egy régi Wartburg a buszváró mögé, épen, sértetlenül. Ma ez a valaha jobb napokat látott jármű önmaga árnyéka, egyfajta magatartásforma emlékműve. Az üvegeket részben ellopták, másrészt kitörték. A műszerek helye üresen tátong, a motort és az egyik ajtót szakszerűen lesze­relték. A vízszintes lemezek a rajtuk eljárt indián esőcsináló tánctól horpadtak, a végén, hogy teljes le­gyen a pusztítás, felgyújtották az üléseket. Amikor a felvételeket készítettem, egy kamaszfiú semmitől sem zavartatva az utolsó használható alkatrésszel, egy irányjelző foglalattal próbált távozni. A jelenség nem új. Hajdanán, motoros koromban tetten értem egy ifjút, amint lopott mopedjébe az én gépemből fejtette át a benzint, elmondtam, azt válaszolták, hogy Amikor a szüleinek semmi közöm a gyermek dolgaihoz, állítsak őrt a motorom mellé. Mondom, a jelenség nem új, de úgy tűnik, egyre gyakoribbá válnak az ilyen esetek. Az ilyen lopások, rongálások láttán feltétlen el kell tűnődni a szülők felelősségén, különösen most, amikor a nyári szünetben egyre jobban kikerülnek el­kényeztetett csemetéink a felügyelet alól. Képünkön: a vandalizmus emlékműve. Fodor Zsolt A Vezess óvatosan! mikor a televízió népszerű adása bejelentette, majd bemutatta egy ismeretlenségbe menekült magyar feltaláló legúja­bb, ám az emberiség által már na­gyon régen áhított találmányának elkészültét, tizenöt hazai és kilencezer külföldi telefonált, vállalják a sorozatgyár­tást. A perpetuum mobiléról volt szó, természetesen. Az ismeretlenség homályába burkolódzó feltaláló meg­vizsgálta a cégeket. Figyelme mindenre kiterjedt. Legyen jó esztergályos (ez nagyon fontos, mondta), legyen kiváló szerelő — ez is fontos, természetesen. S legyen még pár himi-humi formaművész, népművelő és hitelesített szakem­ber. A cég egy kisváros külvárosában prosperált, magas kő­kerítés által övezve (az ismeretlenség homályába burko­­lódzott feltalálónak ez tetszett a legjobban). Az üzem terü­letére csupán a vezérigazgató, a négy igazgató, a négy igazgatóhelyettes, a főkönyvelő és a társadalmi szervezetek első embere léphetett be személyautóval. Ám, miután az őszön olyan csodálatos parkolót építtetett a cég, hogy az ellen senkinek kifogása nem lehetett , a tagok nem bán­ták ezt a megalázó helyzetet. A legfontosabb és döntő megbeszélést január közepére tűzték ki. Fagyos idő volt, jeges az út, jeges a parkoló si­ma betonja is. S bár a főudvarmester kérte a vezért, sóz­nák le a parkírozót, az enyhén gorombán azt válaszolta: — Vezessenek óvatosaul A döntő napon elsőnek az esztergályos, majd a szerelő, s azok érkeztek meg, akik nem léphettek az udvarra négy keréken. Mind, mind, egymás után megcsúsztak a nyers betonon, karamboloztak és sorra engedélyt kértek a köz­vetlen felettesüktől: mehessenek a biztosítóhoz kárigényre, meg szerelő után is. Bár az első és a második esetet jelentette a főudvar­mester a vezérnek, az megint, s újra fenn csak azt ismé­telte: — Vezessenek óvatosan! Az egyeztető értekezletre megjelent a feltaláló, aki még e döntő fontosságú tanácskozás előtt sem volt hajlandó felfedni a nevét. „Nevezzetek Palikámnak, Péterkémnek, ahogyan nektek kedvesebb”... — és persze az igazgatók és a cég fontosabb emberei. — És a többiek? — kérdezte a vezérigazgató? A főudvarmester jelentette — a napirenden kívül hogy mi is történt. Biztosítónál vannak, ki-ki a kedvencé­­­nél, két nap szabadságot kértek. — Mert, ugye, a kocsikat el kellett szállítani, szerelő után nézni, s az apróbb sérüléseket gyógykezelni. — De hisz az én találmányomhoz nem vezérigazgatóra, aligazgatókra, főkönyvelőre van szükség! Nekem komoly szakemberek kellenek! — üvöltözött magából kikelve a ne­venincs feltaláló , s elrohant a prosperáló cégtől. K­arambolt nem csinált, mert azt az utat, amelyiken a főnökök jártak, sózták, söpörték, lubickolták. Ezért sem indult el a sorozatgyártás sima útján egy újabb magyar találmány. Talán a legnagyobb, amelyik eddig ki­­találtatott. Mert a tudósnak ideiglenes engedélyt adtak a­ főnöki út használatára. Baráth Lajos POLQOABÁK

Next