Dolgozók Lapja, 1990. március (40. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-15 / 64. szám

A Magyar Sajtó Napján rendhagyó ol­dallal jelentkezünk. Levelezőink közül muta­tunk be néhányat, azokat a külső munkatársa­inkat, akik szívesen és rendszeresen beszámol­nak szűkebb környezetük életének eseményei­ről, élénken figyelnek a világ dolgaira, akik nélkül szegényebb lenne együtt! rovatunk. S közreadjuk a Szerkesszünk a Dolgozók Lapja újságíró-stúdiója három hallgatójának egy-egy kis írását is. „...Sok a sérült tükröcske" Gosztencsik Rudolfné tatabányai olvasónk leveleit mindig örömmel bontogatjuk. Gondosan formába öntött, gyermekszeretetről tanúskodó gondolatai felüdülést jelen­tenek a panaszt, kérést soroló, megkeseredett hangulatot tükröző levelek között. — Ha a nevemen túl bővebb bemutatkozást kérnek tő­lem, mindig gondban vagyok — állította határozottan, ké­résünkre. — A puszta tények mögött vajon látható-e­ az ember? Lehet, hogy amit leírok, mondok, az nekem nem fontos és amit n­em írok le, nem mondok el, az az igazán érdekes. Szóval, férjem és két lányom van. Tizenkét éve gyermekgondozónő vagyok a Tatabányai Módszertani Bölcsődében. Érettségiztem, aztán néhány tanfolyam és továbbképzés jött. Amit igazán szeretek, az a munkám. A bölcsődében a gyermekek testi-lelki gondozása, nevelése a munkánk. Ez érdekes, egész embert kívánó fel­adat. Munkám során sokféle emberrel találkozom. A gyer­mekeken keresztül családok, életek, konfliktusok, örömök tárulnak fel naponta. Szeretek a kicsikkel foglalkozni, be­szélgetni. Őszinték, naivak. Hiszik, hogy a világ jó, még nem tudják, hogy mi, felnőttek rontjuk el. A gyermek csil­logó tükörképe környezetének. Sajnos, sok a sérült tük­röcske. Van mit tennünk. A napi politika valamikor nagyon érdekelt, de most már nem lehet követni. Olyan, mint egy háló. Hiába kapálódzik benne az ember, nem találja a kijáratot. Hogy miért osztom meg gondolataimat a közösséggel? Talán, mert üzenni akartam annak, akire tartozik, mert izgalmas, nem mindennapi közlési mód. Nem hízelgés, de lapjuk az utóbbi időben népszerű, színes, érdekes. „Emberközelben élek..." Huszti Levente Tatáról küldi rendszeresen — gyak­ran fotót is mellékelve — leveleit. Hatvanhét éves, 1977-ben a megyei rendőr­főkapitányságról rendőr őr­nagyként vonult nyugdíjba. — Feleségemmel, aki negyvenegy éve , hűséges társam, tanácsi bérlakásban élünk. Fiúnk üzemmérnök, nős, két leánygyermek édes­apja és a Tatabányai Bá­nyák Vállalatnál dolgozik. A Tatai Horgász Egye­sületnél és a Hazafias Nép­frontnál kisebb-nagyobb sikerrel környezetvédelmi feladatokat végzek. A Tatai Takarékszövetkezet intéző­bizottsági tagja vagyok, a propagandamunkát segítem és részt veszek a részköz­gyűlések előkészítésében. Szeretek festegetni, verse­ket is írogatok olykor. Leg­kedvesebb hobbijaim közé sorolom a bélyeggyűjtést és a ballagásiszalag-festést. Olykor-olykor közérdekű írásaimmal megkeresem a megyei sajtót. Emberközelben élek, oda­figyelek a gondokra, és ha kell, vállalom a­ segítség­­nyújtást. Megnyugtató, hogy a sajtó, a rádió és a televízió nyilvánosságával az emberek megoldást ta­lálhatnak gondjaikra. Ez mai zaklatott életünkben nagyon fontos. r „És én meg is teszem" Ondó József Oroszlány­ból küldi leveleit. Legtöbb­ször a Vöröskereszt híreit továbbítja, de környezete más eseményeinek is rend­szeres tolmácsolója. — Hatvanhárom éves va­gyok — kezdi a bemutatko­zást. — Mindig fizikai munkát végeztem. Az Orosz­lányi Szénbányák XVIII-as, majd XXI-es aknáján dol­goztam. A szállításnál vol­tam Nyugdíjba teherakna-csatlós, vonulásomig ve­zetője voltam a szakunkban, 1970-ben brigádnak­ alakult szocialista­­— Család? — özvegy vagyok 1986- tól. Két fiam van. A na­gyobbik ugyancsak a bányá­nál volt, de a múlt év ja­nuárjában a XXII-es aknán a bányamozdony levágta a jobb lábát. A kisebbik MÁV-mál dolgozik, Tatabá­­­nya alsón vonatvezető. 1987- ban találtam egy élettársat, akivel harmonikusan élünk. — Honnan a nagy levél­írási kedv? — Nem azért írok, hogy a nevem szerepeljen az újság­ban. Különböző megbízatá­saim voltak a Vöröskereszt üzemi és vállalati szerveze­tében. A véradásról és a Vöröskereszt más­­ rendez­vényeiről, eredményeiről szóltak első leveleim. Az­tán már más, úgy érzem, közérdekű témákról is ír­tam. Egyre többen kerestek és keresnek meg azzal, hogy írjam meg a Dolgozók Lap­jának ezt meg azt. És én meg is teszem. Egyrészt azért, hogy az olvasók érte­süljenek néhány olyan ese­ményről, ahova a lap mun­katársai nem tudnak eljut­ni. Másrészt a megjelent so­rok elismerést és­ örömet je­lentenek egy-egy — sok em­bernek örömet szerző — ren­dezvény szervezőinek. Remélem, még sok jó dologról írhatok levelet! F. K. a/stP- DL-stúdió AKKOR Nem 14-én, nem 16-án, nem előbb, nem később, ha­nem akkor. Addig ők tűrtek, néha sokat, vagy még többet, de tűrtek. Rossz volt, aztán még rosszabb. De AKKOR minden megfordult. Mindenki egyet akart. Föltámadt a Tenger! Az elnyomás miatti kétségbeesés, az elmúlt idők keserűségei mind együtt csapott a felszínre! A szabadság iránti vágy mindennél erősebb volt. Nem ő, és nem is ő volt kint az utcán, hanem ők. Akik együtt, széthúzás nélkül akarták azt, hogy változzon minden. El a régivel — újat, modernet, emberit, szabadot! Ami minden nemzetnek jár, mert személyes joga. Senki sem teheti meg — gondol­ták —, hogy ezt megtagadja! Sem akkor, sem azelőtt, sem azután! De megtették. Előtte, utána, de 1848. március 15-én nem. Mert nem tudták. Akkor a Nemzet volt az erősebb. A nap a nagy nap elmúlt, a forradalom elbukott. A hősök közül sokan meghaltak, eltűntek, kiégtek, de renge­tegen, millióan maradtak, csak nem együtt. Nem volt, aki összefogta volna őket. Világos után teljesen besötétedett. Mintha eltűnt volna a vágy, az akarás. Talán meghalt vol­na az eszme? Nem, az nem lehet, hiszen sokan maradtak. Élt bennük, élnie kellett bennük. Hiszen enélkül a sokak­nak nem lett volna érdemes élni. Egy nemzet szabadsága, függetlensége mindennél fon­tosabb. Nem szabad fölé rendelni semmit. Nem lehet. Aki nem így tesz, az nem érzi át a tétet, hogy mit veszíthet ők, átérezték, tudták, mit kell tenni, és tették! AKKOR! Horváth Gábor 1990. március 15., csütörtök „Az írás letelem!" ről, Makovics János Kesztölc­­a falu szép nevű cse­resznyésháti részéről küldi papírt lyuggasztó „o”-be­­tűs, géppel írt leveleit. Íme bemutatkozó monológja: 26 éves vagyok, nőtlen, születésemtől kicsit beszéd­hibás. Eddig 25 műtétem volt, szüleimmel élek, van egy bátyám is. Két éve, hogy a helyi fában dolgozom tsz központ­Kissé zárkózott, portásként, nehezen oldódó, és elég „izgága” voltam és vagyok. Eddig sok mindent kipróbáltam és átéltem. Voltam már mo­sogató, szakács, kocsikísérő, plakátragasztó, raktáros, újságkihordó, csöves, kö­rözött személy, politikai fo­goly és négy hónapos mun­kanélküli 1987-ben. Mivel kissé kitaszított vagyok, — én legalábbis annak érzem magam, — erősen pesszi­mista a természetem, de nem nihilista. Nem szere­tem a predesztinált embere­ket, a kerítésen belül poli­­tizálókat, az egyenes élet­­utakat, ahol nincs semmi változatosság, csak a be­­szürkülés fizikailag és szel­lemileg. Politizálok, de mindig igyekszem semle­­gességi alapon, az arany kö­zépút szerint eljárni. Az írás lételem. Én már sok mindent összeírtam. Jelenleg egyik kiadónkban van lektorálás végett egy 300 oldalas novellásköte­­tem, de az se lesz baj, ha elutasítanak. Mint sajtóle­velező, három éve írok kü­lönböző lapoknak. Az írás életem nehéz korszakaiban ugyanazzal a vigasszal ítélt el, mint egy hívő embert az ima. A nyelv segítségével túllépek a magam egyedi esetén, és az egész emberiséggel ke­rülök kapcsolatba. Csodá­latos és remek barátaim vannak, akiket meg kell említenem; Sarkad­i N. László, Koppány Zsolt és Wutka Tamás. Ők nagyon sokat jelentenek számomra. Ha valaki írni kezd, kite­szi magát környezetének és ennek utóhatásai nem min­dig kellemesek. De nem sze­gi kedvem­ semmi, mert ön­magam csapnám be, ha nem írnék. Koppány Zsolt­­ írja egyik versében: „az vesse rám az első követ, / aki a legjobb — amíg céldobó­­ közületek” el nem találnak engem is, addig íróik. Mert porszemnyi vagyok, de ha egy porszem az ember sze­mébe kerül, mégis csak csi­nál valamit... „...szeretek dolgozni..." Seffer Gábor harminchét éves, nagyobbik lánya Győr­ben, egy vendéglátóipari szakközépiskolában tanul, a kisebbik hatodikos és reme­kül lovagol. gos levelez­őnk Bábolnai száz­tíz éve na­ponta ingázik Tatára. A KOMTURIST osztályvezetője.kereskedelmi — A Soproni Vendéglá­tóipari Szakközépiskola, be­fejezése után a Szamárlétra alján kezdtem — mondja beosztásáról. — Közben el­végeztem a Vendéglátóipa­ri Főiskolát, értek németül, és angolul „sem vesznek el”. Lehet, hogy sokan meg­mosolyognak érte, de én nagyon szeretek dolgozni, le­gyen az szellemi, vagy fizi­kai munka. A munka becsü­letét és szeretetét Kisbéren élő szüleimtől tanultam, a szülői háznál — a szőlőben mindig van munka. A tudománytól a diszkó­zenéig, a sporttól a külön­leges fűszerekig minden ér­dekel. Imádok teniszezni és főzni, szeretek olvasni és tévét nézni. Munkám során — de egyébként is — sokat uta­zom, így alkalmam van megismerni más vidékek, országok népeinek szokása­it, természeti, kulturális kincseit. Vallom, tudás, az információ hogy a hata­lom. Saját tudásom, infor­mációim • szívesen megosz­tom másokkal. Ez inspirál arra, hogy sek” egy-egy néha „elköves­újságcikket. Persze tollat ragadok ak­kor is, ha közérdekű témá­ban szeretném nyilvános­ságra hozni gondolataimat DL-stúdió Rájöttem... A reggeli kapkodásban egy mondatfoszlány ütötte meg fülemet a rádióból. — Legújabb szolgáltatá­saink­­ közé tartozik a GYORS, PONTOS UDVA­RIAS­­ kiszolgálás, a házhoz szállítást... Ezt eddig ter­mészetesnek hitte az ember, vagy legalábbis természe­tesnek kellett volna lennie. Arra kell gondolnom, hogy eddig bizony lassúak, pontatlanok és udvariatla­nok voltak. Eddig egy fél óra alatt löktek oda elém tíz deka helyett (persze 10 deka áráért) nyolc deka pá­rizsit. No, de holnaptól! Ugyanott pillanatok alatt, pontosan és udvariasan. Fölöttébb gyanús ez ne­kem. Ingyen nem adnak semmit. Arról ugyan nem­­ volt szó, hogy ez a szolgál­tatás plusz szolgáltatás lesz-e, de az az érzésem, hogy bizony annak készül. Akkor pedig nagyon sokba fog ez nekünk kerülni. Ugyanazt a tíz deka párizsit sokkal drágábban kapom meg, mint tegnap, mert fel­számítják a gyorsaságot, a pontosságot és alkalmanként egy-két mosolyt is. Végül rájöttem a dolog logikájára. GYORS: A párizsi vi­szonylag gyorsan elfogyaszt­ható, mert az árához képest igen kicsi adag. PONTOS:­­A mérleg nyelve, mert ha ráállok, mindig pontosan ugyanazon a helyen áll meg,­ mert ettől elhízni nem lehet. az adagtól UDVA­RIAS: ettől a­­ kis adagtól nem terhelem meg a gyom­rom, könnyen emésztek, egészségesnek érzem ma­gam, jó a közérzetem, így egész nap nyugodt és na­gyon udvarias vagyok. Ho­rváthné Gábor Erzsébet DL-stúdió Virág helyett Nemzetközi nőnap volt. Üres vázám kérdően né­zett rám: — Hogy lehetsz ilyen nagy marha? • Sötétsége máris sorolja a vádakat: — Miért nem akartál aranyos kisfeleség lenni? Ha a közös ágy már elviselhetetlen, lehettél volna szerető. A bűntudat mérhetetlen kedvességet fakaszt! Így legalább hárman jól járnátok, és két szál szeg­fűt kapnék. Elküldöm a francba. Teleöntöm vízzel, hogy ne dumáljon. Gurgulázó hangon megszólal: — Ökör (rrr)! Bár (rrr) hagytad volna, hogy a bar(rrr)átnőd fél(rrr)je kikezdjen veled! Akár(rrr)­­melyik, hiszen akadt több is. Most nekem vir(rrr)ágom, neked pedig tár(rrr)saságod. — lenne Pofa be! — a falhoz vágom. Ázik a tapétám. A vázám röhög. Gyerekektől kaptam, bronzból van. Tisztán folytatja: — Te, Ti­nó! Tanuld már meg, a férfi a teremtés koronája! Vetkőzd le azt a fene nagy önérzetedet! Nem vagy Einstein, sem Loren! S mint mondtam, úgyis a fér­fi a lényeg! — BRRR! — csörren az ablaküvegem. Magas a nyolcadik. Még mindig hallom. — Legfeljebb a diliházba juthatsz így. Te, be­csületes Oldalborda! — Mohácsi Éva. DOLGOZÓK LAPJA7

Next