24 óra, 1991. október (2. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-26 / 251. szám
Dunaalmáson tornaterem nincs, a strand öt éve összedőlt, a sportkör tavasszal működésképtelenné vált Úsznimáshová A dunaalmási általános iskola annyiban különbözik a többitől, hogy a pedagógusok négy helyszínen dolgoznak. Így aztán itt meglehetősen családias a hangulat. Szódáné Imre Márta igazgatónő rögtön azzal kezdte, hogy kivétel nélkül valamennyi diákját ismeri. A sajátos helyzet miatt ezúttal is kerestünk tornatermet, noha még tornaszobát sem találtunk volna. Mindezen persze már nem is lepődtünk meg. A gyerekek pedig már megszokták, ha ugyan meg lehet, hogy az esős idő beálltáig csak odakint, aztán meg csak odabent a tantermekben van testnevelés óra. Az igazgatónő azt is elárulta, hogy a felsősöknél nincs szakképzett testnevelő tanár, ezzel szemben az alsóban hárman is testnevelés-spec. kol.-on végeztek. Az, hogy a dunaalmási általános iskolában nincs tornaterem, nem egyedieset. Ezzel együtt a tantestület mindent megpróbált, így tíz év alatt sikerült kialakítaniuk egy sportpályát. De az sem elhanyagolható tény, hogy évek óta kész építési tervük van, amiben többek között egy tornaterem kialakítása is szerepel. Az idő persze most nem alkalmas a kivitelezéshez, hiszen a helyi lenleg önkormányzatnak semég költségvetése sincsen. Így aztán nehéz lenne elosztani azt, ami egyelőre nincs is. Nagyjából így fest a helyzet Dunaalmáson. S hogy ezek után mégis milyen diáksportkör működhet itt, szóval nehezen tudtuk elképzelni. — Úgy gondolom, hogy a körülményekhez képest a mi diáksportunk kiválóan működik — folytatta az igazgatónő. — Három szakosztályunk van, a foci, természetjárás és a művészi torna. A művelődési házzal nagyon jó a kapcsolatunk, így lehetőségünk van arra, hogy ott tornázzunk. Nem dicsekvésképpen, mégis elmondhatom, hogy néhány héttel ezelőtt Baján a Pákozd-kupa összetett honvédelmi versenyen indultunk, ahol a város környéki iskolák vettek részt, csapatban elsők lettünk. De az egyéni versenyekben is a legjobb helyeket hoztuk el. — Tata közelsége jelent-e önöknek valamit? — Igen, az edzőtábor vezetőivel megegyeztünk, hogy a gyerekeink, jelen esetben negyvenkettő-negyvenhárom, nett egy alkalommal igénybe vehetik az uszodát. A kicsik pedig hetente kétszer Komáromba utaznak, ahol a termálfürdőben szervezett úszásoktatáson vesznek részt. a — Azt, hogy Dunaalmás megye egyik kiemelt üdülőövezete még a pestiek is tudják, hogy valamikor volt itt egy jól működő strand, torról is hallottunk, arról nem is beszélve, hogy itt to Duna. Erre ön azt állítja, hogy Tatára és Komáromba utaznak, hogy a helybeli gyerekek megtanuljanak úszni. Ez nonszensz. — Megdöbbentő, mégis így van. Az igaz, hogy volt egy jó strandunk, csakhogy öt éve összedőlt. A vízműnek teher volt, a művelődési ház átvette volna az üzemeltetést, de ez a mai napig csak feltételes módban marad. Ma már azt sem tudjuk, ki a gazdája. A kívülállónak úgy tűnik, hogy senkinek nem kell ez a strand. A Duna viszont veszélyes, ha valaki ott akar megtanulni úszni, felügyelet nélkül lyes. Gondoljunk életveszőarra is, hogy egy részt lekerítünk belőle, ahol a nyáron kulturáltan és felügyelet alatt strandolhatnának a helybeliek. Ezt az elképzelésünket azonban a helyi önkormányzattal még egyeztetni kell. Valahogy így ért véget ez a beszélgetés, amiből egyébként azt is megtudtuk, hogy az iskola rövidesen a Csokonai Vitéz Mihály nevét veszi fel, a helyi önkormányzat legalábbis erre a pályázatra igennel bólintott. Testnevelés a szabadban 53 ezer forinttal írták az új pénztárnaplót Nem tudom, száz emberből hányan mondanák meg, mit jelent az, hogy DMAC. Feltehetőleg a dunaalmásiaknak nem jelentene gondot a kérdés. Az 1946-os futballcsapat tagjai viszont emlékezetből azt felelnék, hogy a Dunaalmási Munkások Atlétikai Clubjának a rövidítése ez, miként az 1991-es futballcsapatot is így hívják augusztustól. A mostani sportkör tehát csak néhány hónapja funkcionál, jogutódja persze van. Az, hogy Almásneszmélyből hogyan lett Dunaalmás és Neszmély, sokat hallottunk, hogy nem mentek simán a dolgok, arról is. Az viszont tény, hogy amióta a két település kettévált, a sportkör Dunaalmáson működik. Hogy miért éppen itt, s miért nem Neszmélyen, hogy miért kellett a régi nevet „előszedni”, arról a tősgyökeres helybéliek tudnának mesélni. A szóbeszéd szerint az almásneszmélyi 1989-ben 500 ezer sportkör forintot kapott a helyi tanácstól. 1991 tavaszára mégis működésképtelenné vált. Hogy ez a fél millió forint mekkora tétel? A jelenlegi sportköri elnök, Király Gábor szerint egy ilyen falusi sportkörnek, mint az övék, 120 ezer forintból ki kell jönni egy évben. Király úr szerint ugyanis hogy egy megengedhetetlen, falusi sportkör mesterembereknek fizessen azért, hogy teszem azt, kitatarozzák az öltözőket, vagy hogy a pályán füvet kaszáljanak. Ha a falu lakosai között nincs annyi összetartás, hogy ezt önerőből megoldják, akkor sportkörre nincs szükség. De az sem igaz, hogy egy szüksége lenne videomagnóra egy falusi sportkörnek. Az előző vezetés mindezt másként hiszen videót is vettek látta, abból az 500 ezerből. Nehéz itt utólag bizonygatni, hogy a fél millió forint hova tűnt, mert hogy számlák vannak, a könyvelés precíz volt, csak éppen a sportkör vált működésképtelenné. Hogy ma mégis van falusi sportkör Dunaalmáson, az néhány játékosnak köszönhető, akik előbb felkeresték az edzőjüket, majd egy rendkívüli közgyűlést hívtak össze augusztusban, ahol Dunaalmás köztiszteletben álló polgárát kérték fel az elnöki teendők ellátására. Király úr pedig elvállalta, hiszen a régi nagy csapatban, amikor a pálya még a Duna-parton volt, ő is játszott. De volt sportköri elnök is. Lényeg, hogy 25 évet lehúzott az előd sportkörökben. A DMAC jelenleg a körzeti bajnokságban szerepel. Azt nem mondhatni, hogy kiválóan vettek volna rajtot, de lesz ez még jobb is, a 60-as évek közepén, amikor a megyei bajnokságban indultak. A sportköri elnök Király Gábor arról is beszélt, hogy most az a legfontosabb, hogy a helybéli vállalkozóktól valamicske pénzt összeszedjenek, ötvenháromezer forinttal nyitották meg ugyanis a pénztárnaplót, ez pedig a mai árakon számítva két bőrlabdára meg két kapufára elég. Még szerencse, hogy akadnak pártfogók, így a falu autószerelő mesteréről, Sugár Gyuláról azt beszélik, hogy három jegyet vált a meccsekre. Ha pedig egyszer a jobb módú polgárok összefognak akkor talán a dunaalmás sportkör még ötven év múlva is hallat magáról. Tereny Andrea Király Gábor (Fotó: Haraszti Norbert) 24»RA1 14 Az volt ama nagy csapat Csak egy magas centert A TBSC női kosárlabdacsapata tehát bejutott az NB II-be és két-három év múlva ott toporgott az NB I. küszöbe előtt, mint a másodosztály legjobbjainak egyike. Csakhogy túlságosan magas volt az a küszöb, illetve a csapat volt alacsony, ami a 305 centire lévő kosár alatt bizony nagy hátrány. Ha nem pontosan ütemezett a felugrás, a labdát mindig az ussz el, aki hosszabban nyúl fel érte. Tudta ezt jól Gyöngyösi Elek edző, és amikor az első osztályozóról vesztesen tért haza csapata, elkezdte ostromolni a klub elnökségét, hogy legalább egy magas centert hadd igazolhasson. Aki aztán a saját palánk alatt megszerezné a labdát, az ellenfél kosaránál pedig magassági előnyben lévő dobó lehetne. Mert több sebességre begyújtható motor volt elég a csapatban, dinamikus, izmos, jól tempózó, remek játékintelligenciája. És gyors: Fleck és Sipőcz például 13 másodpercen belül futotta a száz métert. (Mindketten már ifjúsági válogatottak voltak.) A „vendégmunkás” pedig már nem volt ismeretlen a Bányásznál, több sportágban jó néhányan szegődtek Tatabányára, ahol volt pénz, lakás, „állás”. És Gyöngyösinek magas center jelöltje is lett volna több. Ám ez esetben a klub vezetése hajthatatlan maradt, nem áldoz erre. Talán a sportág bizonyos fokú „tekintélyvesztése” is szerepet játszott annál az egyesületnél, mely egyre inkább olimpiacentrikus lett. Ezt várta tőle a nagyravágyó és nagyvonalú bázisvállalat és ezt az országos sporthatóság, mint az egyik „nagytermelő” vidéki klubtól. A következő olimpiák színhelye pedig messze távol volt (Tokió, Montreal), egy tizenkét tagú kosárlabdacsapat — plusz a vezetők — költsége nem érte meg, hogy csupán nemzetközi presztízsből a 9—12. helyért versengjenek ott. Inkább az egyéni, a sok érmet hozó sportágak ideje jött el. De alighanem Gyöngyösi Elek agresszív magatartása is hozzájárult ahhoz, hogy az egyesület vezetői nem különösebben rajongtak a kosárlabdáért. Már nem a türelmes, mosolyogva csillapító Kaszás István volt az elnök, így az edző szemellenzős, csak a sportágát látó fellépése eleve ellenérzést szült. Még akkor is, ha sokszor neki volt igaza. Egyre hevesebben sürgette például a kínai cipőket, amik nem csúsztak, s amit már a legtöbb magyar csapat viselt. A végén kiderült, hogy a cipőkre már rég megvan a kiutalás, de Herczig János, a klub anyagi érdekei fölött Cerberusként őrködő gazdasági főnök nem adta ki, mondván: „Hadd koptassák addig is a régit”. (Vagy őt is zsenirozta Gyöngyösi követelő magatartása és így lőtt vissza.) Az is egyéni tulajdonságból eredő rossz taktika volt, hogy e harcait Gyöngyösinek többnyire egyedül kellett megvívnia. Az évek során számtalan szakosztályvezető, intéző vállalta fel a szimpatikus női gárda ügyeit (miért ne, hisz oly helyesek, kedvesek voltak), ám ha buzgalmuk lanyhult vagy nem hozott eredményt, már vehették a batyut: Gyöngyösi kiszekálta őket posztjukból. Mivel még e társadalmi munkásoktól is követelt, többet, minél többet. Hát még a lányok! A győzni vágyás, a győzelemre serkentés, a feljebbjutás már-már mániákus tünetévé vált. A Dolgozók Lapjánál voltam sportrovatvezető akkoriban, a kosárlabda-tudósításokat tőle vártam. (Ugyan kitől mástól?) Egyszer egy osztályozóról számolt be. Csupa győzelem. — ..De akkor hogy-hogy mégsem jutottak fel az 1. osztályba?” — tűnődtem el. Egyeztettem az eredményeket a Népsportban megjelentekkel. Egy találkozónál fordítva írta be a kosarakat. Úgy, ahogy ő szerette volna, ahogy ő akarta, annyira. De hát az ellenfél nyert és megint meghiúsult az avanzsálás. De azért a kosárlabdaélet élénk, eseménydús volt a megyében és Tatabányán, Gyöngyösi lányai többször elnyerték a Bányász Kupát. A megye válogatottjába (ilyen is volt) hét játékost adott. Játszottak Tatabányán, a román ifjúsági válogatott ellen. Nyaranta rendszeresen meghívták a TBSC-t a Balaton-kupára, első- és másodosztályú csapatok parádéjára. Időközben persze a csapat tagjai cserélődtek, Gyöngyösi szigorát, ami még a magánéletükre is kiterjedt, nem minden tinédzser viselte el. De a tartós törzs megmaradt. A már említetteken kívül Magyar Ella (ifjúsági válogatott), Trautmann, Ogonovszky, Drozsgyák, Kaszás Márta. A szakosztályban mégis feszültség lappangott. Gyöngyösi viszonya a klub vezetésével, egyre romlott. Az ő indulatait a hiábavaló kérések (egy magas center, jobb feltételek, intenzíven tevékenykedő társak) már a pattanásig fokozták. Ám az egyesületnek is voltak nyomós érvei ellene, nemcsak az, hogy végül is a csapat nem jutott el oda, amit évek óta ígért, s ami más sportágakban már a TBSC- nek és mecénásának kívánalma volt. Egyéb dolgai se tetszettek, ha ez nem is lett így kimondva. Summa summárum: a még úgy-ahogy összetartó kötelék addig feszült, szakadozott, míg elpattant. Gyöngyösi Elek megvált a Bányásztól. Nem érte el azt, amit Békésen. Egy ideig már „csak” testnevelőként munkálkodott. A csapat még úgy-ahogy együtt maradt a klubnál, játszott a másodosztályban, de már nem ostromolta az el-, sőt. Olyan volt ez, mint a megszokott csapáson menni tovább, ami azonban egyre vékonyodik. Míg nem egészen elfogy, kimegy a talp alól, megszűnik. Azóta nincs női kosárlabda a TBSC-nél. Ha a mai feltételeket nézzük, mi lenne benne bánnivaló? Havasházi László Taktikai megbeszélés egy osztályozó mérkőzésen 1991. október 26., szombat