24 óra, 1992. szeptember (3. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-26 / 228. szám

8 HÉTVÉGE A természettudós Kossuth Lajos Ezekben a napokban a reformkor, az 1848-as szabadságharc vezéregyéniségéről, Kossuth Lajosról emlékezünk meg, születésének 190. évfordulóját ünnepelve. Beszélünk róla, mint jogászról, újságíróról, politikusról, miniszterről, „a haza lelkiismeretéről”, de bizonyára keveset fogunk hallani Kossuthról, a botanikusról. Pedig ő természettudós is volt. Későn, „életfáradt, öreg fejjel”, 71 évesen, sok szenvedés után talált rá vigasztalójára, a természetre, a botanikára. De nem ekkor találkozott vele először. Londonban, emigrációs éveinek elején gyermekeit Rónai Jácint, az Esztergomban tanult természettudós bencés tanár nevelte, és tanította meg a különféle növények ismeretére. Kossuth Lajos is többször bekapcsolódott a növénygyűjtésbe, s hogy felismerésüket megkönnyítse, gyermekei kezébe adta Fives Könyvét, a XVI. században élt Berthe András munkáját. Élete vége felé, 1871-től tizenegy esztendőn keresztül napjait újra növényei könnyítették meg, ezeken az élet apró csodáin próbálta elfeledni küzdelmes élete megpróbáltatásait, keresve itt is a teljességre való törekvést. Nem kevesebb, mint 4300 darabból álló növénygyűjteményének mindegyik darabját maga kutatta-kereste-gyűjtötte, préselte, ragasztotta, és határozta meg. A bonyolult latin elnevezések helyett magyar neveket keresett, és leírásukat szellemes magyarázatokkal egészítette ki az amatőr botanikus. Érdekelték a növények gyógyító hatásai is, de a népi babonákkal nem értett egyet. 1882-ben, amikor látása, és egészsége nagyon megromlott, abba kellett hagynia kutatómunkáját. 1890-ben fia, Kossuth Ferenc a Mezőgazdasági Múzeumnak ajándékozta a közép- és dél-európai flóra csodás világának édesapja által összegyűjtött kincseit. Bánomyné Kovács Ildikó :lumint iniKitus . Kossuth Lajos növénygyűjteményéből: Koronás kökörcsin. Sose halunk meg - új magyar film Szokatlanul nem egy új film bemutatója előtt rendeztek sajtóbeszélgetést a budapesti Hunnia moziban, hanem egy új produkció forgatásának megkezdése alkalmából. S nemcsak a rendező (Koltai Róbert), a színészek (Koltai, Blaskó Péter, Pogány Judit, Jordán Tamás), a jelenlevő író, Nógrádi Gábor állt az újságírók rendelkezésére, hanem ott voltak a szponzorok is. Sőt, éppen az lehetett az együttlét igazi célja, hogy ezek a szponzorok, már induláskor, valami kis nyilvánosságot kapjanak a pénzükért, hiszen a Sose halunk meg című produkció költségeinek a felét nem kevesebb, mint 15 millió forintot, ők adták össze. A másik felét a gyártó Hunnia filmstúdió állja, akinek a vezetőjétől, Simó Sándortól meg is kérdezték: ilyen körülmények között lesz-e egyáltalán magyar filmgyártás? A kérdés aktualitását az is indokolta, hogy azokban a napokban jelentek meg a hírek a Mafilm csődjéről, felszámolásáról, illetve eladásáról. Simó Sándor válasza mindenesetre elgondolkodtató volt, arról beszélt, hogy talán csak egy régi - a rendezők számára nagyon előnyös - filmgyártási korszaknak van vége. Mert mi történt eddig? A rendező - az íróval, vagy anélkül hozott egy forgatókönyvet és ha azt elfogadták, akkor kiutalták a forgatókönyv alapján kiszámítható költségek fedezetét. (S hozzátehetjük: ha ebből valamit megpróbáltak lefaragni a filmgyár gazdasági szakemberei, akkor a rendezők - rendszerint okkal - tiltakoztak ellene, mert ez a spórolás kizárólag a művészi hatás rovására mehet. Ma már a rendezőnek ,írónak magának kell gondoskodnia arról, hogy elképzeléseihez a megfelelő pénzt előteremtse — magyarázta Simó, s persze még most is van állami támogatás, amit a Nemzeti Filmalapítvány kuratóriumai osztanak szét a pályázók között. A Mafilm csődje pedig közvetlenül nem érinti az alkotó műhelyeket, hiszen az már régen szolgáltató vállalat csupán műtermeket, kamerákat, személyzetet és egyéb felszerelést lehetett tőlük bérelni, elég sok pénzért. Ma már azonban mástól is be lehet szerezni ezeket a szolgáltatásokat. Akkor tehát minden rendben is lenne, feltéve, ha a magyar filmgyártás léte vagy nem léte sok embert érdekelne. De hát, mi tagadás, a hazai moziközönség nem rajong a magyar filmekért. Sőt, ma már azt a kérdést is fel kell tenni: van-e egyáltalán közönsége a mozinak? Kétségtelenül, ha a Batman, vagy a Superman vagy ehhez hasonló produkciók kerülnek a filmvásznakra, akkor még akad néhány százezer, főleg ifjú 15-30 év közötti néző, s ők még megveszik az egyre borsosabb árú (80-120 forintos) „beugrókat”, de már ezek közül a hírhedt filmek közül sem fut be igazán mindegyik nálunk. Az igazi kérdés, ilyen körülmények között az, hogy van-e egyáltalán esélye a magyar filmnek, van-e értelme a gyártásnak, forgalmazásnak, a szponzorok jótékonykodásának, az állam egyre szerényebb hozzájárulásának? Azt lehetne hinni, hogy a mozicsődök idején a válasz csak egyértelmű „nem” lehet. Nincs szükség a magyar filmre, jobb lenne a pénzt, ahogy ezt oly sokan javasolják, valami másra esetleg más, sikeresebb művészeti ágakra - költeni. Azt hiszem, ez a válasz mégsem lehet ilyen egyértelműen elutasító, különösen, ha emlékeztetjük a közönséget, azt a nézősereget, éppen a középkorú nézők millióit, akik csak televíziót néznek, hogy milyen magyar filmeket láthattak, akár az utóbbi időben is a képernyőn. Itt volt például a közelmúltban a Könnyű vér, Szomjas György filmje. A mozibemutató idején alig valaki figyelt fel erre a műre, a képernyős bemutatkozás után viszont még a hagyományos munkahelyi viták is feléledtek, különösen, ami a film szókimondó nyelvezetét illeti, s az is kiderült hogy sokan milyen szívesen néznek magyar produkciót a képernyőn. (A televízió egyre kevesebbet tud önerőből gyártani.) Szomjas azért is jó példa, mert az elsők között volt, aki megpróbált úgy fordulni a közönség felé, hogy az ne jelentsen egyben igénytelenséget. (Talpuk alatt fütyül a szél, Falfúró, stb.) Mert, ha valamiben változni kell a magyar filmgyártásnak, akkor elsősorban éppen ebben sokkal jobban oda kell figyelni azokra, akik mégis beülnek a nézőtérre, vagy akik majd a képernyőn nézik meg a hazai munkákat. Már csak azért is, mert a direkt politizálás, vagy a „művészi modellekben” gondolkodó, áttételesen politikai üzeneteket hordozó filmkészítés korszaka - ami egykor a magyar filmet valóban naggyá tette - úgy tetszik végleg lezárult. A film azzal foglalkozhat, amivel csak akar, lett légyen szó társadalmi bajokról, vagy vígjátéki helyzetekről, a jövőben minden az alkotó tehetségétől, eredetiségétől függ és nem az esetleges „üzenet” időszerűségétől. Ezeket a titkos, vagy féltitkos üzeneteket manapság már senki sem honorálja. A film maradhat, ami: mozgóképekkel operáló művészet, s a rendező életérzése, szubjektív véleménye, egyedi világot teremtő képessége annyira tud csak bűvkörébe vonni, amennyire a nézőjét képes azonosítani a maga világával és véleményével. Nem az állami támogatás mellett, helyett belépő szponzorok miatt kezdődik most új korszak a magyar filmművészetben, hanem az elkerülhetetlen szemléletváltás nyomán. Ha sikerül váltani, akkor Koltai Róbert készülő filmjének címe, akár az egész hazai filmgyártásra igaz lehet: Sose halunk meg! Bernáth László Maeterlinck Mária Magdalénája A Kék madár szerzőjének, Maeterlincknek van egy színműve, amelyet nálunk sose játszottak. Mária Magdalénáról szól, akiből Krisztus hét ördögöt űzött ki. Mária gyakran volt vendége a fényűző római villáknak, ahol karthagói márványszobrok álltak a kertben, babiloni fehér pávák sétáltak, és az ebédlőben olyan mozgó tolófalak működtek, amelyek összhangba kerültek az asztalra kerülő ételekkel. Mária Magdaléna háromszor beszélt az Úrral, akkor is keveset, ám eleget ahhoz, hogy élete megváltozzon. A tizenegyedik órában találkoztak, amikor fölbomlott az élet minden törvénye, az okosak is csak vitatkoztak és pereltek egymás közt, a város pedig tele volt betegek, csavargók, tömegével. Mária Magdaléna mélyen sebzett lélek volt, de ki látta meg benne azt, amit ő maga sem. Konkrét drámákban élt, s az ő hét ördöge csak elenyésző töredéke volt a világot megszállt hetvenhétezernek. A tizenegyedik órában, föllép az az egyensúlyhiány, amely a megadott és elmúlt időn át növekedett a végkifejletig. Ez időn át volt kegyelem, csak nem vették észre. A tizenkettedik órában pedig félő, hogy elég lesz-e a kegyelem megbirkózni ekkora erkölcsi veszteségekkel. Az ember lassan, apránként ért és lát, tisztáz dolgokat. Mária Magdaléna szuverén döntéseivel az abszolúthoz került közel, amely hirtelen láttatja meg, villámfényszerűen a lényeget, hogy a lelkeknek adni magát az igazi szerelem, s a szív hét angyal palotája lehet. Ha szanaszét gördülnek a gondolatok és a tettek, Krisztus egyben tartja őket, olyan egyszerű kijelentésekkel, mint például a Boldogok a tisztaszívüek, vagy Szeressétek ellenségeiteket! Az Evangélium közösségi üzenet. Legszebb tetteit nem az a okoskodó, az írástudók, hanem legszegényebbek hajtják végre. Mária Magdaléna két súlyos csapást visel el Jézus halála napján Maeterlinck drámájában: mestere elvesztését, és megtagadja Lucius Verus római légionárius szerelmét. Ám megtapasztalja az emberi öntudat teherbíróképességét, amikor bűneit nem foghatja rá az ártó szellemekre már, a hét ördögre, sem férfit nem képes szeretni már, csak Isten bárányát, akit megöltek, s mint minden földi történet, a végső igazságra vár. Bárdi Anna 33 millió levelezőlap A 13 éves londoni kisfiú, Craig Shergold több éves megszakítás után újból megkezdte iskolai tanulmányait. A gyerek fejében a vizsgálatok tojás nagyságú daganatot mutattak ki, az angol orvosok nem láttak reményt megmentésére. Craig tudomást szerzett a lehangoló diagnózisról, s „utolsó kívánságaként” elhatározta, bevonul a Guinness rekordok könyvébe, mint „levelezőlap-milliomos”. A család felhívást tett közzé, hogy küldjenek a világ minden tájáról levelezőlapot a szerencsétlen sorsú gyereknek. Nem kis munkát jelentett a postának a beérkezett 33 millió küldemény kikézbesítése, a családnak pedig a szortírozás... Craig elérte célját, bekerült a rekordok könyvébe, és ami még fontosabb: a daganatot sikerült eltávolítani. 1992. szeptember 26., szómba „Városunk múltjából” Visszatérő jelenség a megyei sajtó hasábjain, hogy a „Megyénk múltjából” sorozat keretében a Komárom-Esztergom Megyei Levéltár anyagából olvashatunk közérdeklődésre számot tartható írásokat. Ehhez a kezdeményezéshez csatlakozik a Tatabányai Fióklevéltár, útjára bocsátva a „Városunk múltjából” sorozatot. Mint ismeretes, a Tatabányai Fióklevéltár őrzi a négy elődközség, Alsógalla, Tatabánya, Felsőgalla, Bánhida töredék iratanyagát 1947. október 10-ig, Tatabánya megyei város létrejöttéig. Legrégibb iratunk Alsógalla 1828. évi összeírás-töredéke. A képviselő-testületi jegyzőkönyvek között is az Alsógalla község képviselő-testületi jegyzőkönyve a legrégibb (1892). Mennyiségre Felsőgalla község iratanyaga a legjelentősebb. A fiatal, új utakon elinduló Tatabánya megyei város (1947-1950) iratai közül mennyiség és tartalmi gazdagság szempontjából kiemelhetjük a polgármesteri iratokat. Jelenleg a Tatabánya Városi Tanács VB szakigazgatási szerveinek iratai 1973-ig találhatók a levéltár őrizetében. Ezek az iratok a város múltjának hordozói. „Beköszöntő gyanánt” elmondhatjuk, hogy Bánhida község, illetve Tatabánya város és a Turul Emlékmű összeforrt az elmúlt közel egy évszázad alatt. Szerencsés véletlen, hogy Tatabánya várossá alakulásának 45. évfordulója és a megújult Turul-madár „visszatérésének” éve egybeesik. Mit árulnak el az elődközségek hiányosan megmaradt iratai, képviselő-testületi jegyzőkönyvei, illetve egyéb levéltári anyagok a Turul Emlékmű történetével kapcsolatban? Sajnos, nem sokat. A történelmi Komárom megye iratai a Trianont követő magyar csehszlovák iratcsere-egyezmény keretében zömében csehszlovákiai levéltárakba kerültek, így a Donáth Gyula szobrászművész által alkötött emlékmű tervdokumentációja, leírása is. Közvetett forrásokból tudjuk hogy Sárközy Aurél, ak 1890-1905 között volt Komárom vármegye főispánja a Bánhidán, a millennium alkalmává a vármegye közönsége által felállítandó Turul Emlékmű megvalósításához dr. Bánffy Dezső miniszterelnöktől 2000 forin hozzájárulást kért. A Magya Országos Levéltárban lévő miniszterelnökségi iratokban (1896) olvasható, hogy erkölcs elismerést kapott, de anyagi segítséget nem. Az emlékmű mégis elkészül elsősorban a vármegye lakossága összefogásának eredményeként. Ha nem is a tervezet évben (1896), de 1898-ban már állt a szobor Bánhidán, a Kőhegy magaslatán. Alsógalla község 1896. március 17-i képviselő-testületi ülésén községi bíró Andorfer István, körjegyző Hubert József téma a tatai járási főszolgabíró rendelete; hozzájárulást kér a Turul Emlékmű felállításához amely összeg pótköltségvetésből fedezhető. A képviselő-testület határozata egyhangú „nem”, hivatkozva a község mostoha anyagi helyzetére, hiszen a kiadásoknak több mint felét pótadóból fedezi a község. Az 1896. március 29-i közgyűlés fordulatot hozott: „A képvielő-testület a hazafias ügyet megszívlelvén”, a kért támogatást egyhangúlag megszavazza. De a költség „a folyó évre megállapított költségvetés keretén belül megtakarítandó, avégett, hogy pótköltségvetést ne kelljen készíteni.” Nyilván a többi község képviselő-testületi ülésen is szerepelt a kérés, de dokumentumok hiányában ezt bizonyítani nem tudjuk. Sajnos, pillanatnyilag más, a Turul Emlékmű történetére vonatkozó levéltári dokumentum nincs birtokunkban. Leblancné dr. Kelemen Mária Magániskoláknak is jár Az államtól átvállalt kötelező feladatot ellátó alapítványi és magániskolák is kapnak keretet, amiből egy későbbi időpontban, de szeptember 1-jéig visszamenőleg dolgozóikat béremelésben részesíthetik. Ezt a művelődési minisztérium biztosítja. Faragott templomkapu Sokan fognak csodájára járni Tatabányán, az Óvárosban épülő református templomnak. Igaz, már nyolc éve épül, de ennek az az oka, hogy teljesen a hívek adományából biztosítják az anyagi fedezetet. Az Ybl-díjas tervező néhai Szabó István úgy álmodta meg a csodálatos szépségű templomot, hogy az szervesen illeszkedik a környezetbe és a szén volt városában méltó emléket állít a szénbányászatnak. Még a statikai tervezést is úgy végezte, hogy a tatai medence eocén-korban keletkezett szénmezőinek úgy állított emléket, hogy a későbbi évmilliókban élő dinoszauruszok robosztus csontvázát stilizálja a belső tartópillér sor. Az építkezés még nem készült el, hiszen, mint Janovszky István református lelkész elmondotta, várhatóan további két évre van szükség ahhoz, hogy a csurranó-cseppenő adományokból elkészüljön a szép templom. Azonban az már örvendetes, hogy háromszárnyú, dupla nyílású faragott kapuja elkészült, Móser Ernő tatabányai fafaragó keze nyomán, s a református egyház jelei, szimbólumai mellett a bányászati relikviák faragott képei is helyet kaptak. A hálaadás bányász református templom kapuján a bányász himnusz egyik sora: Isten kezében életünk. Hirdeti a nehéz bányász sorsot, és egyben az egyház tanát.Az ajtó kilincse mellett a keresztyén egyházak közös szimbóluma az ökumené hirdeti görögül a többi válással való közösséget. (Fotó: Jusztin)