24 óra, 1995. június (6. évfolyam, 128-151. szám)

1995-06-29 / 150. szám

1995. június 29., csütörtök Jegyzet Szalonnakukac és szalámivég A Te in ismeretlenek előttünk a bolti eladók viselkedési forramái. Találunk közöttük kedveset, barátkozót és mohosabbakat is. Ott van például az unott, „bűn az élet, anyám” típus, aki büntetésnek érzi, hogy ki kell szolgálnia a vevőket. Ismertetőjelei a következők: enyhén lehajtott fej, mélabús, „gyűlölködő” tekintet, összevont szemöldökök, enyhe süketség. Lehet idős, fiatal is. Szeme sarkából utálattal méri végig a kígyózó sort, s közben arra gondol, hogy minek vásárolnak az emberek. Megvárat. Ha egyszer szólsz neki, nem hallja meg. A második „Legyen szíves!”-nél idegesen vág vissza: „Mindjárt jövök, árut veszek át!" Ha sikerül végre a pulthoz csábítani, tőmondatokban kérdez és válaszol, flegmán dobja a mérlegre a 23 deka sajtot: „Kicsit több! Lehet?” Ha ellenkezel, megsértődik, és megy vissza árut pakolni, így beleegyezel, és kifizeted a plusz nyolc dekát. Aztán ott van, aki mindent megmagyaráz, meggyőz, hogy a drágább szalámi a jobb. Itt sem érdemes véleményt nyilvánítani, mert ez is sértődős „fajta ”. Természetesen vannak teljesen normális eladók is, csak velük ritkábban találkozunk. Igaz, mióta egyre több vállalkozó dönt úgy, hogy élelmiszerboltot nyit, vissza-visszatér a békebeli kiszolgálószellem. Kissé idegennek is tűnik, ahogy körülugrálnak az eladók, s huszonhétszer megkérdezik tőled, „Mit parancsol, miben segíthetek?” Nem baj, egyszer talán majd megszokjuk ezt is. A minap különös eset történt. Vásároltunk egy darabka császárszalonnát. Persze, nem ez az esemény volt rendhagyó, hanem az, hogy a második szelet után csinos kis kukacok araszoltak elő a szalonnából. A döbbenet első másodperceiben nem tudtam, mit szólni. Azt gondoltam, visszamegyek és reklamálok, de az eladó nyugtát nem adott, tehát bizonyítani sem tudom, hogy ott vettem, így kénytelen voltam az egyetlen észszerű megoldást választani, a szalonna a kukába került. Azóta is bosszant az eset. Sajnálom a szalonnát is, meg a pénzt is, amit kiadtunk érte. Emlékszem, néhány éve milyen botrányt rendezett egy hölgy, amikor az eladó megpróbálta becsomagolni a szalámivégeket a szeletekhez. Ma ez már nem fordulhat elő. A szupermarketekben előre felszeletelt felvágottakat lehet kapni, s ha valaki egyben kéri, az is természetes. A múltkor csak bekerült némi szalámivég a felvágotthoz (a szeletek közé ügyesen becsempészve). Nem rossz módszer. Nincs vita, botrány, sértődés, mégis elfogy a szalámivég.alószínűleg én vagyok túl naív, hogy azt hiszem, a boltosok felhagynak az évtizedek óta bevált trükkökkel, s a senkinek nem kívánatos maradékokat kidobják, vagy - azt mint néhány helyen meg is teszik -féláron kiárusítják kutyaeledelnek. Baráth István A hadigondozottakért A 24 Órában olvasták, nagy volt az öröm Örömmel értesítem a T. Szerkesztőséget, hogy a hír igen sok hadigondozotthoz már az első alkalommal eljutott: olyanokhoz, akik segítségre szorulnak, illetve azokhoz, akik hálásan vették tudomásul a hadigondozásügyi törvény közeli módosítását. Levelek alapján számtalan, a törvény módosításánál figyelembe vehető hasznos információhoz is jutottunk. Igen meglepett bennünket az, hogy egész falvak hadigondozottjai és volt hadiárvái írták meg levélben problémáikat, és kértek tőlünk segítséget. Több esetben az ilyen jellegű kérelmet maga a jegyző továbbította hozzánk, mintegy jelezve, hogy a törvény végrehajthatatlan és áldatlan konfliktusos állapotot idézett elő, melynek megszüntetéséhez segítségünket kérik. Levelek százai érkeztek nap mint nap a budapesti irodánkba, és megdöbbenve tapasztaltuk, hogy nagyon sok hadirokkant, hadiözvegy és hadigyámolt még ma sem kap pénzt és egyéb ellátást, mert csak az Önök újságjából értesültek lehetőségeikről, az érdekképviseletről, mi azonnal intézkedtünk, hisz 100 százalékos rokkantak is vannak még ellátatlanul. Jegyzők nagy számban kerestek meg bennünket érdekképviseleti vélemény kérésével, ami azt is mutatja, hogy címünket Önöktől tudták meg. Nagy volt az öröm az I. Magyar Hadigondozott Világtalálkozó híre olvasása kapcsán: igen sokan ajánlották fel segítségüket. Alapítványunk taníttatásra váró gyermekeinek a száma is gyarapodott. Nagy tömegű levél igazolta vissza, hogy ma is igen sokan vannak, akikhez a hadigondozás híre nem jutott még el. Ezeknek az embereknek a felkutatása szükséges, hisz elesett, magukra hagyott rokkant, beteg, segítséget várók, amiért is kérjük, hogy híranyagunkat még két esetben szíveskedjenek közölni újságjukban. Meglepetést okozott számunkra az is, hogy az országos napilapoknál olvasottabbak. Ez arra figyelmeztet bennünket, hogy nem elég híranyagunkat országos napilapokban közreadni, kérem fogadják el együttműködési kérelmünket e fontos közérdekű ügyben A HADIGONDOZÁS ÜGYÉBEN! Nem tudom, hírértékű-e Önök számára, de megírom, hogy alig-alig hivatkoznak levélíróink arra, hogy valamelyik országos napilapból értesültek a hírről, mintegy 98 százalékban arra hivatkoznak, hogy a 24 Órából szerezték az információt. Örömünkre szolgál gyakorta, hogy meg is küldik bizonyítékként a kivágott, gyakorta fénymásolt újságcikket, így tudjuk meg mi, hogy kérelmünket teljesítették. Fáradozásukat, segítőkészségüket ezúton is megköszönve, tisztelettel és nagyrabecsüléssel köszönti a szerkesztőség minden tagját. dr. Leskó Ferenc a MAHONSZ országos elnöke 24 Óra — Postánkból Tatabánya csak átmenet az életükben - Ki segít nekik? Fiúk a „lövészárokban” Sanyit nem érdekli a jövője, csak egy motort szeretne A Tatabánya fölötti hegyoldalban a sok hobbikert között áll egy egész évben lakott épület, a fiúnevelő intézet. Nyugodt környezetével ellentétben itt mindig nagy a nyüzsgés, hiszen ez közel húsz fiatal otthona. Otthona, családi fészke a szó szoros értelmében, hiszen azoknak, akik idekerülnek, itt kell, kellene megtalálni azt a biztonságot, amit egy család jelent. Gere Krisztián és Kiss Sándor ennek az intézménynek a lakója. Arról beszélgetünk, hogyan kerültek ide, mivel töltik napjaikat, és miként látják jövőjüket a fiúnevelő falain kívül. -Hogyan kerültetek az intézetbe? - Apám már régebben, anyám három hónapja meghalt. Csináltam egy-két csibészséget is, úgyhogy mindenki itt szeretett volna látni az intézetben - említi Kiss Sándor. - Nekem is voltak magatartási problémáim - veszi át a szót Krisztián -, de a fő ok, ami miatt idekerültem, hogy sem anyámmal, sem nevelőapámmal nem tudtam kijönni, együtt élni. -Jobban érzed magad itt, mint otthon? - Mindenképpen, nem hiányzik a családom,nekem - Szüleid tartják veled a kapcsolatot? - írtak néhány levelet, megeresztettek egy-két telefont, de nem válaszolok. Nem érdekelnek. Az ilyen szülőket jobb elfelejteni. -Az intézetben korlátoznak benneteket bizonyos szabályok, kötöttségek. Ez nem zavar? Gondolok itt a szórakozásra, barátnőkre. A meglévő korlátokat nevelőtől függően, rugalmasan kezelik és már meg is szoktuk azokat. Egyébként én nem nagyon járok szórakozni. Szárligeten dolgozom egy vállalkozónál, mint cukrász. Fáradtan szoktam hazajönni, és nincs kedvem szórakozni menni. Megvagyok itt, elhülyülünk a többiekkel. - Mi az, amivel lekötitek magatokat itt bent? Hobbi, vagy esetleg sport? kat. -Én néha bütykölök rádiószétszedem, összerakom,... ilyesmi. Ha ez hobbi? Sportolni egyikünk sem sportol, az elengedhetetlen bagó mellett ez nem is menne - mondja Sanyi, és cigarettával kínál. - A cigaretta idegesség, unalom ellen jó. Ha felidegesítenek a többiek, vagy az épp aktuális csaj, akkor rágyújtok, ez megnyugtat kicsit. Nem sokat szívok, napi tíz szálat maximum. Többre nem is nagyon tellne. A zsebpénzünk havi kétszáz forint, ez egy pillanat alatt elmegy. Ha kimenőn vagyok, a nővérem ad mindig valamennyit, ha pedig már senkinek sincsen cigije, elmegyünk a környező kertekbe munkát keresni. Mindig akad valami tennivaló, amit elvégezhetünk, és általában meg is fizetik a munkánkat. Előfordul azonban, hogy négy-ötórás munkáért egy-két száz forinttal „szúrják ki a szemünket”. Ilyenkor hiába vitatkozunk, mondván, ha nem tetszik, máskor nem kell idejönni. Pedig amit rámbíznak, én azt mindig rendesen megcsinálom. Tanulni utálok, de a munkát azt szeretem, mert annak látszata van. Jó érzéssel tölt el, ha valamit befejezek és a kezem munkáját látom benne. -Mi lesz veletek, ha „nagyok” lesztek? Van valamilyen célotok? -Nem érdekel a jövőm, majd csak lesz valahogy! Esetleg annyi, hogy szeretnék egy motort, majd - mondja Sanyi. - Krisztián, te nemsokára elmész innen. Mihez kezdesz a nagybetűs életben? -Szeretnék egy lakást, egy állandó barátnőt, később talán feleséget és gyereket is. De gyereket csak akkor, ha már tisztességesen fel tudom nevelni. Én tudom, milyen rossz volt nekem, nem akarom, hogy a gyerekemnek is olyan sorsa legyen, mint nekem. - Mikorra fog ez megvalósulni? -Hát, nem a közeljövőben. Amennyit most keresek, az WC papírra sem elég. Ha elmegyek, kapok valami pénzt, amit a családi pótlékból gyűjtöttek össze nekünk. De ez sem lakásra, sem egy élet megalapozására nem elég. -Hol fogsz lakni, miből fogsz élni? -Nem tudom, nem is érdekel... majd kiderül... biztos lesz valami.* Krisztián 18 és Sanyi 16 éves, nem sokkal fiatalabb, mint én, tulajdonképpen egy korosztálynak számítunk. Mégis megdöbbentő a szemléletük, az a közöny, amivel a világot és saját jövőjüket nézik. Olyannak tűnnek, mint a sok csatát látott katona, akit nem érdekel, hogy mi lesz, ha megint ki kell mászni a viszonylagos biztonságot nyújtó lövészárokból. Vajon meddig tart még nekik a háború? Sólymos Tamás Dunaalmás sok érdekes történelmi emlékkel rendelkezik, amelyek talán még nem nagyon épültek be a köztudatba. Ezek közé tartozik II. Rákóczi Ferenc menlevele, amit az „almási” emberekhez írt. Ez a menlevél a kuruc hadsereg kíméletéről biztosítja Almás lakosságát. A másik két emlék Csokonai Lillájával kapcsolatos. Az egyik egy rézzel futtatott ezüst kehely - „Lilla” kehely -, amit úrvacsoraosztáskor használnak. A másik egy házassági anyakönyv, amibe az akkori (1844. április 7.) lelkész, Barsi János Vajda Juliannát Csokonai Vitéz Mihály Lillájaként jegyezte be. Felvételünkön a Csokonai-emlékek láthatók. . Ötven év után két nyugdíjasklub találkozott, az egyik a vendég dalosaival jött és szerepelt nagy tetszésre. S mivel a vendéglátó társaságnak is volt énekkara, a műsor után már összehangolt a kettő. Stimuláltak az „előénekesek", mindig feldobódott egy-egy ékes nóta és a következő taktusoknál már teljes volt az összhang. Vállak összeértek, karok összekarolódtak, egymás felé fordult arcokkal „festették” alá, tercelték meg a másik énekét. Szertelenül nagy a magyarnótakincs és ők bő kézzel válogattak. „Söprik a pápai utcát, „Nini, nini, ninini”, meg hasonlók karcolták meg a felső cét, férfibaritonok zuhantak a mélybe le. Előkerült a „Szeressük egymást, gyerekek” is, mint a helyzet kifejezője. Egyszer csak kivált a csoportból egy divatosan öltözött hölgy, a pódium üres részére állt és jelezte, hogy csendet kér, mert szeretne valamit mondani. Kérését nem volt könnyű teljesíteni e buzgó hangáradatban, de végül mégiscsak lecsendesült a dalárda. - Én Magyarországon születtem - mondta a hölgy - és ötven évig éltem Németországban. De ilyen szép estém még nem volt. Mondta volna még tovább, de ekkorra már elpityeredett. Mielőtt végképp sírás lett volna a dologból, máris asszonyok gyűrűje vette körül. Hosszasan vigasztalták, becézgették, mondván, hogy ezután majd lesz még sok ilyen gyönyörű estéje, csak jöjjön közéjük máskor is. Havasházi László 7. oldal Meséltél... Minden embernek hittel kell bízni Valakiben, hát még a kisgyermeknek. Ezt teszik az óvodások, amikor áhítattal csüngenek a kedves, barátságos ÓVÓ NÉNIN. Megfogalmazni még nem tudják, de érzik, hogy Ő szeret, türelmes, nevel, megvéd, élményben-örömben részesít. Egyenrangú társa, akivel meg lehet tárgyalni a világ fontos dolgait. Játékkedvét mindig megőrzik, hiszen a gyermekkori játék öröme megfoghatatlan, pótolhatatlan. Mi, felnőttek tudjuk, hogy, aki játékra képtelen, szeretni is képtelen. Valami hiányzik belőle, valamiről lemaradt. A szőke, mosolygós Szabó Lászlóné Rozika óvó néni felismerte ennek jelentőségét: becsülettel, szakmai tudással végezte hivatását. A játékos formát nagy hozzáértéssel, lelkesedéssel használta fel a német nyelv tanítására is - a tudásra szomjas óvodásoknál, iskolásoknál. Dolgozni, alkotni csak akkor érdemes, ha van kiért, ha van miért. Tetted Te ezt az óvodásokért, szeretteidért, munkatársaidért és ez követendő, tisztelni való. Másokért cselekedni szent, számodra nem volt megállás; kerestél és találtál újabb és újabb feladatokat. Önzetlenül, szerényen gondoskodtál környezetedről; szereztél számukra örömet, boldogságot. Vallottad, hogy élni csak örömben érdemes és csak örömben szeretheted az életet! Június 8-án - 46 évesen - a súlyos görcsre megállt a szívverésed; ezt a Tragédiát egészséges életmódod sem tudta kivédeni. Ilyen hirtelen! Ez nem igazság! Arra is meg kell érni, hogy az ember a halál tényét felfogja. Addig azonban be kell érnünk annyival, csak az ember hal meg, a szeretet soha. Az átsugárzik a halálon, megőrizhető, továbbadható! Meséltél és mesélték igazakat, sépet, / és azt hittük, a meséid s sem érnek véget... Gyászoló szívvel búcsúzom az oroszlányi Brunszvik Óvoda nevében: Novák Pálné (Oroszlány) „Emlékezzetek és vigyázzatok!” A tatabányai izraelita temető megmaradt darabjaiból fölállított, helyrehozott síremlékei elgondolkodtatóan figyelmeztetnek a borzalmas tényekre. Ártatlan emberek megsemmisítése, kifosztása egy képzelt, öntelt ideológia alapján. Az emberi hatalomvágy, mely nem ismer lehetetlent... A temető sírjainak mozaikkénti összerakása, száma a kapzsi rablásokra, fosztogatásokra vezethető vissza. A megmaradt sírok megtörtsége, hiányossága a túlélők számával és szenvedéseivel vonható párhuzamba. Az itt nyugvók már elnyerték jutalmukat a megaláztatásaikért, kirekesztéseikért. A temető, mely 1994-től emlékparkká nyilváníttatott, békességet áraszt a város végében. Békességet, ami kevés... De itt vigasztal. Balázs Gábor (Bajna)