24 óra, 2019. január (30. évfolyam, 1-26. szám)
2019-01-25 / 21. szám
INTERJÚ 2019. JANUÁR 25., FENTEK Az iskolában a jegyei nagyon rosszak voltak, magyarból például meg is bukott Háy János író: ha nincs ihlet, akkor hiába van szakmai tudás TATABÁNYA A József Attila-díjas író, költő volt a vendége a Vértes Agorájában a „...jó a világon, ha jó” irodalmi sorozatnak, valamint az UFO - Nyitott rezervátum legutóbbi eseményének. Délelőtt gimnazisták, délután az irodalmi est látogatói hallhattak különleges történeteket az alkotóról. Háy Jánossal beszélgettünk. Sugár Gabi gabriella.sugar@mediaworks.hu Az önnel folytatott beszélgetésekből kiderült, hogy nincs lehetetlen. Megtudtuk, hogy a Pest megyei Vámosmikoláról származó, a középiskolai éveiben a poroszos iskolarendszertől összeomló fiatalból miként vált sikeres író. Mi adta ehhez a muníciót? Vámosmikola? Vidéken jó gyereknek lenni. Sokkal szabadabban lehet működni, nem kell percenként utasítgatni a gyerekeket, hogy mit ne csináljanak, mint mondjuk egy nagyvárosban. Egy kompakt, kicsit a középkor elemeit is magán viselő közösségbe születtem. Egyértelműek voltak a viszonyok, az emberek összedolgoztak, mert bizonyos munkákat csak közösen lehetett elvégezni. Nem kellett szerződni, hogy ki, mit ad a másiknak, mert amit adtak, azt vissza is kapták. Mindenki tudta: ha ma elmegyek a szomszédnak szüretelni, holnap majd ő jön el nekem segíteni. Ez a világ elveszett. Nem átalakult, hanem tényleg nincs. Tízéves lehettem, amikor mégis azt éreztem, hogy szűkös ez a hely. Az irány, már ekkor tudtam: Budapest. - Jó döntés volt? - Ahhoz, amit akartam, ezt a döntést kellett meghozni. Akkor még régész szerettem volna lenni, ám erre a szülőfalumban nem mutatkozott igény. A döntés helyességét az sem vonja kétségbe, hogy a gimiben elég sok kudarcot kellett bezsebelnem, a felnőttekhez való viszonyom - ez alatt a tanáraimat értem - nem alakult felhőtlenül. Próbálkoztam zenével. El tudtam volna magamat képzelni menő popzenészként, de az eredmény csak annyi lett, hogy amatőr szinten megtanultam pár hangszeren játszani, például gitáron, meg citerán. Az írás az mindig volt, bármi máson is gondolkodtam. Persze akkor úgy nézett ki, hogy felesleges gondolkodnom nagyívű terveken, hisz a jegyeim nagyon rosszak voltak, magyarból például meg is buktam. A gimiből kudarcos eredménnyel és porrá zúzott önérzettel kerültem ki. Nagy felelőssége van a tanároknak, bár biztosan én is követtem el hibákat, de gyerek voltam, ők pedig felnőttek, velem szemben tanárok, akik hatalmi erővel bírtak. Nehéz, megalázó évek következtek. Kallódás Budapesten. Reménytelen és ijesztő jövő. Persze rengeteg mindent megéltem, egy írónak az sosem árt, ha kicsit meghurcolja a sors, és ha olyan embereket is megismer, akikkel zökkenőmentes előmenetel mellett nem találkozna. Aztán jött a szerelem. Nagy hatalma van ennek az érzésnek, hogy ilyen kudarcok után visszaültette az iskolapadba... - Nem a főiskola - hiszen tanulni feltétlen akartam, hanem Szeged volt a következmény. A szerelem meg persze, hogy a legerősebb; a mai napig ez az érzés hozza a legtöbb örömet az embereknek és a legtöbb szenvedést. Szeged először nagyon idegen volt Budapesthez képest, de ez az a hely, ahol sikerült újraépíteni az önérzetemet. Néhány év kihagyás után újra elkezdtem írni. - Említette a beszélgetések alatt, hogy a regények kapcsán kitörésszerűen jönnek a szavak önből. A részletekkel csak később foglalkozik, ha az alapokat lejegyezte. - Nem ülök le írni, amíg nem érzem, hogy ott van bennem, amit meg akarok írni. Ez nem egy tudás, hanem csak sejtés és érzés. Fejben dolgozok. Az írói munka nagyobb százaléka gondolkodás, amikor a külső szem számára az ember tulajdonképpen nem csinál semmit. Vázlatot nem, vagy csak nagyon elnagyoltan írok. Átszoktatott balkezes vagyok, alig tudok kézzel írni. Régen próbáltam felmondani magnóra, de idegesített a hangom, és végül nem tudtam visszahallgatni. Szóval maradt a fejben dolgozás. - Műfaji sokszínűség jellemzi önt. Mi alapján választ arról, hogy mit alkosson? - Az alap az írás. Prózát és drámát mindig kell tudni írni. A nehézség a verssel van, mert arra nem lehet igazán rágyakorolni, ha nem olyan a csillagzat, hogy avitt szóval éljek, nincs ihlet, akkor hiába van szakmai tudás, a vers nem indul be. Festeni, mosogatni, takarítani, fát gyalulni azért jó, mert ilyenkor valóságos anyaggal dolgozom. Az írás bármennyire is plasztikus és anyagszerű, mindig virtuális anyaggal dolgozik. - Miként tud feltöltődni, pihenni? - Vannak szavak, amelyekkel nem tudok mit kezdeni. Ilyen például a feltöltődés meg a minőségi idő. Ezek a fogalmak szerintem nem jelentenek semmit. A tatabányai indulás előtt beszélgettem egy közeli barátommal, aki azt mondta: jó ez az író-olvasó találkozó, mert feltöltődöm tőle. Hát, én általában lemerülni szoktam egy ilyen találkozón, mert ahhoz, hogy gondolatokat közvetítsek, igen erős érzelmi háttér szükséges. Ha hitelesen képviselem az adott gondolatokat, akkor értelemszerűen kifáradok. Amúgy pihenni nem szeretek, bár szívesen úszok, sétálok, netán síelek, de a mozi belül ilyenkor is megy. Amikor ébren vagyok, mindig csinálok valamit. Ahogy anyám mondta magáról egyszer: „Kisfiam, ha én megállok, akkor már meghaltam.” A délelőtti órák középpontjában első drámája, A Gézagyerek állt. Jó volt látni, hogy ez a mű ennyire megmozgatta a gimnazistákat. Ön szerint mit tud adni az átlagembernek a Gézagyerek? - A Gézagyereknek, mint irodalmi műnek nem célja, hogy bemutassa az autizmust. Azt akarja, mint minden más irodalmi mű, hogy eredendő és mély létélményhez juttassa az olvasót vagy ez esetben a nézőt. Az autizmus a valóságalapja a drámának. Minden irodalmi mű reáliákból dobbant, ilyen módon mégiscsak felmutatja az autizmust, mint problémát és élethelyzetet. Így aztán, ha társadalmilag nézzük, és elvonatkoztatok az irodalmi műtől, akkor ez a dráma felhívja a figyelmet, hogy vannak emberek a közösségben, akik sérültek. Hangsúlyozom: nem haszontalanok, hanem sérültek. A valahai társadalomban, például a faluközösségben, ahol én is felnőttem, ott is voltak sérültek, de a közösségnek megvolt a módszere arra, hogy ezeket integrálja. Ma már globális közösségben élünk, így minimum országos szinten kell megtalálni számukra azt az utat, hogy végül ne megbélyegzettek, hanem a társadalom hasznos tagjai legyenek. Ez lehet a társadalmi üzenete A Gézagyereknek. Gyerekkoromban, mikor kollégista voltam, olyan srácokkal laktam, akiket mozgássérültté tett a Parkinson-kór. Először sajnáltam őket, a hibát láttam bennük. De egy idő után eljutottam odáig, hogy a mankóval közlekedő haveromat nem akartam már mindenáron felsegíteni a buszra. Mondjuk, rá is csapott volna a kezemre, mert nem akarta volna, hogy olyat tegyek, ami megkérdőjelezi az ő ügyességét és kompetenciáját. Sokfélék vagyunk, és jó hogy vannak másmilyenek, de nem szabad a másmilyenséget rögvest pszichés zavarnak betudni. - Mi a véleménye a mai fiatalokról? - Nincs rossz véleményem róluk. Más módon közelítenek a világhoz, hiszen egy teljesen más technikai eszköztár áll a rendelkezésükre, mint áll az én korosztályomnak. A világ megismerésének nem csak egy útja van. - Olvasnak a fiatalok? - Van aki olvas, van aki nem. A virtuális világ előtti időkben sem bújta mindenki a könyveket, aki olvasott, az sem feltétlen Dosztojevszkijt, hanem középszerű ponyvát. Az élet érvényes megéléséhez nem csak a könyveken keresztül vezet út, bár a könyvek nagyon sokat tudnak adni, mint minden más művészeti produktum is, meg persze az emberi kapcsolatok. Egy megfélemlített korosztály tagja vagyok, annak örülnék, ha bátor és felszabadult fiatalok élnének Magyarországon. - Most min dolgozik? - Áprilisban jelenik meg a magyar irodalom tájain és alkotói között kalandozó könyvem. Nem irodalomtörténet, bár szakmailag pontosan mutat be életutakat és életműveket, inkább egy általam írt próza, amelynek szereplői a magyar irodalom jeles alkotói. A cél, hogy amikor valaki elolvassa ezt az elég vaskos 800-900 oldalas könyvet, akkor egy életre elfelejtse, hogy ezek az írók különben szobrok és tananyagok. Úgy gondoljon Petőfire, vagy Kosztolányira, József Attilára, mint a cimborájára, rokonára vagy osztálytársára, akivel érdemes beszédbe elegyedni, mert van neki mit mondania. Tart a szerkesztése, ami nagyon lassú munka, hiszen tele van a könyv adatokkal. Ha készen leszek, visszakuckózom A cégvezető című regényembe. - Sokoldalú alkotóként hogyan szokott bemutatkozni? - Háy János író, Vámosmikola,1960. Prózát és drámát mindig kell tudni írni. A nehézség a verssel van „Ahhoz, hogy gondolatokat közvetítsek, igen erős érzelmi háttér szükséges” Fotó: Dallos István Háy János író, Vámosmikola, 1960 Eredeti nevén Horváth János. Vámosmikolán született a József Attila-díjas magyar író, költő, festő, illusztrátor, a Palatínus Könyvkiadó alapítója volt. Számtalan verseskötete, prózai alkotása és több drámája is megjelent. Első drámájának, A Gézagyereknek az ősbemutatója a debreceni Csokonai Színház Stúdiószínpadán volt. Legtöbb könyvét maga illusztrálja, több ízben jelentek meg rajzai és festményei is. • Díjakat, elismeréseket is átvehetett. 2002-ben lett József Attila-díjas, ebben az évben kapta meg a legjobb magyar dráma díját is. 2008-ban Palládium, egy évvel később Márai Sándor, 2013-ban pedig Arany Medál díjat kapott.