Könyvvilág, 1974 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1974-01-01 / 1. szám

Lenin emlékezik A nekrológ nem valami hálás műfaj. Rendszerint erősen kiszolgáltatott a körülményeknek. A szomorú alkalom és a sajtómunka mindig szoros határideje gyakran teszik a nekrológot túlságosan alkalmivá. Az évfordulós megemlékezések ugyan kevésbé kötik meg a szerző kezét, de a régen volt születési vagy halálozási dátum mégiscsak korlát. Ezért az ilyen természetű írások kötetbe gyűjtése mindig kockázatos vállalkozás. És mert a körülmények az olyan nagyságrendű szerzőt is korlátozzák, mint Lenin volt, ezért némi aggodalommal vettük kezünkbe a Kossuth Könyvkiadó Lenin-kötetét, amely a Megemlékezések, arcképek címet viseli. A gyűjtemény, amely tizennégy írást foglal magába, valóban nem hasonlítható a jól válogatott, tematikus Lenin-gyűjteményekhez, amelyeket olvasva, az ember egyre mélyebbre bocsátkozik Leninnek az adott tárgyról kialakult nézetrendszerébe. De kínál valami mást ez a kötet: gyors pillantást a történelemre, sajátos formájú és különös látószögű áttekintést a modern európai munkásmozgalom kialakulásáról és megerősödéséről. Már az írások keltezése is sokat mond. Az első darabot még a fiatal forradalmár írja, 1895-ben, s éppen Engelsről, míg az utolsót, huszonnégy évvel később, 1919-ben, a győzelmes orosz forradalom vezére mondja a Szverdlovot gyászoló gyülekezet előtt. A kettő között történelmi személyiségek és kortársak, ismertek és kevésbé ismertek arcképei, s az életutak együtt kirajzolják a múlt század második felének európai munkásmozgalmát vagy legalábbis ennek vázlatát. Orosz, német, francia és angol szocialisták, a korabeli szociáldemokrata pártok alapítói és harcosai jelennek meg előttünk koruk elméleti és politikai problémáival, s egyik-másik esszé képes megeleveníteni a nagy személyiség és a történelem párbeszédét. Ilyen például a sokat idézett Hercen-tanulmány, a Bebel életét felvázoló írás, vagy az Engels-tanulmány. Egyik mélyebben merül a személyes fejlődés kérdéseibe (Bebelről), a másik inkább történetet és eszmetörténetet nyújt (Engelsről). Legaktuálisabb tanulságokkal talán a harmadik szolgál, amely ezt is, azt is nyújtja, s még valami mást is: egy nagy jelentőségű probléma mély elemzését (Herzenről). A forradalmi demokrácia és a marxizmus viszonyának kérdéséről van szó. A lenini gondolatok ez esetben sem csak történeti értékek. A forradalmi munkásmozgalmat és a marxizmust történelmének minden szakaszában különböző színezetű demokrata áramlatok veszik körül. Ma sincs ez másképp. Ilyenformán a marxizmus és a nem marxista progresszió viszonya a forradalmi munkásmozgalom meg-megújuló problémája, amely sokkal több, mint „szövetségi politika”, hiszen érinti a mozgalom stratégiáját, sőt az elméleti szférát is. A kis kötet írásainak vissza-visszatérő motívuma a munkás. Ha semmi más forrás nem állna rendelkezésünkre Lenin és a munkásosztály viszonyának felderítésére — e kis kötetből is rekonstruálhatnánk azt. Mindenekelőtt, természetesen, Lenin oldaláról. Tanulmányainak hőseit mindig meghatározza osztályszempontból, és különös jelentőséget tulajdonít annak, ha valaki a munkás létviszonyok közül emelkedik tudatos forradalmárrá. Nagy rokonszenvvel ír Babuskinról, a szentpétervári munkásról, aki hivatásos forradalmárként tevékenykedett, míg el nem fogták és mindenféle bírói eljárás nélkül agyon nem lőtték. „Népi hősnek” nevezi őt, és életrajzának megírását, kiadatását javasolja. Pottierről, a munkásköltőről, az Internacionálé szövegének szerzőjéről is ír, halálának 25. évfordulóján. És Dietzgenről, a cserzőmunkásról, aki filozófussá képezte önmagát, s aki érvényes módon és színvonalon tudott hozzászólni a kor ismeretelméleti problémáihoz. Persze, Lenint nem valami nyárspolgári érzelmesség fűzi a munkásokhoz. Ő az öntudatos munkást becsüli és a tehetséget emeli ki, önmegismerésre ösztönzi az osztályt magát és a munkásokat egyenként is. Ez a szemlélet éppen ezért semmiképp sem szűkítő. Megbecsüli a munkásosztály „hódításait” is, tisztelettel és szeretettel szól azokról a forradalmárokról is, akik idegen osztályokból kerültek a mozgalom soraiba. E tekintetben például szolgálhat a Paul Singerről készült nekrológ. Singer kereskedőcsaládból származott, jó ideig maga is gyáros volt, majd a porosz—francia háború utáni soviniszta őrület közepette szakított addigi liberális nézeteivel, csatlakozott az internacionalista német munkásokhoz, egész vagyonát a pártnak ajánlotta fel, és haláláig egyik legszilárdabb vezetője lett a német szociáldemokrata pártnak. A Megemlékezések, arcképek című kis kötet maga is az emlékezés egy gesztusa: tiszteletadás Lenin halálának 50. évfordulójára. G. E. Lenin: Megemlékezések, arcképek. Kossuth, 208 oldal + 10 oldal kép, kötve 13 Ft.) Senki sem mondja el helyettünk Negyvenöt tavaszán Milánóban, a plaza Valettán, az olasz partizánhadsereg katonájaként látja a lábánál fogva felakasztott Mussolini hulláját... — ezzel a képpel kezdődik Eduard Claudius Nyugtalan idők című önéletírása. A befejező momentum pedig: nem is sok év múlva az író színdarabjának bemutató előadása után végleges megbékülése anyjával. A kezdet és vég, a két jelenet közt pedig mennyi minden, szinte egy fél évszázad történelme! Nemcsak a háború utáni, porig rombolt Németország újjáépítésének drámai képei — mind a két Németországé! —, hanem az író élete, a szegény német falusi munkáscsaládból származó kőműves emberfeletti harca a társadalommal, saját családjával, az emberi öntudatért, az osztályszolidaritásért, az íróvá emelkedésért. Különös a fordító kapcsolata az általa átültetett könyvekkel. Általában minél inkább író a szerző, annál küzdelmesebb a fordító munkája, és visszatekintve annál inkább nyomja a kétség: mennyire sikerült átmentenie saját anyanyelvére az író stílusának eredetiségét. És a fordítónak, éppen ezért, maradandó élményt azok az alkotások nyújtanak, amelyek „megizzasztották”, amelyekért megszenvedett. Eduard Claudius számomra az a kivétel, mely erősíti a szabályt: a Nyugtalan idők fordítását nyugodt lelkiismerettel fejeztem be, azzal a tudattal, hogy ez esetben különösebb küzdelem nélkül sikerült magyarul megszólaltatnom egy német író egyéni dialektusát, nem vettem el belőle, és nem tettem hozzá. Claudius munkásíró (már ez egymagában is rokonszenvessé és érdekessé teszi: olyan típus, amely ma egyre ritkább az európai irodalomban, ha egyáltalán van belőle...), s a fordító tudja csak igazán méltányolni, mit jelent az, hogy sikerült neki kialakítania azt a maximálisan puritán írói eszköztárat, amellyel hűségesen szolgálhatja a mondanivalót, mert elég erős ahhoz, hogy ne szűkítse az írói lencse látószögét, de ugyanakkor lemond minden önálló hivalkodásról. Ez ugyan még nem tette volna számomra oly izgalmassá Claudius könyvét, csak rokonszenvemet növelte volna. Ami izgalmassá tette: a mű dokumentum jellege. Azt gondoltam, ismerem már elég jól az irodalomból a XX. század Németországát, és a Nyugtalan idők úgy hatott rám, mint a harmincas évek elején az akkori „Magyarország felfedezése”, Erdei Ferenc, Veres Péter és társaik írásai a hárommillió koldusról. És a nyomor mélységein túl a széthullásában is még oly szívós patriarchális szokások nem is kötelékei, inkább bilincsei, kalodái, az „alattvalók” Németországának szelleme; nem tudom, melyik keservesebb emléke Claudius- nak, a förtelmes Üdvhadsereg-menedékhelyek, a kiszolgáltatottság idegenben a feketén dolgoztató munkaadóknak, vagy a maga külön harca a családjával. Ahol főben járó bűnnek számított, mikor felnőtt fiatalember korában kapukulcsot merészelt kérni; hát még az első május 1-i felvonulás ... Hans Marchwitzot idézi egy helyen Claudius: Nekünk, munkásoknak, meg kell tanulnunk írni! Mert senki sem fogja elmondani helyettünk, amit mi átéltünk ... Ezt a kiszolgáltatottság legmélyéről induló életutat, amely a munkásmozgalomba, a spanyol polgárháborúba, börtönön, lágereken, északitáliai partizánharcokon át vezetett fölfelé, az új Németország irodalmi világába, sohasem feledve a kezdetet és a felfelé vezető rögös út stációit, ezt valóban csak egy olyan munkásember hagyományozhatta a kortársakra és az utókorra, aki megtanult írni. Aki minden szentimentalizálás és romantika nélkül, a résztvevő forró tárgyilagosságával tudja felidézni önmaga életén át évszázadunk első felének igazi történelmét. Széll Jenő (Eduard Claudius: Nyugtalan idők. Kossuth—Zrínyi, 344 oldal, kötve 34,— Ft.) SIMON ISTVÁN Téli nádak Csapatban állt a fűzöld, zsenge nád nyáron a tó vizében. Pajkos lánykák kígyózó vékony derekát nézegette, míg kiúsztak a parthoz. Most kék-fehér jég fedi a tavat egész Siófokig. S a nádak, egymáshoz láncolt zúgó rabcsapat, derékig szoros jégbilincsben állnak. Látom kanyarban, ha a gépkocsi reflektorfénye kaszálgatja őket: ütemre, mint ezer középkori gályarab, előre és hátra dőlnek. 1956. (Simon István: Örök körben. Szépirodalmi, 390 oldal, kötve 28 Ft.) VASZIL CONEV Giordano Bruno halálának igaz története Amíg a pápai líceumban tanult, Giordano Bruno rájött, hogy nincs isten, és Krisztus a sarlatán. Ha nem beszél róla, nagy karriert csinál; maga a pápa is figyelemmel kísérte sorsát, és mindenki dicsérte rendkívüli képességeit. Bruno azonban úgy döntött, hogy az embernek csak egy élete van — és nincs sem pokol, sem mennyország —, tehát ha úgy él, mint egy sunyi gazfickó, szégyell majd este a tükörbe nézni. Ezért hát fűnek-fának elmesélte felfedezését. Ahogy várható is volt, a hallgatóknak az a százaléka, akik minden időben összekötik a szókimondókat azokkal, akik ellen beszélnek, feljelentették Bruno érdekes gondolatait a magasabb hatóságoknál, aminek következtében az inkvizíció kezébe került. Az inkvizítorok torkon mgadták, és megkérdezték tőle: — Megbántad-e? — Hát persze, hogy meg! — felelte Bruno. — És mostantól kezdve igaz katolikus leszel? — Hát, persze, hogy az! — felelte Bruno. Mihelyst azonban kiengedték, nyakába szedte a lábát, és a kálvinista Svájcban termett. A genfi városkapu előtt hatalmas tömeg fogadta, a város polgárai, akik nagy feliratokat vittek: „Éljen Giordano Bruno, a mocskos pápisták esküdt ellensége!” Giordano igencsak örvendezett, nekigyürkőzött, és hozzálátott, hogy megírja könyvét az isten és Krisztus ellen. A kálvinista főpapok azonban tüstént torkon ragadták. — Emberek, várjatok — szólt Bruno megdöbbenve —, de hiszen azt beszélik, hogy nálatok szabadon lehet a vallásról vitázni! — Ostobaság — mondták a kálvinisták —, nálunk mindenki szabadon beszélhet a pápa ellen, de a kálvinizmus zászlaját magasra kell emelni! — Igazán? — Úgy bizony. És ha most azonnal nem jelentett ki mindenki előtt, hogy a kálvinizmus az egyedüli üdvözítő keresztyén tanítás, akkor pokolra juttatunk. Mivel Bruno nagyon jól tudta, hogy nincsenek ördögök, és ez a fenyegetés azt jelenti, hogy neki befellegzett, engedelmesen fejet hajtott, és kijelentette, hogy számára a kálvinizmus az egyedüli üdvözítő keresztyén tanítás. Szabadon bocsátották, és azon nyomban a hugenottákhoz szökött Franciaországba. Ott is nagy tömeg várta, feliratokkal: „Éljen Giordano Bruno, a mocskos pápisták és az átkozott kálvinisták esküdt ellensége!” Bruno igencsak örvendezett, és nekigyürkőzött, hogy tovább írja könyveit az isten és Krisztus ellen. A hugenották azonban rögtön elkapták a nyakát. Kiderült, hogy Bruno csupán a pápisták és a kálvinisták ellen írhat, de semmi esetre se az isten és Krisztus ellen. Sőt, úton-útfélen dicsőítenie kell őket, éspedig a hugenotta tanítás szellemében. Bruno így szólt: — Kérem! És: — Természetesen! Ezután szabadon engedték. Két nappal kiszabadulása után Bruno már egyetemi tanár volt Oxfórában, és azt magyarázta hallgatóinak, hogy nincs isten és Krisztus — sarlatán. Akkor az anglikán egyház érseke magához hívatta, és így szólt hozzá: — Becsületedre válik, hogy küzdesz a mocskos pápisták, az átkozott kálvinisták és a képmutató hugenották ellen. Közölnöm kell azonban veled, hogy ha még egy szót kiejtesz isten és Krisztus ellen, akinek nevében a legigazabb, egyedül üdvözítő anglikán vallást megalapították, akkor neked befellegzett... S mivel Bruno nem kívánt a neki szánt sorsra jutni, beleegyezett, hogy úton-útfélen dicsőíteni fogja az anglikán egyházat, majd miután szabadon bocsátották, megszökött a lutheránusok közé. Most már az őt fogadók kezében ilyen szövegű felirat volt: „Köszöntjük Giordano Brúnót, a mocskos pápisták, az átkozott kálvinisták, a képmutató hugenották és a gyűlölt anglikánok esküdt ellenségét!” — Jól van, jól van — felelte Bruno az üdvözlésre, majd megkérdezte: — És megírhatom-e könyveimet az isten és Krisztus ellen? — Mit beszélsz? — szörnyedtek el a lutheránusok. — Hiszen éppen isten és Krisztus nevében alapította meg Luther az egyedül üdvözítő egyházat, az igazi tanítás, a lutheranizmus szellemében. — Hát, ha így áll a helyzet, viszontlátásra! — nyújtotta kezét Bruno, és visszatért Olaszországba. „Ha már úgy is titokban kell dolgoznom — mondta magában —, akkor legalább olasz földön élek. És, ha elkapnak, azt mondom, hogy mindent megbántam — és kész!” Néhány hónap múlva elfogták, és az inkvizíció elé állították. — Szánom, bánom bűneimet — mondta Brúnó —, bocsássatok meg nekem. — Jól van — felelték az inkvizítorok —, menj és hirdesd az emberek között az egyedül üdvözítő krisztusi tanítást: a katolicizmust. Amikor visszament a cellába ruháiért, fogolytársai így szóltak hozzá: — Nos, megértetted, hogy az emberek miért nem hisznek tanításodban a sarlatán Krisztus ellen? — Miért — kérdezte Bruno. — Mert Krisztus, akár sarlatán, akár nem, vállalta, hogy keresztre feszítsék. És az emberek hittek neki, nem annyira a tanításában, hanem inkább azért, mert vállalta a keresztre feszítést mindazért, amit hirdetett. Bruno betöltötte az ötvenet. Az élet szépségei már nem vonzották. „Hát, ha valóban így áll a helyzet — gondolta magában —, megéri, hogy az embert a máglyán égessék el, hogy halálával megmentse az emberiséget a sarlatán krisztusi tanításoktól.” Ezután visszament az inkvizítorokhoz, és kijelentette, hogy nincs isten, és Krisztus sarlatán. Az inkvizítorok vállat vontak, és máglyára küldték. A lángok már Giordano Bruno lábát nyaldosták, amikor az agyán egy váratlan gondolat futott át: „Uramisten! — gondolta magában. — És ha a halálom után az emberek hisznek tanításomban, és minden szavamból dogmát csinálnak, és minden cselekedetemben szimbólumot látnak, nem fogják-e azokat megégetni, akik nem úgy gondolkoznak, mint én?” Ez a gondolat annyira szörnyűnek látszott számára, és olyan valószínűnek, hogy teli torokból felkiáltott: — Mindent megbántam! Vegyetek le a máglyáról! Sajnos azonban a katonazenekar, amelyet odarendeltek, olyan hangosan játszott, hogy Bruno utolsó szavait senki sem hallotta meg. Karig Sára fordítása (Égtájak 1973. Európa, 483 oldal, kötve 33 Ft.)