Könyvvilág, 1978 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1978-01-01 / 1. szám
„Kék egérke, adj nekünk vizet” Néhány évvel ezelőtt jelent meg Csingiz Ajtmatov nyugtalanító kisregénye, a Fehér hajó, egy kirgiz kisfiúról, aki közömbös környezete, csalódásai elől a tó vizébe menekül. A napjainkban játszódó súlyos tragédia felszította a vitaszenvedélyeket, de egyre többen értették meg az író figyelmeztetését: ha az emberi együttélés folytonosságában összetörik egy kapocs, veszélybe kerülhet életünk lényege és értelme. Ajtmatov új műve, az ősi mondákat idéző címével: A tengerparton futó Tarka Kutya — tovább folytatja ezt a polémiát. Ellen-Fehér hajának nevezhetnék, hiszen ha abban a kisregényben a környezet értetlenül elpusztította a legkisebbet, ebben a műben három felnőtt adja az életét azért, hogy a fiú megmenekülhessen. Ám ez a fajta szembeállítás nagyon felületes lenne: valójában a két írás mondanivalója összecseng, kiegészíti, árnyalja egymást. A kirgiz író — nem kis mértékben éppen népi és törzsi adottságai következtében — tud valamit, amiről a gyorsabb folyású európai élet írói már megfeledkeztek: tudja, hogy a mostoha körülmények között élő, fennmaradásukért naponta megküzdő kis közösségeket évezredes kötelékek tartották össze. A századelőn játszódó Tarka Kutya hősei, a nyivh vadászok túlságosan gyakran láthatták a halált, semhogy rettegjenek tőle; ismerik, hogy egy ember számára mennyi adatik az életből, és azt igyekeznek becsülettel elfogadni, végigélni. Tudják azt is, hogy az egyes ember halandó, csupán a lét folytonossága bizonyos — ezért döntenek úgy, magától értetődő természetességgel, nagy szavak nélkül, hogy a megmenekülés esélyét a velük tartó tizenegy éves kisfiúnak adják, maguk pedig zajtalanul átlépnek a csónak oldalán ... A gyönyörű könyv egyik legmegrázóbb jelenete, amikor már csak ketten maradnak a csónakban: Emrain, az apa és Kiriszk, a fia. És Emrain „ezen az éjszakán megértette, hogy az egész előző élete valószínűleg ennek a mai éjszakának az előfutára. Ezért született, ezért hal meg, hogy az utolsó erőfeszítésével meghosszabbítsa életét a fiában. Erre gondolt abban az órában, amikor némán búcsúzott a fiától.” A fiú pedig, miközben szinte önkívületben idézi a ráolvasás sorait „Kék egérke, adj nekünk vizet”, maga is megérti az áldozat értelmét, férfivá, „nagy vadásszá” érik ezekben az órákban, aki valamikor ugyanúgy adhatja további életét utódainak ... Ajtmatov könyve — mint egyébként előző munkái is — azzal varázsol, hogy miközben a legmagasabb régiók, a legősibb törvények felé szárnyal, ugyanakkor döbbenetesen konkrét is. A közép-ázsiai nép fia ismeri északi testvéreit, köztük él, lélegzik, velük pusztul a tejfehér ködben, mert a legfontosabbat, gondolkodásukat is átveszi. Felidézi hitüket, sámán világukat, Luvrral, a világot teremtő vadkacsával és a legderekabbakat forró méhébe váró Halasszonnyal; ismeri hétköznapi kínlódásaikat, kevés örömüket, szemérmes szerelmüket. Sorsuk fölé emeli a Tarka Kutyát, az irányjelző sziklát, amely együtt „fut” a vadászokkal, amikor útra kelnek, és elsőként üdvözli a halálból visszaérkező Kiriszket. És végezetül, himnusszá emelve a történteket, felidézi az ősi párviadalt: „Bömbölt és kínlódott a tenger a sötétben, nekirontva és összezúzódva a szirteken. A tenger csapásait visszhangozva, erőlködve dübörgött a kőkemény föld. Így állnak szemben a teremtés óta — azóta, amióta nappal a nappal, és éjszaka az éjszaka, és a jövőben is így lesz, valamennyi nappal és valamennyi éjszaka . ..” Bakcsi György (Ajtmatov: A tengerparton futó Tarka Kutya. Európa. Modern Könyvtár. Fordította Árvay János. 112 oldal, fűzve 4,58 Ft.) Keserű Katalin Körösfői-Kriesch Aladár c. Corvinakötetéből (A Művészet Kiskönyvtára) Huszonhét színpadi játék Legkedvesebb, színházban sohasem látott egyfelvonásosa címét írta Hubay Miklós új könyvére. A zsenik iskolája mellé olvasmányként többnyire ismert drámáit helyezte el a gyűjteményben, amelynek olvasója jó néhány tv-játék-élményére ráismerhet, s ha régebbi színházjáró, színházban is láthatta a kötet némelyik darabját Hiszen olyan, szinte már klasszikussá érlelődött művekkel is találkozhatunk az új könyv lapjain, mint a magyar egyfelvonásos remekeinek számító C’ est la guerre és az ök tudják, mi a szerelem. (Hadd soroljak azok közül az alkotások közül is, amelyekre az irodalomtörténet még nem mondta ki az igent: Te Imre, itt valami ketyeg, Finish, Háromszoros halállal.) Látszólag egyetlen nem egyfelvonásos darab szerepel csupán Hubay Miklós könyvében, a Magnificat, de a rádióhallgatók tudják, eredetileg az is szünet nélküli játék volt. (Olyan formában is megjelent más szerzők szintén díjnyertes rádiójátékaival együtt a Ki beszél? című válogatásban.) A zsenik iskolája azonban tartalmazza a Hero, a legjobb fiú-t is, amely egyedülálló vállalkozása óráin a történetben: nyolc olyan egyfelvonásosból áll össze egy nagy drámává, amelyek önmagukban is lezártak, önállóan is értelmezhetők. A zsenik iskolája a kötettel megfontoltan ritkán jelentkező drámaírót új nézőpontból mutatja. Nemcsak arra gondolok, hogy izgalmas a drámák elrendezése, s hogy a művek rokon Vonásait találó címekkel empelte ki az író. Lényegesebb ennél az egyfelvonásos műfajának legpontosabban ebből a kötetből kiolvasható következetes szeretete, a konok, rokonszenves kiállás egy a színházak által ma kevéssé kedvelt, stúdiószínpadra szorított drámai forma mellett. A könyvkiadó segíti Hubay Miklóst abban, hogy olyan műfajon belül munkálkodjék, amely alkatának leginkább megfelel. A zsenik iskolája eddig ismeretlen színdarabokat is közread Ketten egy személyben címmel. Olyasfajta kirándulásai ezek a drámatörténetben otthonosan mozgó színpadi szerzőnek, mint amilyen a Pathelin mesterhez írott előjátéka volt. Keletkezésüket egy másik motívum is meghatározza a drámatörténeti múlt szeretetén kívül: Hubay Miklósból nagy értékű egyfelvonásosa, a C’ est la guerre megzenésítésével operaszövegíró vált; operaszövegek a Ketten egy személyben egyfelvonásosai is. A rádiójátékhoz közelítő Mennyből az angyal-t szintén most olvashatjuk először. De újdonságként hathatnak azok a művek is, amelyeket az író előző négy gyűjteményes kötetében már közreadott, drámai régi és új olvasói mellett azoknak is gondolatgazdag élményt nyújthatnak, akik a színházak műsortervein töprengenek. Csontos Sándor (Hubay Miklós: A zsenik iskolája. Szépirodalmi, 752 oldal, kötve 38 Ft.) Gerca György Testvérlapunk: az Idegennyelvű Könyvszemle (Bücher aus Ungarn, Hungarian Book Review, Le Livre Hongrois) szerkesztője, Gera György, váratlanul meghalt. Személyében nem pusztán a szerkesztőt s a Könyvvilágnak is kedves munkatársát búcsúztatjuk, de az írót is, s ami egy kis ország számára korántsem közömbös: más népek irodalmi értékeinek avatott műfordítóját. Sok volt a feladat, aminek teljesítését magára vállalta, s túlságosan nagy az igénye, hogy mindezt a legmagasabb színvonalon és lelkiismeretesen oldja meg. Most majd fölfedezik, fölfedezzük, amit eddig is sejtettünk, tudtunk, de aminek kimondását öntudatos szerénysége oly nehézzé tette: kiváló író volt, hírnevénél, besoroltságánál sokkal különb. Ragyogó fordítások s esszék során közvetítette a modern európai szellemiség valódi értékeit Terelőút című regénye a múltak fasizmusát sajátos prizma fénytörésein át vizsgálta: az infernális mélységeknek emlékekben s igazságtételt követelő számonkérés során mutatkozó tükröződését éppúgy fölvillantotta, mint ahogy leleplezte az elkendőző rossz lelkiismereteket s mindezen túl érzékeltette az időnek mindent megintcsak más dimenzióba emelő s érzéseket is áthangoló szerepét. Az endogén expedíció sajátos sci-fije — amely a Kozmosz fantasztikus sorozatában jelenik meg — mintha m» & Verne Utazás a Föld középpontja felé című kedvesen naiv áltudományosságát Borges ravasz stilizálásával párosítaná és mindkettőt visszájára fordítva, a modernista borgesi pesszimizmust — bármily meglepő — épp a vernei természettudományos humánum hagyományával tenné emberibbé s korszerűbbé. Megint más arcát mutatják meg még összegyűjtésre váró elbeszélései, s egy új regényremeklése, félbemaradt, szomorú torzóként is jelezve, hogy alkotóereje teljében távozott irodalmunkból. Gera György az irodalmi értékek közvetítését sem pusztán a három nyelven megjelenő könyvszemle szerkesztésével szolgálta, hanem sokkal inkább valamiféle, a lényében nagyon is mélyen gyökerező igény kielégítésével. Az irodalom elkötelezettje volt. Hitt benne, hitt a fordításban, hitt abban, hogy az emberek határok és nyelvi akadályok ellenére megérthetik egymást. Alig egy éve fogamzott meg gondolata, hogy külön számot készít a kultúrák cseréjéről, a fordításról, megkérdezve a kortárs írókat, költőket, irodalomtudósokat: mondják el véleményüket, ötleteiket, javaslataikat, miként lehetne közelebb hozni egymáshoz az irodalmakat s népeket. Tervét valóra váltotta, a Könyvszemle különszáma sajtó alatt van, de eredményét nem láthatja. Sok elképzelése már örökre befejezetlen marad. 55 éves volt Dévényi Iván: Thorma János c. monográfiájából (Corvina, A Művészet Kiskönyvtára) Az ifjú Lukács A Magvető gondozásában megjelenő Lukács-életműsorozatnak alighanem ez eddig a legérdekesebb és legnagyobb érdeklődésre számot tartó kötete. Talán azért, mert nehezen hozzáférhető írásokat ölel fel, és pezsgő gondolatokban rendkívül gazdag és páratlanul nyitott alkotói periódusok műveit tartalmazza. Itt olvasható az 1918-ig megjelent első három, immár legendás hírű tanulmánykötet, A lélek és a formák, az Esztétikai kultúra és a Balázs Béla és akiknek nem kell anyaga, s kézhez kapjuk a kötetben eddig ki nem adott, elszórtan megjelent korai tanulmányokat és cikkeket Az első írások 1902-ben keletkeztek, amikor Lukács még gimnazista diák volt, s a megújulást kereső magyar színházi törekvések mellé állt. Később az új magyar líra és az új utakra térő magyar képzőművészet pártoló kritikusa lett Kosztolányi, Babits, Balázs Béla, Lesznai Anna új törekvéseit karolta fel, s elsők között üdvözölte a Hét krajcár-t író Móricz Zsigmondot. De a magyar kultúra e páratlanul gazdag másfél évtizedében Ady lírája volt a legnagyobb élménye. 1909-ben írott híres Ady-tanulmányában a forradalomvárás poétájára és a szimbolizmusnál és impresszionizmusnál korszerűbb magyar líra kialakítójára vetette a hangsúlyt, és ő volt az első és hosszú ideig az egyetlen kritikus, aki Ady költészetének az albumpoézisen és élménylírán túlhaladó korszerű, modern vonásait elemezte. Lukács később maga hívta fel a figyelmet a Tanácsköztársaság előtt írott munkáinak idealizmusára és tudományos fogyatékosságaira, mégis van a kötetben néhány alapvető írás, amelynek tanulságai végigkísérték egész pályáját, s beépültek tudósi-emberi magatartásába, erkölcsi szemléletébe. Ilyen a kritika feladatairól és lehetőségeiről szóló Levél a „kísérletről” c. esszé, amelyben Rudolf Kassner alapján leszögezte a kritika és a társadalmi gondolkodás szuverenitását és amellett érvelt, hogy a jó kritikus mindig éppúgy az életről, a társadalomról és az emberi létről beszél, mint az író és művész. Novalistanulmányában először fogalmazta meg a társadalmi változtatás, a társadalmi cselekvés elsőbbségét a művészi formaalakítás fölött. A lelki szegénységről a esszében pedig a bölcseletben is imperatívuszként jelentkező erkölcsi magatartás, tisztaságeszmény mibenlétét tárgyalta. Ezek a korai írások különösen nehezek, nemegyszer homályosak is, amit korabeli bírálói nem indokolatlanul tettek szóvá, de ma, az elmúlt évtizedek történelmi távlatából észrevesszük azt, amit a korabeli olvasó nem érthetett és nem érezhetett: ezeknek az írásoknak izgalmas zaklatottságát és nemes pátoszát s — azt a stílust, ami talán csak önkéntelenül hatott rá — a szecesszió jellegzetes ritmusát és gondolatvezetését. A kötetet Tímár Árpád rendezte sajtó alá és ő látta el jegyzetekkel is. Gondos és áldozatos munkáját csak dicséret illeti. A Lukács-filológia nálunk sajnos még gyerekcipőben jár, s messze van annak az ideje, hogy egy tudományos kritikai kiadás terve felmerülhessen. A Magvető tehát helyesen teszi, amikor a lehetőségekhez igazodva Lukács műveit népszerűsítő sorozatban adja közre. Ezen a helyen szeretném megerősíteni ezt a szándékát és igazolni, hogy törekvése a legtöbb, amit századunk nagy magyar gondolkodójának műveiért, e művek széles körű megismertetéséért tehet. Ezt azért kell hangsúlyoznom, mert az életműsorozat kiadásában van valami bizonytalankodás: a különböző kötetek különféle sajtó alá rendezési elveket követnek. Ebben a kötetben például több mint 800 oldalon mintegy 100 írás sorakozik egymás után minden tagolás nélkül, puszta időrendben. Ez tudományos kiadásnál természetes volna, népszerűsítő sorozatban azonban nem szerencsés, mert a nem szakember számára áttekinthetetlenné teszi a hatalmas anyagot. Előnyösebb lett volna tematikus fejezetekbe sorolni az írásokat, vagy esetleg együtthagyni a három eredeti kötet tanulmányait és külön közölni a kötetbe eredetileg föl nem vetteket. Az ilyen vagy ehhez hasonló — igaz, nem egységes és nem is tudományos — szempont kezelhetőbbé, világosabbá, használhatóbbá tette volna a gyűjteményt. Az említett híres Ady-tanulmány az Új magyar líra c. kritika egyik fejezete, s a szöveggel most először ismerkedő olvasó bizonyára könnyebben megtalálná, ha a tartalomjegyzék zárójelben közölné, hogy mit rejt a háromszavas cím. Előnyösebb és hasznosabb lett volna tehát, ha a könyv a népszerűsítő kiadásnak olyanféle elveit követi, mint néhány évvel ezelőtt a Fülep Lajos tanulmányait összegyűjtő kötetek, melyeket szintén Tímár Árpád rendezett sajtó alá a Magvető gondozásában. Kenyeres Zoltán (Lukács György: Ifjúkori művek. Magvető, 894 oldal, kötve 47 Ft.)