Könyvvilág, 1982 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1982-10-01 / 10. szám
A jobbik élet az árnyak földjén Talán mindkét szerző - Fulvio Tomizza és a néhai Giuseppe Dessi - elnézné nekem, hogy regényeiket egyazon írásban méltatom, mi több, hogy a két címet önkényesen - mintha természetszerűen összetartoznának - egy címként idézem jegyzetem fölött. Érvül féltucatnyi adalék jut eszembe, kezdve azon, hogy mindkettő olasz nyelven íródott és a közelmúltban, de tudom, hogy legalább féltucat érv szólna - okkal - a megkülönböztetés jogossága mellett is, köztük az, hogy két nemzedék szemszöge láttatja a világot, hisz végül is Dessínek fia lehetett volna Tomizza. A formális összevetés azonban értelmetlen, mivel a két regény - nézetem és olvasatom szerint - lényegileg kapcsolódik egymáshoz, s ez a lényeg mélyebb, emberibb, mint a példaként fölhozott azonos nyelvűség, s vele a kultúrháttér. Úgy is jelezhetem: akár a gyökér és a szár, vagy a szár meg a levél, úgy függ össze ez a két mű, egymás folytatásaként, egymás föltétele gyanánt. Pedig Dessí regénye Szardínia szigetén játszódik - míg Tomizzáé Trieszt mellett, Isztriában. Pedig Dessí a múlt század második felétől rekonstruálja a történéseket, s az I. világháborúnál abbahagyja - míg Tomizza a világháborúval kezdi, és napjainkkal zárja le. Pedig Dessi egy falusi-kisvárosi közösség bomlását-fejlődését mutatja be a föltartóztathatatlan iparosodás-kapitalizálódás árnyékában - míg Tomizza a látszólagos mozdulatlanságot írja le egy egyházközség életének az ürügyén, valahol az isten háta mögött, s itt dominálóbb a bomlás-romlás a kezdeti fejlettség idillikusságaihoz mérve. Pedig Dessi főhőse, Angelo Uras, igazi, cselekvő hős - míg Tomizza sekrestyése, Martin Crusich szenvedőszemlélő főalak csupán. Mégis, a látszólagos ellentettség mögött megérzi az olvasó, hogy a kisebbségi lét fenyegetettségébe került szardíniaiak huszadik századi sorsát híven előrejelzi a Tomizza által leírt isztriai élet - és fordítva: az isztriai kevert népnek a szardíniaiakéhoz hasonló lehetett a sorsalakulása a múlt században. Az összevethetőség ugyanis nem e tájak s népek sajátos fejlődéséből következik, hanem az egyre jobban rájuk nehezedő külső erőviszonyokból, hatalmi, gazdasági érdekekből, amelyekhez alkalmazkodniuk kellett, amelyeket el kellett tűrniük vagy amelyekkel szembe kellett volna) szállniuk. Dessi regényében az ipar, a bánya kebelezi be az agrárvidéket s lakóit, Tomizzánál előbb az egyház, majd a politika nyújtja ki ragadozó kezét az összeszelidülten együttélő többnemzetiség felé. A múlt században még eséllyel kecsegtetett a cselekvés, ezért emelkedhetett ki a szolgasorból Angelo Uras - mégha a véletlen jussoltatta is neki a karrierhez elengedhetetlenül szükséges anyagi tekintélyt -, ezért érhetett el sikereket városatyaként Norbio érdekében a terjeszkedő és egyre inkább mindenható, profitra éhes tőkésekkel szemben. De Angelo Uras törvényszerűen egyedül marad, akik társai lehetnének az ésszerű, fejlődést igenlő lokálpatriotizmusban, csak a saját, önző érdekeiket féltik, a közösségéit már nem. S akiknek Angelo lenne szíve szerint harcostársa a kapitalizmus egyre nyomasztóbb árnyékában - a proletároknak -, azok nem tudnak mit kezdeni Uras lokálpatriotizmusával, mivel nekik már nincs hazájuk. Külön tragédiája Angelo Urasnak, hogy csak ő tudhatja-érezheti: megoldhatatlan helyzetbe került. Hisz a gazdagok és a szegények is rendes embernek tartják, de vezérüknek már nem akarnák. Reformista volt - s mire győzelemre vitte reformjait, kiderült, hogy forradalomra van szükség. Rigolyásan, magába zárkózottan vonul ki a közéletből, s a világháborús hangzavarban senkinek sem hiányzik. Emelt fővel állhatna a történelem ítélőszéke előtt - de a történelem ügyet sem vet rá, túllépett rajta. Az érték és a mérce már nem az emberség, az igazság, a becsület, hanem az érdek. Tomizza hősének nincs karrierje, ő eleve mellékalak, templomszolga. Tőle nem is vár el senki nagy tetteket - ő végül mégis naggyá válik, észrevétlenül: élete alkonyán, özvegyen, elhagyatottan megírja az egyházkerület krónikáját. A korszakolást-fejezetelést az egymást váltó plébánosok jelzik, de hamar kiderül, hogy a papok is esendő és gyarló gyermekei az adott kornak, így a krónika akaratlanul is a táj lakóiról s a történelemről ad számot. Miként Angelo Uras, úgy Martin Crusich „főnökei”, a plébánosok is össze akarnák fogni a népet, a híveket, de ez csak ideig-óráig sikerül. Uras mosodát építtet Martin papjai kivagyiságból haranglábat, és fasiszta pénzadomány segítségével a templomot bővítik. Egyetlen kivétel akad, Don Stipe, a szegény származású, horvát ajkú, helytörténetet kutató pap: ő iskoláért harcol, tanít, gyógyít - végül mennie kell. Amikor vénülten, mint püspök visszatér, megtört lélek, akit pásztori felelőssége a fölszínes kompromisszumok szolgájává jelentéktelenít. Csalódnia kell hát Martin Crusich-nak. Hinnénk: a lehangoló végkifejletek pesszimistává teszik az olvasót, s hogy ez a kesernyés sommázat lenne az írói üzenet is mindkét regényben. Pedig szó sincs pesszimizmusról. Angelo Uras is, Martin Crusich is példaképpé nő a szemünkben. De rokonszenvünk nem Uras polgári meggazdagodásának, sem pedig Crusich méltatlan elszegényesedésének szól - hisz a regények végére egyértelművé válik: őket nem érdekli személyes egzisztenciájuk. Urai is, Crusich is közösséget óvott, közösségért küszködött, de látniuk kellett, hogy a történelem a hatalmi és gazdasági érdekek miatt puszta tömeggé degradálta a közösségeket, amelyekben már a család sem marad megtartó erő. Dessi is, Tomizza is szenvtelen hangon, indulatok nélkül, krónikus tényszerűséggel, lírai pontossággal idézi elénk az emberöltőnyi időszakot. Külön erényük, hogy kiszemelt hőseik nem rendkívüli emberek. Amennyiben mégis, rendkívüliségük csak annyi, hogy nem akarnak és nem tudnak becstelenek lenni. Emiatt tétovák, gyávák, emiatt emésztődnek, s emiatt válnak igazi hőssé pillanatokra - s nekik sejtelmük sincs róla, hogy hősök voltak. Hűségük természetes kötelesség, önzetlenségük közösségféltés, magányosságuk megőrzött emberségük relikviája. Dessi kikerüli a romantikusság csapdáját, és Tomizza isellenáll a csábító érzelgősségnek, nosztalgikusságnak. Pedig mindkét témában ott lappang a lehetőség, hogy a felszínt ábrázolva harsányabb, szívfacsaróbb, kelendőbb cselekményt elevenítsenek föl. De Tomizza és Dessi nem kiszolgálni akarja az olvasót, hanem szolgálni az igazságot. Szolgálni azzal, hogy a feledésre ítélt, túlságosan hétköznapinak tetsző, periférikus, kisebbségi életet idézik föl, amelyről tudják: nem volt periférikus, nem hétköznapi, mert emberi sorsok kínlódtak benne. Hát elfeledni sem szabad. Ördögh Szilveszter (Giuseppe Dessi: Árnyak földje. Európa. 368 oldal, kötve 39 Ft; Fulvio Tomizza: A jobbik élet. Magvető. Világkönyvtár. 408 oldal, kötve 44 Ft.) A háború esztelensége Alig néhány hete, Helsinki közelében, egy kis kertvárosban beszélgettünk Linna regényéről. A jelenlevők többsége eredetiben olvasta a művet, noha egy részüknek magyar az anyanyelve. Vendéglátónk Viljo Tervonen a magyar népzene, mesekincs és népművészet tudós kutatója, népdalaink, népballadáink fordítója jegyezte meg: „Nehéz ezt a munkát igazán jól lefordítani más nyelvre, még ha az rokon nyelv is”. Ezután arról folyt a beszélgetés, hogy a regény szereplői más és más tájakról verődtek össze a katonaságnál, de mindvégig megőrizték nemcsak tájszólásukat, hanem sajátos szokásaikat, a fölnevelő környezet hatását. Valamiképpen úgy, mint az alföldi emberek vagy a dunántúliak, még inkább a csángók. S Lima ezeket az árnyalatokat is jól ábrázolja, ezek is elkülönítik vagy éppen meghatározzák az egyes személyek viselkedését. Beszélgetésünk végkicsengése az volt: soha időszerűbb műről nem vitatkozhatnánk, mint Vainö Linna regénye, s éppen Helsinki közelében. Mindnyájan örültünk a regény magyar nyelvű megjelenésének. Annál is inkább, mert a legfontosabb mondanivaló az esetleges árnyalatok hiánya ellenére, világos és egyértelmű. Már a háború negyedik napján megfogalmazta a regény egyik közkatonája: „A háború eleve esztelen, fölösleges még értelmetlenebbé tenni mindenféle udvariassági szabállyal”. Noha nem kisebb dolog történt, mint az, a hogy egyikük, akinek hátra kellett volna kísérnie az erdőn át egy foglyot, félelmében egyszerűen lelőtte. Meg úgy „egyszerűbb” is volt a dolog. Még a beosztottaival együtt lakó, velük tegeződő, emberséges, embereiért kiálló, majd később hősi halált haló Koskela, a parancsnok sem képes megcáfolni ezt a kegyetlen igazságot, csak a hangja lesz érdesebb a szokottnál, amikor megszólal. A regény háborús történetek láncolata. Hősei közül kevesen érik meg a győzelmes előrenyomulás utáni szégyenteljes visszavonulást. Alighogy megismerünk egy-egy katonát, aki valamiképpen megőrzi emberi jellemét, otthonról hozott természetes észjárását, egymás után válnak „ismeretlen katonákká”, temetetlen holtestekké az erdőkben, mocsarakban. Az embertelen kényszerhelyzetben különös módon alakul át az emberség: egymásért kell megtenni mindent, sokszor életünket is kockáztatva. Meg is teszik, miközben tudják, velük szemben is hasonló gondolkodású emberek állnak. A háborúban - s ezt is sokféleképpen fogalmazzák meg Linna hősei - nem az a cél, hogy bennünket öljenek meg, hanem, hogy megelőzzük az ellenséget ebben. Tiszta, világos és szükségszerűen egyszerű ez a gondolatmenet, s bármenynyire is embertelen, ehhez kell ragaszkodni - ha már háború van! Linna regénye ezért időszerű! Ebben a helyzetben irtózatos gépezet részei csupán az emberek, tudatuk törvényszerűen leszűkül az ölésre és az önvédelemre. Az életbemaradó azután a következő pillanatokban már rácsodálkozik idősebb vagy fiatalabb támadója véres tetemére, föllélegzik, hogy megint ő volt gyorsabb a másiknál, de el is tűnődik, vajon miféle lehetett az előtte fekvő roncsolt, emberi maradvány?! Ezek azok a mozzanatok, amelyek elkülönítik a nagy finn író művét sok háborús regénytől. Linna könyve a szó megszokott értelmében is izgalmas háborús regény, elolvasása mégis olyan többletet ad, ami miatt sokszor eszünkbe jut, sokszor kell beszélnünk róla. Végigborzong bennünk a magunk „ismeretlen katonaságának” mindennapi lehetősége! Az ismeretlen katona a most hetvenkettedik életévében járó író legfontosabb műve. Azt is állíthatjuk, hogy „A finn irodalom könyvtára” sorozat legjelentősebb kiadványa, s talán az is marad. Nem tudhatjuk, hogy a példányszám megállapításánál gondoltak-e erre az illetékesek? Jó volna, ha a sorozatjelleg nem szűkítené le olvasóközönségét. Az sem volna baj, ha a sorozaton kívül, akár egyszerűbb formában is eljuthatna a magyar olvasókhoz. Bereczki Gábor fordítása kitűnőnek mondható. Lehetséges, hogy bizonyos tájszólási jellegzetességeket nem tudott visszaadni, azzal talán csak zavarta volna a fő mondanivalót ami viszont a pontos, tömör párbeszédekből világosan kirajzolódik. A fordítást az eredetivel Gombár Endre vetette egybe, s Jávorszky Béla kitűnő utótanulmányt írt a könyvhöz. Értünk, miattunk, az emberiség emberhez méltóbb jövőjéért íródott Várné Linna remeke. Kiss Dénes 10 (Váinö Linna: Az ismeretlen katona. Magvető. A finn irodalom könyvtára, 380 oldal, kötve 34 Ft.) KÖNYVVILÁG