Könyvvilág, 1982 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1982-10-01 / 10. szám

A jobbik élet az árnyak földjén Talán mindkét szerző - Ful­­vio Tom­izza és a néhai Giu­seppe Dessi - elnézné ne­kem, hogy regényeiket egy­azon írásban méltatom, mi több, hogy a két címet önké­nyesen - mintha természet­szerűen összetartoznának - egy címként idézem jegyze­tem fölött. Érvül féltucatnyi adalék jut eszembe, kezdve azon, hogy mindkettő olasz nyelven íródott és a közel­múltban, de tudom, hogy leg­alább féltucat érv szólna - okkal - a megkülönböztetés jogossága mellett is, köztük az, hogy két nemzedék szem­szöge láttatja a világot, hisz végül is Dessínek fia lehetett volna Tomizza. A formális összevetés azonban értelmet­len, mivel a két regény - né­zetem és olvasatom szerint - lényegileg kapcsolódik egy­máshoz, s ez a lényeg mé­lyebb, emberibb, mint a pél­daként fölhozott azonos nyel­vűség, s vele a kultúrháttér. Úgy is jelezhetem: akár a gyökér és a szár, vagy a szár meg a levél, úgy függ össze ez a két mű, egymás folyta­tásaként, egymás föltétele gyanánt. Pedig Dessí regé­nye Szardínia szigetén ját­szódik - míg Tomizzáé Trieszt mellett, Isztriában. Pedig Dessí a múlt század második felétől rekonstruálja a tör­ténéseket, s az I. világhábo­rúnál abbahagyja - míg To­mizza a világháborúval kezdi, és napjainkkal zárja le. Pe­dig Dessi egy falusi-kisvárosi közösség bomlását-fejlődését mutatja be a föltartóztathatat­lan iparosodás-kapitalizáló­­dás árnyékában - míg To­mizza a látszólagos mozdu­latlanságot írja le egy egy­házközség életének az ürü­gyén, valahol az isten háta mögött, s itt dominálóbb a bomlás-romlás a kezdeti fej­lettség idillikusságaihoz mér­ve. Pedig Dessi főhőse, An­gelo Uras, igazi, cselekvő hős - míg Tomizza sekrestyé­se, Martin Crusich szenvedő­szemlélő főalak csupán. Még­is, a látszólagos ellentettség mögött megérzi az olvasó, hogy a kisebbségi lét fenyege­tettségébe került szardíniaiak huszadik századi sorsát híven előrejelzi a Tomizza által le­írt isztriai élet - és fordítva: az isztriai kevert népnek a szardíniaiakéhoz hasonló le­hetett a sorsalakulása a múlt században. Az összevethető­­ség ugyanis nem e tájak s né­pek sajátos fejlődéséből kö­vetkezik, hanem az egyre job­ban rájuk nehezedő külső erő­viszonyokból, hatalmi, gaz­dasági érdekekből, amelyek­hez alkalmazkodniuk kellett, amelyeket el kellett tűrniük vagy amelyekkel szembe kel­let­t volna) szállniuk. Dessi regényében az ipar, a bánya kebelezi be az agrár­vidéket s lakóit, Tomizzánál előbb az egyház, majd a politika nyújtja ki ragadozó kezét az összeszelidülten együttélő többnemzetiség felé. A múlt században még eséllyel ke­csegtetett a cselekvés, ezért emelkedhetett ki a szolga­sorból Angelo Uras - mégha a véletlen jussoltatta is neki a karrierhez elengedhetet­lenül szükséges anyagi tekin­télyt -, ezért érhetett el si­kereket városatyaként Norbio érdekében a terjeszkedő és egyre inkább mindenható, profitra éhes tőkésekkel szemben. De Angelo Uras törvényszerűen egyedül ma­rad, akik társai lehetnének az ésszerű, fejlődést igenlő lokálpatriotizmusban, csak a saját, önző érdekeiket fél­tik, a közösségéit már nem. S akiknek Angelo lenne szíve szerint harcostársa a kapita­lizmus egyre nyomasztóbb ár­nyékában - a proletároknak -, azok nem tudnak mit kez­deni Uras lokálpatriotizmusá­val, mivel nekik már nincs hazájuk. Külön tragédiája Angelo Urasnak, hogy csak ő tudhatja-érezheti: megoldha­tatlan helyzetbe került. Hisz a gazdagok és a szegények is rendes embernek tartják, de vezérüknek már nem akarnák. Reformista volt - s mire győ­zelemre vitte reformjait, ki­derült, hogy forradalomra van szükség. Rigolyásan, ma­­gába zárkózottan vonul ki a közéletből, s a világháborús hangzavarban senkinek sem hiányzik. Emelt fővel állhat­na a történelem ítélőszéke előtt - de a történelem ügyet sem vet rá, túllépett rajta. Az érték és a mérce már nem az emberség, az igazság, a be­csület, hanem az érdek. Tomizza hősének nincs karrierje, ő eleve mellék­alak, templomszolga. Tőle nem is vár el senki nagy tet­teket - ő végül mégis naggyá válik, észrevétlenül: élete al­konyán, özvegyen, elhagya­tottan megírja az egyház­­kerület krónikáját. A kor­­szakolást-fejezetelést az egy­mást váltó plébánosok jelzik, de hamar kiderül, hogy a pa­pok is esendő és gyarló gyer­mekei az adott kornak, így a krónika akaratlanul is a táj lakóiról s a történelemről ad számot. Miként Angelo Uras, úgy Martin Crusich „főnökei”, a plébánosok is össze akarnák fogni a népet, a híveket, de ez csak ideig-óráig sikerül. Uras mosodát építtet­­ Mar­tin papjai kivagyiságból ha­ranglábat, és fasiszta pénz­adomány segítségével a temp­lomot bővítik. Egyetlen ki­vétel akad, Don Stipe, a sze­gény származású, horvát aj­kú, helytörténetet kutató pap: ő iskoláért harcol, tanít, gyó­gyít - végül mennie kell. Ami­kor vénülten, mint püspök visszatér, megtört lélek, akit pásztori felelőssége a föl­színes kompromisszumok szol­gájává jelentéktelenít. Csa­lódnia kell hát Martin Cru­­sich-nak. Hinnénk: a lehan­goló végkifejletek pesszimis­tává teszik az olvasót, s hogy ez a kesernyés sommázat len­ne az írói üzenet is mindkét regényben. Pedig szó sincs pesszimizmusról. Angelo Uras is, Martin Crusich is példa­képpé nő a szemünkben. De rokonszenvünk nem Uras pol­gári meggazdagodásának, sem pedig Crusich méltat­lan elszegényesedésének szól - hisz a regények végére egy­értelművé válik: őket nem ér­dekli személyes egzisztenciá­juk. Urai is, Crusich is kö­zösséget óvott, közösségért küszködött, de látniuk kellett, hogy a történelem a hatalmi és gazdasági érdekek miatt puszta tömeggé degradálta a közösségeket, amelyek­ben már a család sem marad megtartó erő. Dessi is, To­mizza is szenvtelen hangon, indulatok nélkül, krónikus tényszerűséggel, lírai pontos­sággal idézi elénk az ember­­öltőnyi időszakot. Külön eré­nyük, hogy kiszemelt hőseik nem rendkívüli emberek. Amennyiben mégis, rendkí­vüliségük csak annyi, hogy nem akarnak és nem tudnak becstelenek lenni. Emiatt té­továk, gyávák, emiatt emész­tődnek, s emiatt válnak igazi hőssé pillanatokra - s nekik sejtelmük sincs róla, hogy hő­sök voltak. Hűségük termé­szetes kötelesség, önzetlensé­gük közösségféltés, magá­nyosságuk megőrzött ember­ségük relikviája. Dessi kike­rüli a romantikusság csapdá­ját, és Tomizza is­­ellenáll a csábító érzelgősségnek, nosz­­talgikusságnak. Pedig mindkét témában ott lappang a lehető­ség, hogy a felszínt ábrázol­va harsányabb, szívfacsaróbb, kelendőbb cselekményt eleve­nítsenek föl. De Tomizza és Dessi nem kiszolgálni akarja az olvasót, hanem szolgálni az igazságot. Szolgálni azzal, hogy a feledésre ítélt, túlságo­san hétköznapinak tetsző, pe­riférikus, kisebbségi életet idézik föl, amelyről tudják: nem volt periférikus, nem hét­köznapi, mert emberi sorsok kínlódtak benne. Hát elfeled­ni sem szabad. Ördögh Szilveszter (Giuseppe Dessi: Árnyak föld­je. Európa. 368 oldal, kötve 39 Ft; Fulvio Tomizza: A job­bik élet. Magvető. Világkönyv­tár. 408 oldal, kötve 44 Ft.) A háború esztelensége Alig néhány hete, Helsinki közelében, egy kis kertváros­ban beszélgettünk Linna regé­nyéről. A jelenlevők többsége eredetiben olvasta a művet, noha egy részüknek magyar az anyanyelve. Vendéglátónk Viljo Tervonen a magyar nép­zene, mesekincs és népművé­szet tudós kutatója, népda­laink, népballadáink fordítója jegyezte meg: „Nehéz ezt a munkát igazán jól lefordítani más nyelvre, még ha az rokon nyelv is”. Ezután arról folyt a beszélgetés, hogy a regény szereplői más és más tájakról verődtek össze a katonaság­nál, de mindvégig megőrizték nemcsak tájszólásukat, hanem sajátos szokásaikat, a fölneve­lő környezet hatását. Valami­képpen úgy, mint az alföldi emberek vagy a dunántúliak, még inkább a csángók. S Lim­­a ezeket az árnyalatokat is jól ábrázolja, ezek is elkülö­nítik vagy éppen meghatároz­zák az egyes személyek visel­kedését. Beszélgetésünk vég­kicsengése az volt: soha idő­szerűbb műről nem vitatkoz­hatnánk, mint Vainö Linna regénye, s éppen Helsinki kö­zelében. Mindnyájan örültünk a regény magyar nyelvű meg­jelenésének. Annál is inkább, mert a legfontosabb mondani­való az esetleges árnyalatok hiánya ellenére, világos és egyértelmű. Már a háború ne­gyedik napján megfogalmazta a regény egyik közkatonája: „A háború eleve esztelen, fö­lösleges még értelmetlenebbé tenni mindenféle udvariassági szabállyal”. Noha nem kisebb dolog történt, mint az, a hogy egyikük, akinek hátra kellett volna kísérnie az erdőn át egy foglyot, félelmében egy­szerűen lelőtte. Meg úgy „egyszerűbb” is volt a dolog. Még a beosztottaival együtt lakó, velük tegeződő, ember­séges, embereiért kiálló, majd később hősi halált haló Kos­­kela, a parancsnok sem képes megcáfolni ezt a kegyetlen igazságot, csak a hangja lesz érdesebb a szokottnál, amikor megszólal. A regény háborús történe­tek láncolata. Hősei közül ke­vesen érik meg a győzelmes előrenyomulás utáni szégyen­­teljes visszavonulást. Alighogy megismerünk egy-egy kato­nát, aki valamiképpen meg­őrzi emberi jellemét, otthon­ról hozott természetes észjá­rását, egymás után válnak „is­meretlen katonákká”, teme­­tetlen holtestekké az erdők­ben, mocsarakban. Az ember­telen kényszerhelyzetben kü­lönös módon alakul át az em­berség: egymásért kell meg­tenni mindent, sokszor életün­ket is kockáztatva. Meg is te­szik, miközben tudják, velük szemben is hasonló gondolko­dású emberek állnak. A há­borúban - s ezt is sokfélekép­pen fogalmazzák meg Linna hősei - nem az a cél, hogy bennünket öljenek meg, ha­nem, hogy megelőzzük az el­lenséget ebben. Tiszta, világos és szükségszerűen egyszerű ez a gondolatmenet, s bármeny­nyire is embertelen, ehhez kell ragaszkodni - ha már há­ború van! Linna regénye ezért időszerű! Ebben a helyzetben irtózatos gépezet részei csu­pán az emberek, tudatuk tör­vényszerűen leszűkül az ölésre és az önvédelemre. Az életbe­­maradó azután a következő pillanatokban már rácsodál­kozik idősebb vagy fiatalabb támadója véres tetemére, föl­­lélegzik, hogy megint ő volt gyorsabb a másiknál, de el is tűnődik, vajon miféle lehetett az előtte fekvő roncsolt, em­beri maradvány?! Ezek azok a mozzanatok, amelyek elkü­lönítik a nagy finn író művét sok háborús regénytől. Linna könyve a szó megszo­kott értelmében is izgalmas háborús regény, elolvasása mégis olyan többletet ad, ami miatt sokszor eszünkbe jut, sokszor kell beszélnünk róla. Végigborzong bennünk a ma­gunk „ismeretlen katonaságá­nak” mindennapi lehetősége! Az ismeretlen katona a most hetvenkettedik életévében já­ró író legfontosabb műve. Azt is állíthatjuk, hogy „A finn irodalom könyvtára” so­rozat legjelentősebb kiadvá­nya, s talán az is marad. Nem tudhatjuk, hogy a példány­szám megállapításánál gondol­tak-e erre az illetékesek? Jó volna, ha a sorozatjelleg nem szűkítené le olvasóközönsé­gét. Az sem volna baj, ha a sorozaton kívül, akár egysze­rűbb formában is eljuthatna a magyar olvasókhoz. Bereczki Gábor fordítása kitűnőnek mondható. Lehet­séges, hogy bizonyos tájszó­­lási jellegzetességeket nem tu­dott visszaadni, azzal talán csak zavarta volna a fő mon­danivalót ami viszont a pontos, tömör párbeszédekből világosan kirajzolódik. A for­dítást az eredetivel Gombár Endre vetette egybe, s Já­­vorszky Béla kitűnő utótanul­mányt írt a könyvhöz. Ér­tünk, miattunk, az emberiség emberhez méltóbb jövőjéért íródott Várné Linna remeke. Kiss Dénes 10 (Váinö Linna: Az ismeretlen katona. Magvető. A finn iro­dalom könyvtára, 380 oldal, kötve 34 Ft.) KÖNYVVILÁG

Next