Könyvvilág, 1982 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1982-12-01 / 12. szám
Az ismeretlen Lukács Nem túlzás: a vaskos kötet, mely Sziklai László szerkesztésében Lukács György 1930 és 1945 között írt esztétikai írásait a teljesség igényével gyűjti egybe, nagyrészt teljesen ismeretlen, vagy magyarra idáig le nem fordított Lukácsszövegeket tartalmaz. Többségükben alkalmi írások, könyvrecenziók, vitacikkek, megemlékezések, előszavak, melyek az 1930-31-es moszkvai, az 1931-33-as berlini és 1933- 1945 közötti moszkvai emigráció éveiben születtek. Hogy néhány nagyobb, összegző tanulmány kivételével ezek az írások idáig ismeretlenek voltak, azt talán éppen az alkalmi jelleg magyarázza. Lukács György mindenesetre nem engedte, hogy az életében megjelent gyűjteményes kiadásokba felvegyék őket. A jelek szerint Lukács - bizonyos értelemben - „tanulóéveknek” tekintette ezt az időszakot. Hiszen amikor anyayi év után újra az ifjúkori vizsgálódások, az esztétika, az irodalomelmélet területére lép, legelőször is a távolságot, sőt a szakítást igyekszik érzékeltetni, a szakítást ezzel az ifjúkori esztétikai gondolkodással (gondoljunk például a kötetben található Dosztojevszkij-pamfletre). Ebből fakad az a „marxista neofitaság”, amelyre maga Lukács Thomas Mannról írott korábbi tanulmányai kapcsán már 1948-ban önkritikusan felhívja a figyelmet. A szakítás kényszerűsége bizonyos fokig megkönnyíti számára azt, hogy megkísérelje elölről kezdeni esztétikai gondolkodását, megkönnyíti, hogy elfogultság nélkül dolgozza fel az esztétikai vonatkozású marxi és engelsi gondolatokat és megkönnyíti a leszámolást azzal a „II. Internacionálés” és a korabeli vulgármaterialista esztétikában tetőző szemléletmóddal, amely a „közgazdász Marxot” a kanti esztétikával (Mehring) vagy a pozitivizmus esztétikájával (Plehanov) akarta kiegészíteni. Érthető azonban, hogy Lukács nem tartotta fontosnak ezeket az írásait, hiszen mindazt, amit bennük folytathatónak, értékesnek ítélt, minden túlzás és egyszerűsítés nélkül későbbi nagy esztétikai műveiben ő maga teljesítette ki. De ami teoretikus fejlődéstörténete szempontjából inkább csak a Lukács-kutatókat fogja érdekelni, az Lukács politikai fejlődéstörténete szempontjából szélesebb érdeklődésre tart számot. Hiszen ezek az írások mindenekelőtt abba a korszakba, a harmincas évek politikai világába nyújtanak bepillantást, mely szülőhelyük volt, s melytől elválaszthatatlanok. Tudjuk, hogy ez az esztétikai publicisztika a német fasizmus fenyegető előretörésének és a sztálinizmus végleges kifejlődésének időszakában született, egy olyan filozófus műhelyében, aki 1919-ben egyszer s mindenkorra elszánta magát, hogy nemcsak magyarázni fogja, de meg is változtatja a világot: politikussá válik. Innen véve szemügyre a kötet írásait, különösen fontos a sztálinizmus korának és Lukács esztétikai gondolkodásának összefüggését tisztázni. Sziklai László előszavában figyelemreméltó kísérletet tesz erre. Elemzésének legfontosabb következtetése, hogy „a lukácsi esztétikába a sztálinizmus fogalmilag nem épült és objektíve nem épülhetett be”. Mindkét hangsúly fontos. Egyrészt ugyanis fogalmilag a sztálinizmus semmibe nem épülhetett be, lévén természeténél fogva nem fogalmi, sőt fogalomellenes. S Lukács nagyon is tudatosan tartotta kritikaírását az elméleti kritika szintjén: nem a politika előli rejtőzést szolgálta ez, hanem az írói és gondolkodói autonómia védelmét. Másrészt az a tény, hogy objektíve nem épülhetett be esztétikájába a sztálinizmus, azt is jelenti, hogy szubjektíve beépülhetett és be is épült. Ennek nyomait nemcsak korai „antifasiszta szektarianizmusában”, nemcsak abban a kritikai attitűdben figyelhetjük meg, mely a szellemi ellenfélnek a puszta léthez való jogát tagadja, hanem magának a Lityeraturnij Krityiknek ellentmondásos politikai szerepében is, melyet a korszakban játszott. A Lukács által a Lityeraturnij Krityikben képviselt engelsi „realizmus diadala” álláspont ugyanis nem csupán a „felülről jövő” ideológiai szabályozással szemben fogalmazódott meg (a jó írók védelmében), hanem az „alulról jövő” ideológiai szabályozás kikapcsolásában is segített. Ugyanis segített felszámolni azt az ideológiai szabályozást, amelyet a még nem integrált avantgárd irányzatok és a roletárművészeti irányzatok épviseltek a 30-as évek elejéig. Köztudott, hogy a 30-as évek szellemi életében bekövetkező nagy konzervatív fordulat nem a realisták, a hagyománykövetők ellen irányult, hanem az avantgárd és a proletárirodalom szervezeti és ideológiai önállósága ellen, így, merőben függetlenül attól, hogy Lukácsék álláspontja elméletileg helyesebb volt-e, politikai funkcióját tekintve a „nagyrealizmus” elmélet is a konzervatív előrenyomulást segítette. Ezt csak úgy kerülhette volna el, ha kritikáját a sztálini korszak álrealizmusa, álklasszicizmusa stb. ellen is fordítja. Mindenesetre ennek fényében jobban értjük már, miért maradt a Lityeraturnij Krityik korabeli pozíciója olyan elszigetelt a szovjet esztétikai gondolkodás történetében: egyik oldalon sem elméleti igazsága, hanem politikai értelme szerint vették figyelembe. Mindenesetre, a harmincas évek Lukácsáról is elmondható az, amit Goethével kapcsolatban ő maga idéz Engelstől: „hol kolosszális, hol kicsinyes” és ez az ellentmondás is egyfajta - sajátos, történelmileg meghatározott - „valósággal való megbékélésből” fakad. (szilágyi) (Lukács György: Esztétikai írások. 1930-1945. Kossuth, 837 oldal, kötve 150 Ft.) A hasonló borítójú „Miért szép?”-köteteket mindig mohó kíváncsisággal vettem kézbe, de ha valamelyiket sikerült az első szótól az utolsóig végigolvasnom, úgy éreztem, hatalmas kásahegyben vágtam magamnak utat.Ez a könyv, Lengyel Balázs Verses könyvről verseskönyvre című kötete azonban más. Teljesítette szerzője óhaját, aki az első kiadás előszavában „hasznos tájékoztatásnak, netán szórakoztató olvasmánynak” szánja, és így ajánlja az olvasó figyelmébe: Mi a siker titka? A választ az az igyekezet adja, melyet a kritikus a költőtől is elvár: a kötet ne írások „véletlen egymásutánja, hanem folyamatos beszéd, megszerkesztett monológ” legyen. A megszerkesztettséget laza időrend biztosítja, így a kevésbé ismert művek egy folyamatba illeszkednek. De biztosítja az előre- és visszautalásoknak az a rendszere is, mely bemutatja az összefüggéseket, a hatásokat, a véletlen vagy nem véletlen egybeeséseket. Kellemesen érinti az olvasót a tudatos műfaji változatosság: a rövid portrét személyes viszszaemlékezés követi, majd egy okos, szűkszavú verselemzés. Köteteik ismertetése kapcsán kevéssé méltányolt költők kapnak elismerést, néhány egymást követő ismertetés pályaképpé teljesedik (talán érdemes lett volna a pályakép-jelleget határozottabban vállalni). Aztán megint kötetek csoportos bemutatása következik, ám ezeket inkább a tematika, de méginkább a „szerző nézetei és elméleti elgondolásai” kötik össze. S mint Örkény egyperceseinél, itt is érdemes a címekre ügyelni: „Közvetlenül és áttételesen”, „Élmény-gazdálkodás”, „A költői személyiség”, „Hol kezdődik a költészet?”, „Az egyetlen szó”, hogy csak a legérdekesebbeket idézzük - a mai költészet fontos problémáira hívják fel a figyelmet. A kötet közepén, hangsúlyos helyen, terjedelmükben is kiemelkedve találhatók a könyv legszebben megalkotott darabjai. A négy részből álló, ám mozaikszerű pontossággal illeszkedő Pilinszky-portré - ezek közül is a legszebb az Apokrif c. vers születésének és egyben végiggondolásának leírása; s Nemes Nagy Ágnes között c. versének pontos, egy költői módszert bemutató elemzése. Jó értelemben vett olvasmányosságot ad a tudományos hangvétel tudatos kerülése, a szakzsargont mellőző, az olvasót partnerként kezelő írásmód, s az a tartózkodó nyíltság, ahogyan a szerzőkhöz fűződő személyes kapcsolatairól beszél a szerző. Meggyőző a kritikus ars poeticája, mely szerint „verset mindenki írhat, de a költészet a saját hanggal kezdődik”. Ezt a saját hangot aztán mindvégig tiszteletben tartja, mindegyik értékét elismeri, mert ahogy Kassákról szóló kisesszéjében olvashatjuk: „... elég gazdagok vagyunk ahhoz, hogy Géza fejedelemként - több istenünk is legyen.” De hát akkor a magánvéleményét hangsúlyozó s értékelve informáló kritikus számára mi a mérce? Erről inkább a kötet elrendezése, s bizonyos mennyiségi mutatók árulkodnak. Az egyik leggyakrabban előforduló szó: a Nyugat, a Nyugat harmadik nemzedéke összetételben még inkább. De hangsúlyos helyeken fordul elő ez a szókapcsolat is: az Újhold nemzedéke. Igazságot szolgáltatva a sokáig peremre szorult költőknek, önkéntelenül hozzájuk méri az utánuk következőket. A merész képzettársítású költők verseit ízlelgeti, igyekszik őket elfogadni - de mintha idegenkednék tőlük. Kormos Istvánról szóló írásának címéül egy Capek novella egyik rejtélyes sorát választja: Hattyúnyak, kebel, dob és cintányér. A novella csattanója, hogy a rendőrfelügyelő ebből a sorból tudta meg a gázoló autó rendszámát: 325. Igen, Capek valóban megvédte a szürrealista költészetet, de a novellának van egy másik csattanója is. A költő, felbátorodva az elismeréstől, ezt mondja: „Na látja, hát ez a belső valóság. Felolvassak magának még néhány verset? Most már meg fogja őket érteni. Majd máskor, szólt gyorsan a rendőrtisztviselő. Ha majd megint lesz egy ilyen esetem.” Lengyel Balázs, az európai és a magyar líra kitűnő értője és ismerője hű maradt régi elvéhez. „Művészet - írta egykor csak akkor maradhat fenn, ha a legmagasabb igényeket támaszthatja önönmagával szemben”. Ez az álláspont jellemzi Verseskönyvről verseskönyvre c. legújabb kötetét is. Már az 1977-es kiadás is lenyűgöző tudást és tájékozottságot tárt elénk. 67 költő 71 verseskötetét mutatta be. A második, bővített kiadásban 101 költő 122 kötetét ismerteti a kritikus. Miszlai Gabriella (Lengyel Balázs: Verseskönyvről verseskönyvre. Magvető, 554 oldal, kötve 61 Ft.) Közeli és távoli ismerősök 4 KÖNYVVILÁG