Könyvvilág, 1984 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1984-01-01 / 1. szám
■■»........ Egy filozófus kalandozásai Hovatovább a „régi szép idők” könnyen kikezdhető fordulatával illetjük a hatvanas éveket. Citoyeni minőségünkben először az új gazdasági irányítás, a reform akkoriban felkapott szavait dobja ki emlékezetünk, amikor a hatvanas évekre terelődik a szó. Ha viszont a kor szellemi és művészeti mozgalmait akarjuk számba venni, akkor mindenekelőtt a világhírre jutott magyar film és a közvéleményt is állásfoglalásra serkentő irodalom egy-egy emlékezetes, talán maradandó alkotásának címe ötlik fel bennünk. A látványos sikerek mintha elkápráztatták volna látásunkat s immár visszatekintve sem veszszük észre a hazai marxista filozófiai és esztétikai gondolkodás megújulását jelző komoly próbálkozásokat és a letagadhatatlan eredményeket. Pedig ekkoriban még élt és tevékenykedett Lukács György. Sorra jelentek meg régebbi munkái; cikkeivel, nyilatkozataival is folyamatosan jelen volt szellemi életünkben. Ám ami ennél is fontosabb: időközben befejezte és magyarul is megjelentette Esztétikáját, majd belefogott másik - igaz, töredékben maradt - hatalmas munkájába, az Ontológiába. A Lukács iskolájából kikerült legtehetségesebb tanítványok is ekkoriban jelentették meg a szélesebb körben is komoly szellemi izgalmat kiváltó tanulmányaikat és nagyszabású munkáikat. Legtöbbjük természetesen a Mester sugallta filozófiai és esztétikai témák kutatására indultak, olyan kategóriák kidolgozására vállalkoztak, melyeknek kimunkálatlansága, netán hiánya hosszú ideig lassította, esetleg akadályozhatta volna a magyar marxista gondolkodás differenciálódását, de még az egyes szaktudományok, így például az irodalomtudomány módszertanának gazdagodását és finomodását is. A magam olvasói emlékeiből ma is szívesen idézem fel azokat a műveket, melyek a marxista értékfilozófia újragondolására serkentettek vagy a „látszat” és az elidegenedés kategóriájának megértéséhez segítettek. Ez utóbbi, igen bonyolult kérdés izgatta Hermann Istvánt a hatvanas években. Számos tanulmánya és könyve tanúskodik arról, hogy akkoriban szokatlanul új szempontok szerint elemezte a polgári társadalmakban végbemenő elidegenedés természetét és következményeit a kultúra, mindenekelőtt azonban a filozófia és a művészetek világában. Hermann István Veszélyes viszonyok című legfrissebb kötetének első részében (pontosan húsz tanulmányban) azt vizsgálja, hogy miért van alávetve az epikai műnem a mindenkori társadalmi alakzatok és az általuk teremtett értékek mozgásának. A könyv második, szerintem legfontosabb részében Lukács György pályájának egyegy szakaszát, valamint a filozófus és Thomas Mann viszonyát elemzi. A harmadik részben egybegyűjtött publicisztikai írásait olvshatjuk, Aktualitások címen. A szerteágazó, sok irányba kitekintő írások közül itt elsősorban azokról szólok, melyek a magyar irodalom, ezen belül is a magyar elbeszélő irodalom valamely lényegi kérdésének megragadásához adnak továbbgondolásra serkentő példát. Hermann István elemzéseit - legalábbis az irodalmár szemében - az teszi igazán izgalmassá, hogy a műalkotásokat nem az irodalomtudós, hanem a maga filozófus természete és szempontjai szerint közelíti meg. Az epikáról szóló nagylélegzetű tanulmányában például több helyen olvasható ilyen árulkodó fordulat: „... az epikai műnemben nemcsak abban az értelemben van meg a filozófiai igény...”, vagy. .... az epikának az a gondolati háttere...”. Végül, hogy egy teljes mondatot is idézzek az Iliász és az Odüsszeia viszonyát bemutató tanulmányból: „Az epikai hömpölygésen belül feltétlenül ott van az a mozzanat, hogy az értékek átfejlődnek egymásba, hogy végeredményben az egész értékrendszer alakul, és ezen értékrendszerek totális alakulásával függ össze mind a klasszikus görögségnél, mind a modern időkben mindenfajta epikai tejesítmény.” A filozófus a maga irodalomtudósénál gyakran elvontabb, esetenként mégis tartalmasabb kategóriáival képessé válik arra, hogy behatoljon a műalkotás eleddig rejtett dimenzióiba és olyan összefüggéseket tárjon elénk, melyek éppen ezekben a filozófiai kategóriákban válhatnak nyilvánvalóvá. Megtörténhet persze, hogy a filozófusi műelemzés során felmutatott összefüggések túlságosan közvetlenek, hogy tehát háttérbe szorulnak, esetleg eltűnnek a finomabb áttételek, az alig érzékelhető belső mozgások és átváltozások, ám gyakran - mint ezt Hermann István tanulmányai is bizonyítják - a „veszélyes viszonyok” közvetlen, direkt voltának megmutatása segíthet bennünket valami váratlan, eddig nem sejtett vagy homály takarta felismeréshez. Rendkívül érdekes például az, ahogyan Hermann István Mikszáth és Jókai egy-egy nevezetes alkotásán „a modern értelemben vett magyar regény” megteremtésére tett kísérlet kudarcát demonstrálja. Meggyőzőnek látszik az az elemzés, melyből kitűnik, hogy Jókai nem ismerte, talán nem ismerhette fel a magyar társadalomban végbemenő értékváltozásokat, hogy bizonyos, inkább csak lappangó értékeket kiemelt a maguk környezetéből, idegen összefüggések rendszerébe helyezte, ennélfogva látszatértékké minősítette őket. Igen tanulságos Hermann István elemzésének tükrében vizsgálni Mikszáth Kálmán regényírói helyzetét; ebben nem tehetett mást, mint hogy a valószerűtlen magyar viszonyokat és a benne élő embereket a maga romantikus illúziókkal átszínezett realizmusával mutassa fel. A huszadik századi magyar próza Kosztolányi Dezső és Németh László képviselte vonulatáról szólva azt figyeli meg, hogy miként válik például az Édes Anna és a Bűn íróinak szemében fontos, már-már a műalkotás egészét meghatározó értékké a szenzibilitás. A hatvanas évek kiemelkedő írói teljesítményét Sarkadi Imre és Sánta Ferenc műveiben látja Hermann István. Sánta életművét mérlegelve az érdekli mindenekelőtt, hogy milyen vonások erősödtek fel abban az emberben, aki „nem is a történelem sodrában van, hanem bizonyos értelemben maga teremti történelmét”. Hermann István meggyőzően bizonyítja, hogy a társadalmi mozgások váratlan, gyakran kiszámíthatalan volta milyen „határszituációkba” kergeti az egyént; döntenie kell s ez a döntési kényszer lelke legmélyéig felkavarja. Ezért mondhatja Hermann, hogy Sántánál „a szubjektumok költészete rendkívül nagy szerepet játszik”. Sarkadi Imre életművéből A gyáva című kisregényt emeli ki s mutatja be rajta a gyávaság sajátos szerkezetét, azt, hogy épp „a gyávaság esetében mutatkozik meg: a társadalmiság fölénye a pszichológiai beállítódás fölött.” Hermann István új könyvének számomra legérdekesebb fejezetében a Lukács Györgyről szóló esszék olvashatók. Ezek a Lukács-tanulmányok úgy is kezelhetők, mint utómunkálatok Hermann István egyik igen fontos (azt mondhatnám nélkülözhetetlen) művéhez, az 1974-ben megjelentetett Lukács György gondolatvilága című könyvhöz; legszebb reményeim szerint viszont úgy tekinthetők, mint előmunkálatok egy jövendőbeli nagyívű Lukács-monográfiához. Simon László (Hermann István: Veszélyes viszonyok. Szépirodalmi. 668 oldal, kötve 47 Ft.) Furcsa dolog a halhatatlanság. Van, akinek saját művei hozzák meg, s van, akinek élete egy-egy mozzanata, epizódja révén jut osztályrészéül. Az előbbi kategóriába tartoznak az eseménytörténet vagy a művészetek, a gondolkodás történetének kiemelkedő alakjai, az utóbbiba - a többnyire kétesebb értékűbe - a Hérosztratoszokon kívül a múzsák, a főszereplők mellett halványabb kontúrokkal kirajzolódó mellékfigurák. Az élet különös fintoraként azonban az is előfordulhat, hogy egy ilyen mellékalak valójában nem kevésbé jelentős, mint az, aki a középpontban áll, csak éppen az utókor hosszú ideig nem vesz erről tudomást. Popper Leóról - Lukács György legjobb, sőt voltaképpen egyetlen igaz barátjáról - nemzedékek sora nemigen tudott többet, mint hogy meghatározó szerepe volt a XX. századi magyar eszmetörténet e kiemelkedő személyiségének életében és művében. S bár a kortársak közül néhányan sejtették, hogy az igen rövid életű művész-kritikus figyelemreméltóan súlyos gondolatokat fogalmazott meg sajnálatosan kis számú írásában, ezek megismerése nagyon keveseknek adatott meg. Popper Leó eszszéi, kritikái ugyanis alig találták meg útjukat a közönséghez, az elszórt folyóiratközlemények kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy akárcsak a szűkebb szellemi közvélemény is megismerkedhetett volna meszszire előremutató esztétikai nézeteivel. Pedig a most közreadott életmű-kötetnek szinte nincsen olyan darabja, amely ne tartalmazna az elmúlt évtizedekben - Poppertől függetlenül - sarkalatos művészetelméleti újdonságként fel-felbukkanó gondolatot. Ilyen a zárt és nyitott művekről szóló dialógus egyik kulcsmondata - „minden műalkotás végső lezárása a befogadó” -, amelyre a hermeneutika, a befogadásesztétika, a befogadáspszichológia és a befogadásszociológia hetvenes évekbeli divatja látszik rímelni. De ilyen a modern giccs lényegét megvilágító fejtegetés, amely a díszítés és a funkció szétválásában, az individualizmus és a gyári tömegtermelés találkozásában látja a tartalmatlan forma elburjánzásának okát (erre mintha Walter Benjamin közkeletű elmélete visszhangozna a műalkotás és a sokszorosítás viszonyáról). Vagy éppenséggel a vázlatnak is tarzó félreértés-elmélet, amely szerint ”az érzékek nem az értelemről, hanem a látszatról kérdeznek, hogy azután a látszatnak a saját értelmüket ajándékozzák”, s ezáltal vigyék előbbre a művészeteket - ami nem kevesebbet jelent, mint hogy minden kor befogadói saját szemüvegükön keresztül értelmezik át (félre) az előttük létrejött alkotásokat, s látnak beléjük olyan tartalmakat, amelyek tulajdonképpen saját magukban rejtőznek. Találomra idézhetjük bármely popperi esszét, hiszen valamennyinek könnyűszerrel megtalálhatjuk - gyakran jóval későbbi - kifejtését az esztétika világhírű, nem magyar képviselőinél. Nemzeti önsajnálatra hajlamos hangulatban méltán kesereghetünk azon, hogy e kiváló szellem csonkaságában is kimagasló életműve nemcsak a jól megérdemelt nemzetközi elismerést nem tudta kivívni, de hazai hatásáról sem igen beszélhetünk, bármennyire is tanítványának nevezte magát Lukács egy 1910-ben hozzá intézett levelében. Huszonöt éves volt Popper Leó, amikor 1911-ben a tüdővész elvitte. Utolsó írásai Karl Kraus legendássá lett folyóiratában, a Die Fackel-ban jelentek meg, s ez aligha tekinthető véletlennek. Életpályája, művei mélyen gyökereznek a századforduló osztrák—magyar szellemiségében, elválaszthatatlanok attól a rothadó televényen megindult hihetetlen virágzástól, amely a XX. század legfontosabb művészeti, filozófiai, sőt politikai eszméinek lett kiindulópontja. Ám Poppert még a k.u.k. „fin de siécle”, a bécsi és a budapesti századvég és századelő fáradhatatlan amerikai kutatói sem „fedezték föl”, magyarországi befogadását pedig a kedvezőtlenebbnél kedvezőtlenebb történelmi körülmények akadályozták sokáig. Lukács György levelezésének kiadása megteremtette a lehetőségét, hogy az olvasók megismerhessék az 1885 körül születettek rendkívüli elmékben oly gazdag korosztályának ezt az embernek is nagyszerű, jó humorú, választékos ízlésű, iróniára és öniróniára képes tagját. Esszéinek és kritikáinak vékonyka kötete talán több lesz egyszerű muzeális érdekességnél, s jócskán megkésve ugyan, de remélhetőleg termékenyítően épül be végre esztétikai gondolkodásunkba. Fenyves Katalin (Popper Leó: Esszék és kritikák. Magvető, 136 oldal, kötve 12 Ft.) Popper redivivus ‘Popper Der» Esszék «»kritikák KÖNYVILÁG