Könyvvilág, 1985 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1985-01-01 / 1. szám
1944 krónikája Az 1984-es év sok lehetőséget nyújtott a visszaemlékezésre, hiszen negyven évvel ezelőtt több ízben is felgyorsulva követték egymást a hazánk sorsát döntően és sajnos tragikusan érintő események. Ennek a vészterhes esztendőnek a históriáját és történelmi hátterét idézték fel az Akadémián 1984. június 14-én tartott tudományos tanácskozások. Néhány elhangzott előadás (vagy annak rövidített változata) különböző napilapokban és folyóiratokban már napvilágot látott, de csak helyeselni lehet a Kossuth Kiadó vállalkozását, amelynek révén az ülésszak teljes - még a hozzászólásokat is tartalmazó - anyaga könyv alakban is hozzáférhetővé vált a nagyközönség számára. Megnyitójában Kállai Gyula 1944 gyászos eseményei mellett a Magyar Front vezette ellenállási mozgalom 1945 után is ható jelentőségére mutatott rá. Március 19-ig, a német megszállásig természetesen hosszú út vezetett. „Hol ragadhatjuk meg az indulópontot? 1919- ben, a történelmi Magyarország nehezen elviselhető szétesésében és az azt megpecsételő, minden demokratikus elvet lejárató trianoni békeparancsban?” - teszi fel a kérdést Ránki György. A válasz, a németmagyar szövetség okainak kutatása, három irányba vezet. A területi revízió igénye mellett döntő súllyal esett latba gazdasági téren a német piacra való kényszerű ráutaltság és a két rendszer közötti bizonyos ideológiai, politikai közelség. Az események alakulásában jelentős szerepet játszottak a Dunavölgyi kis országok közötti ellentétek, amelyek okait és tényezőit sajnos ma sem mindenütt a mai magyar történettudományra már jellemző kritikus és önkritikus módon vizsgálnak. A kor uralkodó eszméit kutatva, a középosztály politikai magatartását elemzi Juhász Gyula írása. Találóan állapítja meg, hogy 1944-ben ez az osztály „a háború utáni jövőtől félt, és a német megszállás következett be”. Az ellenálláshoz ekkor már nem volt sem erő, sem szervezettség, a jövőtől való félelem viszont azt eredményezte, hogy 1945-ben egy - Európa történetében is példátlan módon - szinte tökéletesen széthullott államszervezetet örökölve kellett megkezdeni az ország újjáépítését. A kötet egyik legfelkavaróbb érzelmeket kiváltó tanulmánya Für Lajos nevéhez fűződik. A szerző jogos indulattal mutat rá arra, hogy Magyarország veszteségeit számba véve, a romba dőlt házak, elpusztult hidak, vasutak, állatállomány mellett a legfontosabbról, a háborús emberveszteségünkről évtizedekig nem esett szó. Ebből ered, hogy a köztudatban ma sem ismeretes, hány magyar halt meg a világégés borzalmai következtében. Vitatott még a számítás módszere is, hiszen sokan csak hazánk mai területét veszik alapul a felmérésnél. A könyv helyesen hangsúlyozza, hogy egy állam veszteségét mindig annak az adott háború időszakában létező területének függvényében kell megállapítani. A hadviselő Magyarország korabeli, 1941-es területét és népességét alapul véve megdöbbentő adat tárul elénk: a veszteség 1 430 000 ember, tehát az ország akkori összlakosságának 10%-a! (Ez csaknem azonos a Szovjetunió vagy Németország II. világháborús veszteségével, a lakosság arányát tekintve.) A nemzetet szó szerint megtizedelő háborúban elesettekre emlékezni nem egyszerűen kegyelet dolga. Kötelesség. A komor esztendő, 1944 bővelkedett sötét, vészterhes eseményekben. Ezek közül is kiemelkedik a magyaroroszági zsidóság tragédiája, amelynek hátterét, rövid előtörténet után Száraz György ismerteti, feltárva a 30-as évek végén hozott zsidótörvények rendelkezéseit. Amikor 1941-ben Bárdossy benyújtotta a harmadik zsidótörvényt, a szomszédos Szlovákiában és Horvátországban már folyt a német „végleges megoldás” borzalmas végrehajtása. Az új miniszterelnök, Kállay Miklós erre nem volt hajlandó, látszatintézkedésekkel próbált időt és - szó szerint - életet menteni. A német megszállás és a nyilas puccs azonban véget vetett a korlátozott és viszonylagos azilamnak: negyvenkétezer, a Donnál elpusztult munkaszolgálatos után még több mint félmillió ember fizetett életével, pusztán azért a tényért, hogy zsidónak született.. . Az írás nagy erénye, hogy nem áll meg 1945-nél. Részletesen szól arról, milyen traumát okozott Magyarországon az antiszemitizmus szellemében fogant népirtás emléke. A hallgatás, majd az időnként szélsőséges végletekben megfogalmazott ítéletek, önbírálatok, vádak sokszor valós és jogos indulatokból fakadtak. Történelmet írni, nemzeti tudatot formálni azonban indulatok alapján nem lehet. Örvendetes, igaz zárszóként hatnak Száraz György szavai : „lassan kezd megférni egymással az önbecsülés és a kritikus önismeret, s a kettő együtt lesz hivatott az egységes - és azt hiszem, egészséges szemlélet megalkotására.” A zsidóságot ért megaláztatáshoz és szenvedéshez hasonló sors jutott osztályrészül a hazai cigányságnak. Az embertelenségek kálváriáját megrázó szavakkal tárja fel Lakatos Menyhért, aki az elkövetett bűnökért kapcsolódva kicsit Száraz György gondolataihoz - nem a nemzetet, hanem annak megrontóit ítéli el. Az 1944. október 15-i sikertelen kiugrási kísérlet a mai napig sok vitát kavar. Tóth Sándor hadtörténész az októberi vasárnap katonai oldalait elemzi. Az eseményekben kulcsfigurát kaphatott volna Vörös János vezérezredes, a honvédvezérkar főnöke. Horthy azonban nem bízott a tábornokban, aki a német megszállás után Berlin nyomására került Szombathelyi Ferenc helyére. Pedig a kétkulacsosságáról híres vezérkari főnök ekkorra már belátta, hogy a németek aligha tudják megállítani az előrenyomuló szovjet csapatokat. Ő volt talán az egyetlen, aki komoly lépéseket tett az eredetileg október 20-ra időzített kiugrás katonai biztosítására. Horthy viszont nem támaszkodott a tervezett csapatösszevonásokra, így a budapesti német hadosztályok gyűrűjében, áruló tábornokoktól körülvéve, vállalkozásának kudarca törvényszerű volt. .. A Magyar Front és az antifasiszta ellenállás történetével foglalkozik Pintér István, aki a baloldali mozgalmak mellett részletesen szól a polgári ellenzéki kezdeményezésekről is. A helytállás bebizonyította, hogy a legsötétebb időszakban is voltak, akik tenni mertek a hazáért. Korom Mihály tanulmánya már a kibontakozást taglalja. Számos, eddig kevésbé ismert részletet közöl az Ideiglenes Nemzeti Kormány létrejöttéről, amelynek révén az ország egy részében már 1944-ben megindulhatott a demokratikus átalakulás. A tárgyilagos, tényszerű írásokat tartalmazó kötetet kötelező olvasmányként ajánlhatjuk mindenki számára. Prohászka László (Magyarország 1944-ben. Kossuth, 147 oldal, fűzve 25 Ft.) ■ Történeti ismereteink mozaikdarabokból (és természetesen: teóriákból) tevődnek össze. Az időben visszafelé haladva fogyatkoznak az írott és tárgyi emlékek. Magukkal a forrásokkal is temérdek a probléma: hiányosak és pontatlanok. Úgy tűnik, a történész munkája jószerivel nyomozás a források után, s ugyanakkor a megtalált dokumentumok vallatása, ellenőrzése. A megtalált írott szövegnek például először a nyelvét kell megfejteni, aztán datálni, megérteni a tartalmát, s megítélni, hogy mennyi benne az igaz, mennyi használható a történelmet kutató számára, mennyi a véletlen tévedés, és mennyi az akaratlagos ferdítés - melyek sokszor jellemzőbbek, érdekesebbek, mint a dokumentum valós tartalma. Vérbeli nyomozónak való munka dokumentumokkal foglalkozni. S néha ezek az emlékek olyan mennyiségben tornyosulnak a kutatók képzeletbeli asztalán, hogy nem is egészen értjük, mi sarkallja őket, hogy folyamatosan keressék az újabbakat. Pedig az élet hihetetlen gazdagságához képest még a legújabb kor óriási számú dokumentuma is csak nagyon szegényes információkkal szolgálhat. Nemcsak az események lehetőség szerint pontos leírásához van szükség a forrásokra, magának a történelemnek a megértéséhez s még inkább megértetéséhez fontos, hogy át tudjuk élni, meg tudjuk érteni az elmúlt korokat. Közel kell őket érezni magunkhoz, „otthon kell lenni” az eseményekben, hogy feldolgozhassuk, értékítéletet alkothassunk róluk. Ez az eltávolítás és egyidejűleg közeibe hozás csak látszólagos ellentmondás. Ha tehetné, minden történész „elutazna” abba a korba, amelyet vizsgál, hogy érezhesse az akkori élet gazdagságát, közvetlenül kerülhessen kapcsolatba vizsgálata tárgyával. A visszaemlékezések, naplók, kortársi vélekedések bizonyos megszorításokkal felfoghatók a történészek, s az érdeklődő laikusok „időgépeiként”. Hiszen ezek a dokumentumok a közvetlenséget nyújtják az olvasóknak, gyakran stílusukból, néhány apró részletből többet tudhatunk meg egy korról, eseményről, mint vaskos monográfiák tanulmányozása során. Nem véletlen, hogy a memoárirodalom mindig is népszerű volt a szélesebb olvasóközönség körében. Amellett, hogy az „időutazás” izgalmával szolgál, kicsit minden olvasóját történésszé teszi azzal, hogy maga ítélkezhet a valós események ismeretének birtokában. De éppen e források valóságtartalmával a legnagyobb a gond. Stílusuk, szerzőik gondolkodásmódja, ítélete mind a kort reprezentálják, de a tévedések, ferdítések, esetleg szemérmetlen hazudozások rágalmazások is, ha az olvasó észreveszi őket. Egyik jeles történészprofesszorunk mondta egyszer: a forrásokat úgy kell olvasni, hogy az ember mindenre elkészüljön, mindent ellenőrizni kell, s amit nem vetettünk többszörös próba alá, azt félre kell tennünk. Különösen indokolt ez az óvatosság a közelmúlt történelmét illetően; sok a személyes érdek, a presztízsokok, világnézeti, politikai ellentétek ferdítő hatása érződik a visszaemlékezéseken. Közelmúltunk egyik legtragikusabb eseményéről, az 1956-os ellenforradalomról is számos visszaemlékezés készült már, és még bizonyára fog is készülni. A Zrínyi Kiadó által megjelentetett kötet olyan viszszaemlékezéseket, dokumentumokat tartalmaz, amelyek éppen arra hivatottak, hogy ellensúlyozzák a ferdítő, rágalmazó megfogalmazásokat, reális képet adjanak a magyar fegyveres erők szerepéről, állapotáról az ellenforradalom előtt, alatt és után. Eddig még nem, vagy alig publikált adatokat és tényeket ad közre a határőrség, a rendőrség, a vidéki helyőrségek szerepéről, magatartásáról. Számtalan példával bizonyítja a helytállást, a nem ritkán hősies önfeláldozást. Külön fejezet emlékezik meg a forradalmi karhatalom szervezéséről és tetteiről. Új alapot teremt ez a könyv a vitához, az események reálisabb megítéléséhez. 1956 őszének fekete krónikájához tartozik Sziklai Sándor meggyilkolása is. Sziklai igazi forradalmár volt, nem véletlen, hogy az ellenforradalmi csőcselék olyan brutalitással tört az életére, ahogyan azt özvegyének a róla szóló életrajzában olvashatjuk. Sziklai Sándorné részletekig menő alapossággal írja le a forradalmi harc mindennapjait, megpróbáltatásait, izgalmát. Az első világháborút, az orosz hadifogság éveit, az öntudatosodást, a forradalmat és polgárháborút, az építő munka hétköznapi küzdelmeit, a spanyol polgárháborút, a hitleristák elleni harcot s az új Magyarország építését. Még címszavakban is hoszszú felsorolni ennek a gazdag életnek legfontosabb állomásait. S bár az olvasó hiányolhatja a magánembert - azokat az „apróságokat”, amelyek egy életrajzot annyira életszerűvé, izgalmassá és olvasmányossá tesznek, a könyv így is értékes , adalékkal szolgál századunk forradalmárainak arcképéhez. Szarka Klára (A néphatalom védelmében. Zrínyi. 212 oldal, fűzve 23 Ft; Sziklai Sándorné: Lobogó élet. Zrínyi. 282 oldal, fűzve 23 Ft.) ; Személyes történelem . ürnk' j ?■*?/ /. • ' • ' ; ' v ' ív' MAGYARORSZÁG 1344-BEN 2 KÖNYVILAG