Könyvvilág, 1985 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1985-01-01 / 1. szám
A második breviárium két évvel ezelőtt a „Vigília Könyvek" újrainduló sorozatában látott napvilágot az első válogatás Pilinszky János prózai írásaiból. A szöveget gondozó, szinte betűről betűre a legalaposabban ismerő Jeleníts István az 1958 és 1981 közötti esztendők terméséből emelte ki a legjellegzetesebbeknek tartott meditációkat, cikkeket, élménybeszámolókat. Erre a már akkor is szilárd kezdeményre, alapzatra épül rá most A mélypont ünnepe című kettős kötet. Még mindig nem a prózát író lírikus teljes munkásságának temploma boltozódik előttünk: három évvel Pilinszky váratlan halála után szükségképpen csak úttörő lépéseit teszi az életművét pásztázó filológia, a szűkebben szakmai - kritikai szempontokkal még nem számoló szövegkiadás. De így is sokkal gazdagabbak lettünk a Szépirodalmi Kiadó jóvoltából. 1942-, ’43-, ’46-ból hét írás a többlet, más esztendőket tallózva pedig sokkalta bőkezűbb a szemelgetés. A nagyvonalú szerkesztés helyenként vállaltan ellentmondásos szempontjai már most sürgetően éreztetik az igényt: mihamarabb szükség lesz arra, hogy könyvkiadásunk a teljes Pilinszky, a Pilinszky összes birtokába segítsen. Örömmel olvassuk tehát a vegyes műfajú kisprózák szomszédságában a költő különös drámáit, viszont fájlaljuk, hogy ugyanakkor a szervesebben ide tartozó meséknek nem jutott hely. Vitakérdés lehet, hogy bár Pilinszky János maga sorolta be két vallomását a versek közé, vajon nem szerepelhetne-e itt is tanulságos szövegük? Az oeuvre elrendezésének végleges koncepciója tehát csak a közeljövőben kristályosodhat ki. Addig is célszerű, tematikus és névmutatóval ellátott, keletkezési és közlési dátumokkal, adatokkal pontosan eligazító, kivitelében és külső formájában is elegáns kettős témusszal gyarapodtunk. Mondhatni: Pilinszky-breviáriummal. A költő, ki maga is rendszeres - gyakran kommentáló - olvasója volt a breviáriumnak, ezzel a jellegzetes szemelvényességgel, a hit, a gondolat, a szeretet sejtjeiből sarjasztotta, növesztette prózáját. Mennyiben, mennyire elegyülnek a vallási és hitbéli élet, valamint a mindennapi lét és a művészsors tárgyai? Annyiban, annyira, úgy, amiként megvonja - azaz föloldja a kettő határát: „Annak, aki komolyan veszi életét és vallását, egyik legégetőbb problémája ma a két zóna, a vallásos és a köznapi kettéválása. Életünk egy jelentős hányadának már se neve, se jele, se szerepe a nagy egészben . . . Pedig a vallás egyik legfőbb funkciója épp az egység és a teljesség megteremtése a szívekben. Pontosabban, a teljes világ (az ismerős és az ismeretlen) és benne önmagam szerves egységként való, bensőséges átélése. E mélyebb értelmezésben a szakrális se jelent elszigetelődést vagy elidegenedést a profántól, hanem épp a profánnak is mélyebb, vagyis teljesebb átéléséhez segít hozzá!” (A teljesség felé.) Ebben a termékeny fölfogásban nyilvánvaló, hogy a nem vallásos, de lelkű időben nyitott s az egységvágyban mindenesetre osztozó olvasó a profán lét kérdéseiben kaphat nem választ:felebaráti véleményt Pilinszky Jánostól. Innen szemlélve - és a költő innen szemlélte - nem csupán a naptár véletlene, hogy az egyik esztendőben például - az 1968-asban - „férfikorunk kikerülhetetlen konzekvenciájának”, „az igazságos és kiérdemelt béke keresésének” gondolatsorát az április 4-i, ünnepi emlékezéséből futtatja végig - hogy a közvetlenül utána következő fejtegetésben Nagyszombat margójára rója az átpoetizált, liturgikus elmélkedést. Ahogyan a breviáriumok, szemelvénygyűjtemények mindig - mintegy a kor és az olvasó arcához engedelmesen hozzáformálódva - új és új oldalukról mutatkozhatnak, úgy lesz folytonosan másik könyv a Pilinszky-próza. Körforgó egység ez, a saját formai - gondolatmértani - rendjében kikezdhetetlen. Bevallható, hogy a forma és a forgás is monoton - hiszen a kör, a gömb és mozgásuk is állandóan önmagát ismétli. A tökéletes formák és a tökéletes mozgások törvénye szerint. A cikket, levelet, tanulmányt, vallomást, nekrológot, kritikát, novellát, dialógust fölölelő Pilinszky-epika monotóniája, a lelki és intellektuális gazdagság zengő egyszólamúsága. Napjainkban, amikor - alapos indokkal - a polifóniát tarthatjuk mű és művész erényének, ezek az írások a szó legnemesebb értelmében vett egyhorúságukkal tűnnek ki. A kétely, a vívódás, a diszharmónia hiányoznék? Dehogy. Ám zárt és behatárolt a terrénum, ahonnan, ahol kételkedik, vívódik, démonaival küzd, vagy Istenével néz szembe a poéta. Pátosz, nagyság, hősiesség, zsenialitás, végletesség, véglegesség: a század- és ezredvég szkepszisében, aggodalmai és veszedelmei közepette sokszor gyanakodva szemlélt, fogadott kategóriák. Pilinszkyből polémikus erő süt - azaz: irigylendő képesség és szerénység, figyelem és alázat, mely a heroikus teremtőerő közelébe vonja. Van bátorsága leplezetlenül, teljes önátadással csodálni, csodálkozni. S most ne csupán az Isten előtti térdhajtásra gondoljunk, hanem azokra a Pilinszky-oltárokra, melyek évtizedek során sem vesztettek fényességükből. A Bach- vagy a Dosztojevszkij-élményre, Simone Weil aszkétikus példasorsára (a „vallásosságra”), vagy a néger színésznő Sheryl Sutton vallomásos testvériségére (a „profánra”). Vagy akár: Füst Milán könnyeire. Különös beszámoló egy különös bemutatóról címmel 1963-ban keletkezett a Boldogtalanok premierjének szabálytalan kritikája. Zokog az ünneplő teátrumban az egész életében teátrális föllépésű férfiú, a nagy író, a már agg és beteg ember. Mi mindent lát bele, lát meg Pilinszky a könnyekben! A sírásban - „a pátriárka győzelmét az élet omladékán”. A múlékonyságban - „a maradandóság élményét”. „A hűség leckéjét.” A dráma nem tetszik neki - de a személyiség viselkedése számára döntőbb: „...meglepő változás megy végbe magán a darabon is. A különc ékítmények lehullanak róla (belül maradnak a rivaldán), s csak a forró, mezítelen áramlás jut el hozzánk .. Meglehet, sokan majd „adalékként” forgatják, olvassák a gyűjteményt, a prózaíró Pilinszkyt adalékként a költő Pilinszkyhez. S bár nem szerencsés ez a fajta „kettéválasztás”, adalék akad bőven. „Kafkánál nem látom, amit látok. Dosztojevszkijnél látom, amit nem látok.” Hány versmag e kiragadott két sorban is! s vele az oly gyakori alkotó-alakító elv: a paradoxon. Egy kései majdnem-novellában: égve hagyott villany a Négysoros „visszatérése”? Az útibeszámolók színeiben a versvilág kopár színei? S a motívumok, a kereszt, a vesztőhely, a tenger ... Pilinszky mint kritikus korántsem tévedhetetlen, mivel nem az esztétikai, hanem a magatartásbeli maradandót keresi, s vele azt, ami az ő számára fontos. Szerény képességű költőt emel mindjárt Chesterton, sőt Angelus Silesius és Szent Bernát védkörébe - mert Chesterton „Szamár"-verse egyfelől, a középkor szerzetesi, himnuszköltészete másfelől, örökbecsű előtte. Ezért hajlamos a fölértékelésre, s ezért kevéssé a bírálatra. Benyomásai, reflexiói akkor is meggondolkodtatók, ha nyilvánvaló melléfogásból fakadnak, vagy ha az írás - mint hétről hétre vállalt feladat - nem a legihletettebb percben találja. A kettős kötet - még Pilinszky János életéből való - utolsó publikációs dátuma: 1981. június 6. Mintha tényleg összegezni kívánt volna a távozni készülő a záró sorokban? „Ahogy öregszem, élesedik a szemem. Nem csoda, hogy keveset olvasok. A bűnt, a csalást megértem. De a csalást a szavakban? Ott, azon a szinten, ahol minden bűnös valamiképpen megfürödhet, megfürödhetne a szókimondás kései, de sose késő forrásvizében ...? Aki ugyanis a szavakban csal, nem az életét sikkasztja, sinkófálja el, hanem a vallomás lehetőségét, azt a pillanatot, amiben még a vesztőhely is kisimulhat, mint egy szeretett arc, amikor megbékélt álomba hajol.” Tarján Tamás (Pilinszky János: A mélypont ünnepe. I—II. Szépirodalmi, 539 + 234 oldal, kötve 98 Ft.) Pilinszky János: G. Fábri Zsuzsa 40 arc 40 írás című fotóalbumából (Szépirodalmi) KÖNYVILÁG