Könyvvilág, 1985 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1985-01-01 / 1. szám

A második breviárium két évvel ezelőtt a „Vigília Könyvek" újrainduló sorozatá­ban látott napvilágot az első válogatás Pilinszky János pró­zai írásaiból. A szöveget gon­dozó, szinte betűről betűre a legalaposabban ismerő Jeleníts István az 1958 és 1981 közötti esztendők terméséből emelte ki a legjellegzetesebbeknek tartott meditációkat, cikkeket, él­ménybeszámolókat. Erre a már akkor is szilárd kezdeményre, alapzatra épül rá most A mély­pont ünnepe cím­­ű kettős kö­tet. Még mindig nem a prózát író lírikus teljes munkásságá­nak temploma boltozódik előt­tünk: három évvel Pilinszky vá­ratlan halála után szükségkép­pen csak úttörő lépéseit teszi az életművét pásztázó filológia, a szűkebben szakmai - kritikai­­ szempontokkal még nem szá­moló szövegkiadás. De így is sokkal gazdagabbak lettünk a Szépirodalmi Kiadó jóvoltá­ból. 1942-, ’43-, ’46-ból hét írás a többlet, más esztendőket tal­lózva pedig sokkalta bőkezűbb a szemelgetés. A nagyvonalú szerkesztés helyenként vállal­tan ellentmondásos szempont­jai már most sürgetően érezte­tik az igényt: mihamarabb szükség lesz arra, hogy könyv­kiadásunk a teljes Pilinszky, a Pilinszky­ összes birtokába segít­sen. Örömmel olvassuk tehát a vegyes műfajú kisprózák szom­szédságában a költő különös drámáit, viszont fájlaljuk, hogy ugyanakkor a szervesebben ide tartozó meséknek nem jutott hely. Vitakérdés lehet, hogy bár Pilinszky János maga so­rolta be két vallomását a versek közé, vajon nem szerepelhet­ne-e itt is tanulságos szövegük? Az oeuvre elrendezésének vég­leges koncepciója tehát csak a közeljövőben kristályosodhat ki. Addig is célszerű, tematikus és névmutatóval ellátott, kelet­kezési és közlési dátumokkal, adatokkal pontosan eligazító, kivitelében és külső formájá­ban is elegáns kettős témusszal gyarapodtunk. Mondhatni: Pilinszky-bre­viáriummal. A költő, ki maga is rendszeres - gyakran kommen­táló - olvasója volt a breviári­umnak, ezzel a jellegzetes sze­melvényességgel, a hit, a gon­dolat, a szeretet sejtjeiből sar­­jasztotta, növesztette prózáját. Mennyiben, mennyire elegyül­nek a vallási és hitbéli élet, va­lamint a mindennapi lét és a művészsors tárgyai? Annyiban, annyira, úgy, amiként megvon­ja - azaz föloldja a kettő hatá­rát: „Annak, aki komolyan ve­szi életét és vallását, egyik leg­égetőbb problémája ma a két zóna, a vallásos és a köznapi kettéválása. Életünk egy jelen­tős hányadának már se neve, se jele, se szerepe a nagy egész­ben . . . Pedig a vallás egyik legfőbb funkciója épp az egy­ség és a teljesség megteremtése a szívekben. Pontosabban, a teljes világ (az ismerős és az is­meretlen) és benne önmagam szerves egységként való, benső­séges átélése. E mélyebb értel­mezésben a szakrális se jelent elszigetelődést vagy elidegene­dést a profántól, hanem épp a profánnak is mélyebb, vagyis teljesebb átéléséhez segít hoz­zá!” (A teljesség felé.) Ebben a termékeny fölfogásban nyil­vánvaló, hogy a nem vallásos, de lelkű időben nyitott s az egy­ség­vágyban mindenesetre osz­tozó olvasó a profán lét kérdé­seiben kaphat nem választ:fele­baráti véleményt Pilinszky Já­nostól. Innen szemlélve - és a költő innen szemlélte - nem csupán a naptár véletlene, hogy az egyik esztendőben például - az 1968-asban - „férfikorunk kikerülhetetlen konzekvenciá­jának”, „az igazságos és kiérd­emelt béke keresésének” gon­dolatsorát az április 4-i, ünnepi emlékezéséből futtatja végig - hogy a közvetlenül utána követ­kező fejtegetésben Nagyszom­bat margójára rója az átpoeti­­zált, liturgikus elmélkedést. Ahogyan a breviáriumok, szemelvénygyűjtemények min­dig - mintegy a kor és az olva­só arcához engedelmesen hoz­záformálódva - új és új olda­lukról mutatkozhatnak, úgy lesz folytonosan másik könyv a Pilinszky-próza. Körforgó egy­ség ez, a saját formai - gondo­latmértani - rendjében kikezd­hetetlen. Bevallható, hogy a forma és a forgás is monoton - hiszen a kör, a gömb és mozgá­suk is állandóan önmagát is­métli. A tökéletes formák és a tökéletes mozgások törvénye szerint. A cikket, levelet, tanul­mányt, vallomást, nekrológot, kritikát, novellát, dialógust föl­ölelő Pilinszky-epika monotó­niája, a lelki és intellektuális gazdagság zengő egyszólamú­­sága. Napjainkban, amikor - alapos indokkal - a polifóniát tarthatjuk mű és művész eré­nyének, ezek az írások a szó legnemesebb értelmében vett egyhorúságukkal tűnnek ki. A kétely, a vívódás, a diszhar­mónia hiányoznék? Dehogy. Ám zárt és behatárolt a terré­num, ahonnan, ahol kételke­dik, vívódik, démonaival küzd, vagy Istenével néz szembe a poéta. Pátosz, nagyság, hősiesség, zsenialitás, végletesség, végle­gesség: a század- és ezredvég szkepszisében, aggodalmai és veszedelmei közepette sokszor gyanakodva szemlélt, fogadott kategóriák. Pilinszkyből polé­mikus erő süt - azaz: irigylen­dő képesség és szerénység, fi­gyelem és alázat, mely a heroi­kus teremtőerő közelébe vonja. Van bátorsága leplezetlenül, teljes önátadással csodálni, csodálkozni. S most ne csupán az Isten előtti térdhajtásra gon­doljunk, hanem azokra a Pi­­linszky-oltárokra, melyek évti­zedek során sem vesztettek fé­nyességükből. A Bach- vagy a Dosztojevszkij-élményre, Si­mone Weil aszkétikus példa­sorsára (a „vallásosságra”), vagy a néger színésznő Sheryl Sutton vallomásos testvériségé­re (a „profánra”). Vagy akár: Füst Milán könnyeire. Különös beszámoló egy különös bemu­tatóról címmel 1963-ban kelet­kezett a Boldogtalanok premi­erjének szabálytalan kritikája. Zokog az ünneplő teátrumban az egész életében teátrális föllé­pésű férfiú, a nagy író, a már agg és beteg ember. Mi min­dent lát bele, lát meg Pilinszky a könnyekben! A sírásban - „a pátriárka győzelmét az élet om­ladékán”. A múlékonyságban - „a maradandóság élményét”. „A hűség leckéjét.” A dráma nem tetszik neki - de a szemé­lyiség viselkedése számára döntőbb: „...meglepő válto­zás megy végbe magán a dara­bon is. A különc ékítmények le­hullanak róla (belül maradnak a rivaldán), s csak a forró, me­zítelen áramlás jut el hoz­zánk .. Meglehet, sokan majd „ada­lékként” forgatják, olvassák a gyűjteményt, a prózaíró Pi­­linszkyt adalékként a költő Pi­­linszkyhez. S bár nem szeren­csés ez a fajta „kettéválasztás”, adalék akad bőven. „Kafkánál nem látom, amit látok. Doszto­jevszkijnél látom, amit nem lá­tok.” Hány versmag e kiraga­dott két sorban is!­­ s vele az oly­ gyakori alkotó-alakító elv: a paradoxon. Egy kései majd­­nem-novellában: égve hagyott villany­­ a Négysoros „vissza­térése”? Az útibeszámolók szí­neiben­­ a versvilág kopár szí­nei? S a motívumok, a kereszt, a vesztőhely, a tenger ... Pilinszky mint kritikus ko­rántsem tévedhetetlen, mivel nem az esztétikai, hanem a ma­gatartásbeli maradandót kere­si, s vele azt, ami az ő számára fontos. Szerény képességű köl­tőt emel mindjárt Chesterton, sőt Angelus Silesius és Szent Bernát védkörébe - mert Ches­terton „Szamár"-verse egyfelől, a középkor szerzetesi, himnusz­költészete másfelől, örökbecsű előtte. Ezért hajlamos a fölérté­kelésre, s ezért kevéssé a bírá­latra. Benyomásai, reflexiói ak­kor is meggondolkodtatók, ha nyilvánvaló melléfogásból fa­kadnak, vagy ha az írás - mint hétről hétre vállalt feladat - nem a legihletettebb percben találja. A kettős kötet - még Pi­linszky János életéből való - utolsó publikációs dátuma: 1981. június 6. Mintha tényleg összegezni kívánt volna a tá­vozni készülő a záró sorokban? „Ahogy öregszem, élesedik a szemem. Nem csoda, hogy ke­veset olvasok. A bűnt, a csalást megértem. De a csalást a sza­vakban? Ott, azon a szinten, ahol minden bűnös valamikép­pen megfürödhet, megfüröd­­hetne a szókimondás kései, de sose késő forrásvizében ...? Aki ugyanis a szavakban csal, nem az életét sikkasztja, sinkó­­fálja el, hanem a vallomás le­hetőségét, azt a pillanatot, ami­ben még a vesztőhely is kisi­mulhat, mint egy szeretett arc, amikor megbékélt álomba ha­­jol.” Tarján Tamás (Pilinszky János: A mélypont ünnepe. I—II. Szépirodalmi, 539 + 234 oldal, kötve 98 Ft.) Pilinszky János: G. Fábri Zsuzsa 40 arc 40 írás című fotóalbumából (Szépirodalmi) KÖNYVILÁG

Next