Könyvvilág, 1986 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1986-01-01 / 1. szám
Barangolás a civilizáció útjain Nem volt minden kockázat nélküli a BBC és a John Murray könyvkiadó közös vállalkozása, amikor 1969-ben könyv alakban is megjelentették a világhírű angol művészettörténész, Kenneth Clark nagy sikerű tévésorozatának szövegét. A veszélyt az jelenthette, hogy a könyv és a televízió jócskán eltérő műfaji sajátosságait és erősen különböző lehetőségeit összevetve, a könyv több szempontból is hátrányban van a tévéhez képest. Ám a tizenkét angol nyelvű kiadás és számos külföldi fordítás fényesen igazolja, hogy helyes volt a döntés. Clark - aki tisztában volt a vállalkozás veszélyeivel - nemcsak kitűnő művészettörténész, hanem elsőrangú ismeretterjesztő is, aki képes többet nyerni a téven, mint amennyit a vámon vesztett. Mert van egy lényeges pont, ahol a könyv élvez behozhatatlan előnyt a tévével szemben. A képsorok megfordíthatatlansága, a történések sodrása az átlagos nézőre - akik közé magam is tartozom - a passzív befogadó szerepét osztja, aki csak a műsor megtekintése után töprenghet el a közben felmerült kérdésein, feltámadt kételyein. Nem így a könyv, amelynek bármelyik elgondolkodtató vagy vitára ingerlő kitétele megannyiszor újraolvasható, elemeire bontható, analizálható és átértelmezhető. Kenneth Clark munkájának világsikeréhez a szerző roppant széles körű irodalmi, filozófiai és történeti műveltségén túl nem kevéssel járulhatott hozzá a műfajteremtés újdonsága. A mű - részben a televíziós műsorok jellegének és szerkesztési elveinek következtében - nem a hagyományos értelemben vett művészettörténeti munka, hanem inkább egyfajta művelődéstörténeti, kultúrtörténeti útikalauz - egy, a korai középkortól a huszadik századig ívelő nyugat-európai körutazáshoz. Mint a jó útikönyvekben általában, itt sem eshet szó minden részletről, de a szerző mesteri kézzel válogat azokból a látni- és megtudnivalókból, amelyek az út egyes állomásaira a leginkább jellemzőek. Nemcsak Európa legpompásabb épületeiről, az elmúlt másfél évezred legszebb és legismertebb műalkotásairól, az eszmények és stílusok változásáról esik szó Clark művében, sőt az olvasó úgy érezheti: mindez csak illusztrációként, ürügyként szolgál ahhoz, hogy a szerző elmondhassa, hogyan is vélekedik az európai emberről és az általa teremtett civilizáció fejlődéstörténetéről. „Mi a civilizáció? Nem tudom. Elvont fogalmakkal egyelőre meg nem határozhatom. De hiszem, ráismerek, ha látom.” Úgy gondolom, a kultúra fogalmának ez a darki megközelítése a legbölcsebb álláspont, amelyre egy hasonló ismeretterjesztő műben helyezkedni lehet, annál is inkább, mert a kultúra meghatározására törekvő szerzők valamennyien tudatában vannak annak, hogy kísérletük több századik a sorban. Ám mire az olvasó a könyv végére ér, definíció nélkül is világosan és minden részletében árnyaltan rajzolódik ki előtte Kenneth Clark kultúraképe. Munkája bevezetőjében a szerző maga hívja fel a figyelmet arra, hogy számos kérdésben különvéleménye van, és éppen ezek a különvélemények teszik a könyvet azok számára is érdekessé, sőt izgalmas olvasmánnyá, akik egyébként járatosak az építészet, a képzőművészet vagy a kultúrhistória birodalmában. „Sok olyasmiben hiszek - írja a mű utolsó oldalán -, amit korunk legelevenebb elméi megtagadtak. Hiszem, hogy a rend jobb a káosznál, az alkotás a rombolásnál. Többre tartom a gyöngédséget az erőszaknál, a megbocsátást a vérbosszúnál. Egészében úgy vélem, a tudás jobb a tudatlanságnál, s bizonyos vagyok abban, hogy az emberi rokonszenv értékesebb, mint az ideológiák.” Mély humánummal és rendkívüli beleélési, azonosulási képességgel közelít az egyes korok civilizációeszményeihez; a tizenkettedik század vagy a reformáció korának mély vallásosságában éppúgy meg tudja láttatni a civilizáló erőt, mint az emberi értelem tizennyolcadik századi tiszteletében, s a katedrálisok monumentalitásában éppúgy, mint a humanitarizmus múlt századi felbukkanásában. Különvéleményt, de legalábbis egyéni álláspontot képvisel abban a kérdésben is, hogy mekkora szerep jut az egyéni géniusznak, a kiemelkedő emberi kvalitásoknak a kultúra általános fejlődésében. Hite szerint a világ szinte minden értékét egyedi embereknek köszönhetjük, és ha igaz is, hogy a legkiemelkedőbb személyiségek mintegy koruk kvintesszenciáját testesítik meg, az semmiképp nem állítható, hogy a társadalmi körülmények termelik ki a műalkotásokat, vagy határozzák meg azok formáját. De Clark nemcsak a művészek, írók, filozófusok vagy hitújítók géniusza előtt hódol, hanem az építtetők, a megrendelők, a mecénások között is meglátja és megmutatja a rendkívüli személyiséget. Könyve második fejezetében - amelyik számomra a leglebilincselőbbnek tűnt - a tizenkettedik századi nagy megújulás és általános fellendülés nyomán keletkezett páratlan építészeti-szobrászati alkotásokon, Cluny, Moissac, Souillac, Vézelay, Saint Denis apátságainak templomain és a Chartres-i székesegyházon kalauzolja végig az olvasót, és az ismert és névtelen építészek, a páratlan szépségű faragványok készítőinek sorából egyszer csak előbukkan és toronyként magasodik fölébük Suger, Saint Denis apátja. Ha hihetünk Kenneth Clarknak - és én azt gondolom, hihetünk neki -, ő volt az első európai, akiről transzatlanti fogalmak szerint gondolkodhatunk. Rendkívüli képességekkel megáldott ember lehetett, aki nagyot alkotott mindenben, amihez hozzányúlt: szervezésben, építészetben, politikában - ez utóbbiban mint Franciaország régense. Ő építette a Saint Denis apátság templomát, ő vezette be (s talán ő is találta fel) a gótikus építészeti stílust és a rózsaablakokat. Nem állítom, hogy Clark álláspontja a civilizáció mozgatórugóiról, az eszmék és az egyéni képességek hatásáról mindenben helytálló, erre egyébként ő maga sem tart igényt. Könyve egy óriási műveltségű, mély humanizmussal és a civilizációba vetett hittel áthatott ember (sajátosan angol látószögű) nézeteinek foglalata, amely tanulságos és egyben élvezetes olvasmány. Wirth Lajos (Kenneth Clark: Nézeteim a civilizációról. Gondolat, 386 oldal, 48 oldal melléklet, kötve 200 Ft.) A magyar szakszervezeti mozgalom 1944 utáni történetéről több publikáció, monográfia és dokumentumkötet jelent meg. Ugyanakkor a szakmai, illetve az iparági-ágazati szervezkedés kérdéskörét a történeti kutatás eddig alig méltatta figyelemre. Jakab Sándor ezt a mulasztást pótolja, amikor kötetében az iparági-ágazati szervezkedésre való áttérés előzményeit, folyamatát és az új szervezeti alapokra helyezkedett szakszervezeti mozgalom első lépéseit állítja vizsgálódásainak középpontjába. A szerző levéltári források sokaságára, a történeti irodalom legfontosabb munkáira, a szakszervezeti mozgalom korabeli dokumentumaira támaszkodva vázolja a szakszervezeti mozgalom 1944 utáni újjászervezését, s részletesen ismerteti a szakmai szervezetek és az üzemi bizottságok gazdasági, politikai és érdekvédelmi tevékenységét. Kiemelésre érdemes az a tárgyalásmód, ahogy a munkáspártok és a szakszervezetek viszonyáról, az MKP és az SZDP szakszervezeti politikájának egyezéseiről, illetve eltéréseiről szól. Jakab Sándor szinte lépésről lépésre követi nyomon a Szaktanács és az egyes szakmai szervezetek vezetőségének állásfoglalásait, esetenként bizonytalan intézkedéseit az átszervezéssel kapcsolatban. A szerző az iparági-ágazati szervezkedésre való áttérést a korszerűbb „forma” megvalósulásaként fogja fel és értékeli, de nem hallgatja el azt sem, hogy a kellő körültekintést nélkülöző intézkedések, az adminisztratív „meggyőzés” módszerei, az indokolatlan sietség gyakran sértették a kisebb-nagyobb szakmák, illetve egyes dolgozó rétegek (pl. az értelmiség) érdekeit, esetenként figyelmen kívül hagyták a szakszervezeti mozgalom belső szükségleteit is. Rámutat a szerző " arra is, hogy az átszervezés nem egyszerűen egy új, életképesebb szervezeti forma megvalósítása, hanem ezzel párhuzamosan olyan gyökeres politikai változásoknak is tanúi vagyunk, amelyek döntően befolyásolták, sőt alapjaiban megváltoztatták a szakszervezeti mozgalom, illetve az iparágiágazati szakszervezetek funkcióit, valamint helyét és szerepét a politikai intézményrendszeren belül. 1949 tavaszától ugyanis az MDP vezetősége már nem tartott igényt arra, hogy a szakszervezetek valódi érdekvédelmi tevékenységet folytassanak, s a politikában, a politikai életben valamiféle érdemleges szerepet játsszanak. Megelégedtek azzal, hogy a termelés fejlesztésében, a munkaverseny kibontakoztatásában, a kulturális nevelőmunkában stb. legyen látszólagos funkciójuk, de úgy, hogy az ne zavarja például az egyszemélyi gazdasági vezető munkáját, így 1950-51-re a szakszervezeti mozgalom lényegében elveszítette korábbi gazdasági, politikai és érdekvédelmi „jogosítványait”, munkája formálissá vált. Jakab Sándor könyvében nem kerül meg olyan kérdéseket sem, mint a „szociáldemokrata jobboldaliság” vagy a „szindikalizmus”. Bizonyítja, hogy az MDP vezetői azzal, hogy úgyszólván mindenkit, aki fenntartás nélkül nem értett egyet velük, a jobboldaliság vádjával illettek, a szakszervezeti mozgalom helyzetét nehezítették. Valójában a „szindikalizmus” vádja is inkább csak eszköz volt arra, hogy a szo- ► ciáldemokrata szakszervezeti - gyakran baloldali beállítottságú - vezetőket félreállítsák. Az 1950 júliusi „A szakszervezeti munka egyes kérdéseiről” szóló határozat pedig „szentesítette” ezt a hibás gyakorlatot. Stemler Gyula (Jakab Sándor: A magyar szakszervezeti mozgalom 1944- 1950. Kossuth. Négy évtized. 128 oldal, fűzve 18 Ft.) Fordulópontok a magyar szakszervezeti mozgalomban Marat halála. David festménye K. Clark kötetéből 4 KÖNYVILÁG