Könyvvilág, 1986 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1986-01-01 / 1. szám

Barangolás a civilizáció útjain Nem volt minden kockázat nél­küli a BBC és a John Murray könyvkiadó közös vállalkozá­sa, amikor 1969-ben könyv alakban is megjelentették a vi­lághírű angol művészettörté­nész, Kenneth Clark nagy sike­rű tévésorozatának szövegét. A veszélyt az jelenthette, hogy a könyv és a televízió jócskán eltérő műfaji sajátosságait és erősen különböző lehetőségeit összevetve, a könyv több szem­pontból is hátrányban van a té­véhez képest. Ám a tizenkét an­gol nyelvű kiadás és számos külföldi fordítás fényesen iga­zolja, hogy helyes volt a dön­tés. Clark - aki tisztában volt a vállalkozás veszélyeivel - nem­csak kitűnő művészettörténész, hanem elsőrangú ismeretter­jesztő is, aki képes többet nyer­ni a téven, mint amennyit a vá­mon vesztett. Mert van egy lé­nyeges pont, ahol a könyv él­vez behozhatatlan előnyt a té­vével szemben. A képsorok megfordíthatatlansága, a törté­nések sodrása az átlagos néző­re - akik közé magam is tarto­zom - a passzív befogadó sze­repét osztja, aki csak a műsor megtekintése után töprenghet el a közben felmerült kérdé­sein, feltámadt kételyein. Nem így a könyv, amelynek bárme­lyik elgondolkodtató vagy vitá­ra ingerlő kitétele megannyi­szor újraolvasható, elemeire bontható, analizálható és átér­telmezhető. Kenneth Clark munkájának világsikeréhez a szerző roppant széles körű irodalmi, filozófiai és történeti műveltségén túl nem kevéssel járulhatott hozzá a műfajteremtés újdonsága. A mű - részben a televíziós műsorok jellegének és szer­kesztési elveinek következté­ben - nem a hagyományos ér­telemben vett művészettörténe­ti munka, hanem inkább egy­fajta művelődéstörténeti, kul­túrtörténeti útikalauz - egy, a korai középkortól a huszadik századig ívelő nyugat-európai körutazáshoz. Mint a jó úti­könyvekben általában, itt sem eshet szó minden részletről, de a szerző mesteri kézzel válogat azokból a látni- és megtudniva­­lókból, amelyek az út egyes ál­lomásaira a leginkább jellem­zőek. Nemcsak Európa legpompá­sabb épületeiről, az elmúlt másfél évezred legszebb és leg­ismertebb műalkotásairól, az eszmények és stílusok változá­sáról esik szó Clark művében, sőt az olvasó úgy érezheti: mindez csak illusztrációként, ürügyként szolgál ahhoz, hogy a szerző elmondhassa, hogyan is vélekedik az európai ember­ről és az általa teremtett civili­záció fejlődéstörténetéről. „Mi a civilizáció? Nem tu­dom. Elvont fogalmakkal egy­előre meg nem határozhatom. De hiszem, ráismerek, ha lá­tom.” Úgy gondolom, a kultúra fogalmának ez a d­arki megkö­zelítése a legbölcsebb állás­pont, amelyre egy hasonló is­meretterjesztő műben helyez­kedni lehet, annál is inkább, mert a kultúra meghatározásá­ra törekvő szerzők valamen­nyien tudatában vannak an­nak, hogy kísérletük több szá­zadik a sorban. Ám mire az ol­vasó a könyv végére ér, definí­ció nélkül is világosan és min­den részletében árnyaltan raj­zolódik ki előtte Kenneth Clark kultúraképe. Munkája bevezetőjében a szerző maga hívja fel a figyelmet arra, hogy számos kérdésben különvéle­ménye van, és éppen ezek a kü­lönvélemények teszik a köny­vet azok számára is érdekessé, sőt izgalmas olvasmánnyá, akik egyébként járatosak az építészet, a képzőművészet vagy a kultúrhistória birodal­mában. „Sok olyasmiben hi­szek - írja a mű utolsó oldalán -, amit korunk legelevenebb el­méi megtagadtak. Hiszem, hogy a rend jobb a káosznál, az alkotás a rombolásnál. Többre tartom a gyöngédséget az erő­szaknál, a megbocsátást a vér­bosszúnál. Egészében úgy vé­lem, a tudás jobb a tudatlan­ságnál, s bizonyos vagyok ab­ban, hogy az emberi rokon­­szenv értékesebb, mint az ide­ológiák.” Mély humánummal és rendkívüli beleélési, azono­sulási képességgel közelít az egyes korok civilizációeszmé­nyeihez; a tizenkettedik század vagy a reformáció korának mély vallásosságában éppúgy meg tudja láttatni a civilizáló erőt, mint az emberi értelem ti­zennyolcadik századi tiszteleté­ben, s a katedrálisok monu­mentalitásában éppúgy, mint a humanitarizmus múlt századi felbukkanásában. Különvéle­ményt, de legalábbis egyéni ál­láspontot képvisel abban a kér­désben is, hogy mekkora sze­rep jut az egyéni géniusznak, a kiemelkedő emberi kvalitások­nak a kultúra általános fejlődé­sében. Hite szerint a világ szin­te minden értékét egyedi embe­reknek köszönhetjük, és ha igaz is, hogy a legkiemelke­dőbb személyiségek mintegy koruk kvintesszenciáját testesí­tik meg, az semmiképp nem ál­lítható, hogy a társadalmi kö­rülmények termelik ki a műal­kotásokat, vagy határozzák meg azok formáját. De Clark nemcsak a művészek, írók, filo­zófusok vagy hitújítók géniu­sza előtt hódol, hanem az épít­tetők, a megrendelők, a mecé­nások között is meglátja és megmutatja a rendkívüli sze­mélyiséget. Könyve második fejezetében - amelyik számom­ra a leglebilincselőbbnek tűnt - a tizenkettedik századi nagy megújulás és általános fellen­dülés nyomán keletkezett pá­ratlan építészeti-szobrászati al­kotásokon, Cluny, Moissac, Souillac, Vézelay, Saint Denis apátságainak templomain és a Chartres-i székesegyházon ka­lauzolja végig az olvasót, és az ismert és névtelen építészek, a páratlan szépségű faragványok készítőinek sorából egyszer csak előbukkan és toronyként ma­gasodik fölébük Suger, Saint Denis apátja. Ha hihetünk Kenneth Clarknak - és én azt gondolom, hihetünk neki -, ő volt az első európai, akiről transzatlanti fogalmak szerint gondolkodhatunk. Rendkívüli képességekkel megáldott em­ber lehetett, aki nagyot alkotott mindenben, amihez hozzá­nyúlt: szervezésben, építészet­ben, politikában - ez utóbbi­ban mint Franciaország régen­­se. Ő építette a Saint Denis apátság templomát, ő vezette be (s talán ő is találta fel) a gó­tikus építészeti stílust és a ró­zsaablakokat. Nem állítom, hogy Clark ál­láspontja a civilizáció mozga­tórugóiról, az eszmék és az egyéni képességek hatásáról mindenben helytálló, erre egyébként ő maga sem tart igényt. Könyve egy óriási mű­veltségű, mély humanizmussal és a civilizációba vetett hittel áthatott ember (sajátosan an­gol látószögű) nézeteinek fog­lalata, amely tanulságos és egy­ben élvezetes olvasmány. Wirth Lajos (Kenneth Clark: Nézeteim a ci­vilizációról. Gondolat, 386 ol­dal, 48 oldal melléklet, kötve 200 Ft.) A magyar szakszervezeti moz­galom 1944 utáni történetéről több publikáció, monográfia és dokumentumkötet jelent meg. Ugyanakkor a szakmai, illetve az iparági-ágazati szervezkedés kérdéskörét a történeti kutatás eddig alig méltatta figyelemre. Jakab Sándor ezt a mulasztást pótolja, amikor kötetében az iparági-ágazati szervezkedésre való áttérés előzményeit, folya­matát és az új szervezeti ala­pokra helyezkedett szakszerve­zeti mozgalom első lépéseit ál­lítja vizsgálódásainak közép­pontjába. A szerző levéltári források sokaságára, a történeti iroda­lom legfontosabb munkáira, a szakszervezeti mozgalom kora­beli dokumentumaira támasz­kodva vázolja a szakszervezeti mozgalom 1944 utáni újjászer­vezését, s részletesen ismerteti a szakmai szervezetek és az üzemi bizottságok gazdasági, politikai és érdekvédelmi tevé­kenységét. Kiemelésre érdemes az a tárgyalásmód, ahogy a munkáspártok és a szakszerve­zetek viszonyáról, az MKP és az SZDP szakszervezeti politi­kájának egyezéseiről, illetve el­téréseiről szól. Jakab Sándor szinte lépésről lépésre követi nyomon a Szak­tanács és az egyes szakmai szervezetek vezetőségének ál­lásfoglalásait, esetenként bi­zonytalan intézkedéseit az át­szervezéssel kapcsolatban. A szerző az iparági-ágazati szervezkedésre való áttérést a korszerűbb „forma” megvaló­sulásaként fogja fel és értékeli, de nem hallgatja el azt sem, hogy a kellő körültekintést nél­külöző intézkedések, az admi­nisztratív „meggyőzés” mód­szerei, az indokolatlan sietség gyakran sértették a kisebb-na­­­­gyobb szakmák, illetve egyes dolgozó rétegek (pl. az értelmi­ség) érdekeit, esetenként figyel­men kívül hagyták a szakszer­vezeti mozgalom belső szük­ségleteit is. Rámutat a szerző " arra is, hogy az átszervezés nem egyszerűen egy új, életké­pesebb szervezeti forma meg­valósítása, hanem ezzel párhu­zamosan olyan gyökeres politi­kai változásoknak is tanúi va­gyunk, amelyek döntően befo­lyásolták, sőt alapjaiban meg­változtatták a szakszervezeti mozgalom, illetve az iparági­ágazati szakszervezetek funk­cióit, valamint helyét és szere­pét a politikai intézményrend­szeren belül. 1949 tavaszától ugyanis az MDP vezetősége már nem tartott igényt arra, hogy a szakszervezetek valódi érdekvédelmi tevékenységet folytassanak, s a politikában, a politikai életben valamiféle ér­demleges szerepet játsszanak. Megelégedtek azzal, hogy a ter­melés fejlesztésében, a munka­verseny kibontakoztatásában, a kulturális nevelőmunkában stb. legyen látszólagos funkció­juk, de úgy, hogy az ne zavarja például az egyszemélyi gazda­sági vezető munkáját, így 1950-51-re a szakszervezeti mozgalom lényegében elveszí­tette korábbi gazdasági, politi­kai és érdekvédelmi „jogosítvá­nyait”, munkája formálissá vált. Jakab Sándor könyvében nem kerül meg olyan kérdése­ket sem, mint a „szociáldemok­rata jobboldaliság” vagy a „szindikalizmus”. Bizonyítja, hogy az MDP vezetői azzal, hogy úgyszólván mindenkit, aki fenntartás nélkül nem értett egyet velük, a jobboldaliság vádjával illettek, a szakszerve­zeti mozgalom helyzetét nehe­zítették. Valójában a „szindika­lizmus” vádja is inkább csak eszköz volt arra, hogy a szo- ► ciáldemokrata szakszervezeti - gyakran baloldali beállítottsá­gú - vezetőket félreállítsák. Az 1950 júliusi „A szakszervezeti munka egyes kérdéseiről” szóló határozat pedig „szente­sítette” ezt a hibás gyakorlatot. Stemler Gyula (Jakab Sándor: A magyar szak­­szervezeti mozgalom 1944- 1950. Kossuth. Négy évtized. 128 oldal, fűzve 18 Ft.) Fordulópontok a magyar szakszervezeti mozgalomban Marat halála. David festménye K. Clark kötetéből 4 KÖNYVILÁG

Next