Könyvvilág, 1987 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1987-01-01 / 1. szám
Királytükör - levelekben Többszörösen is nehéz feladat előtt áll az, aki egyetlen igazságos Mátyásunk, azaz a Hunyadi-házból származó, nagy magyar király cselekedeteinek emberi tényezőit kutatja. Nehéz a feladat azért, mert - bármenynyire is furcsa, de így van - történelmünk e ragyogó tükörének levelezését máig sem tárták fel teljesen, sőt Fraknói Vilmos múlt századi vállalkozása óta szinte alig is foglalkoztak vele. Nehéz aztán a feladat azért is, mert az esetleg latinul hozzáférhető levélszövegek, amelyek a műfaj jellegéből fakadóan leginkább alkalmasak lennének a személyiség mélyebb vonásainak föltárására, eddig főként a reneszánsz uralkodót idézték és csak ritkán magát az embert. Nem is kell nagyon csodálkoznunk ezen, mert noha „Hollósi” Mátyásunknak is voltak bensőséges örömei, fájdalmai, ezeket azonban aligha vihették levélformában királyi fullajtárok, követek és hírvivők. Legfeljebb ha szóban adták át ezeket. Nem valószínű ugyanis, hogy létezett a mai értelemben vett személyességnek valamiféle írásos gyakorlata. (Janus Pannonius lírájának legbensőségesebb darabjai is messze távol állnak még a szubjektivitás, az egyénítés mai fogalmaitól.) Mindezek alapján tehát szembe kell néznünk azzal, hogy Mátyás, a magánember képe eleve megismerhetetlen, s legfeljebb a politikus alkata rajzolható meg. Mátyás lelki alkatának igazi mibenlétét kutatni már csak azért is nehéz, mert a nevében írott levelek előre megadott tartalmát a királyi kancellária munkatársai öltöztették illő nyelvi köntösbe. Ez azonban érdekes módon - eltekintve néhány szerényebb, illusztratív célzattal beépített bibliai, horatiusi avagy ovidiusi idézettől - többnyire nem csillog, nem kacérkodik a retorikai iskolázottság többi bizonyítékával. Valószínűleg nem is akarták másként. V. Kovács Sándor szerint Mátyás leveleinek legsajátabb vonása épp az egyéni jelleg szuverén érvényesülése minden előíráson, hagyományon és divaton túl. Ezért aztán többnyire elhagyják a protokolláris bevezetést és nyomban a tárgyra térnek. A Mátyás-levelek szóhasználata az aláíró indulatait tükrözi. Az udvarias formulák mellett jól megférnek a nyersen minősítő jelzők, a tiltakozó, nem ritkán kioktató kifakadások is. Ha vitatkozni, érvelni kell, gúnyosan fölényes, föllebezhetetlen határozottsággal, lakonikus tömörséggel találkozik az olvasó. Érdemes néhány szóval értelmeznünk V. Kovács „lakonikus” jelzőjét, mert hiszen itt a Laconismos jegyében valóban azzal a „Laconica brevitas”-szal, vagyis lakonikus tömörséggel, rövidséggel találkozunk, amely valóban nem a tanulmányíró által hiába is keresett ciceróniánus tépelődéssel rokon, hanem inkább a hadvezéri, politikusi határozottsággal, a parancsok és vezényszavak erőteljes kifejezési formájával (imperatoria brevitas), és amelynek antik előzményei Caesar és Tacitus stílusában kereshetők. Ez a stílus jellegéből eredően inkább a célratörő határozottsággal kimondott ítéletek tárgyias és tárgyilagos (rés) szelleméhez, mint a gyakran csak öncélúan művészieskedő nyelvi fordulatokhoz (verba) áll közel. És éppen ez a lélektani szempontból kiaknázható nyelvi jelenség az, amelynek vizsgálatával talán mégiscsak bepillantást nyerhetünk azokba a sajátos erőviszonyokba, amelyek személyes döntést vártak Mátyástól, és amely döntések és válaszok az ő sajátos egyéniségét mégiscsak sejtetik. „Csak az az egy teljesüljön, hogy ne maradjunk magunkra” - sóhajt fel mintegy közbevetésképpen, de mégis mély lelki rétegekbe engedve bepillantást, miközben egy velencei követnek a velük folytatandó együttműködés fontosságát fejtegeti. Egy másik levele a pénzügyek terén való éleslátásról tanúskodik. Ebben arra oktatja ki itáliai származású püspökét, akit korábban mentesített a magyar honvédelem fejlesztésére szánt adófizetés kötelezettsége alól, hogy az egri püspökség aranyait ne a látszólag keresztény, valójában azonban velencei érdekeket szolgáló itáliai hajóhad fejlesztésére küldje. „Az a célunk - írja a hazai erőforrások külföldi felhasználása kapcsán -, hogy ezek országunk épülését és védelmét szolgálják itt, nálunk.” A keleti ellenségnek, II. Mohamed török császárnak másutt olyan halogató, késleltető taktikával ír és ígér, amelynek kényszerű művészetét majd a török torkában politizáló Bethlen Gábor fejleszti tovább. Mátyás egyébként, akinek éppen elég gondja volt a husziták, a lázongó főurak belső mozgolódásával, a kívülről fenyegető törökkel, Velencével, a Német-Római Birodalommal, megtalálja a hangot a számításait keresztülhúzni szándékozó pápával szemben is. A megbántottság miatt panaszkodó, de egyúttal vádló ember hangján is mondja, veti a keresztény világ fejedelmének szemére: „Nem akartam hinni, képtelenség, hogy a római pápa szövetkezik azokkal, akik a török csatlósai és alattvalói.” De tanulságos és sajnos „modern” az a levele is, amelyben a XV. századi Magyarország népesedési gondjait feltárva arról panaszkodik, hogy mindazok, akiktől az ellenség elrabolta házastársát - jóllehet e sajátos válás következtében ténylegesen nem házasok többé -, valláserkölcsi megfontolások miatt nem köt(het)nek újabb házasságot. „Országunkat így valóságos pusztulás és kár fenyegeti, hiszen sokan reményvesztve és nem bízva abban, hogy gyermeket hozhatnak világra, elhagyják és szétdúlják örökségüket, és más, gyakran ellenséges területre menekülnek, mások pedig botrányokat okoznak.” Mátyás olyan reneszánsz uralkodóként él a köztudatban, aki elsősorban itáliai tudósok és művészek, illetve külföldről importált kulturális termékekkel érdemelte ki hírnevét. A most hozzáférhetővé tett levelek között azonban akad olyan is, amely a külföld divatmajmolása helyett a hagyományos magyar értékeket veszi védelmébe. E levelében Mátyás apósának, Ferdinánd nápolyi királynak írja meg a véleményét „az ajándék lónak ne nézd a fogát” helyzetről. Egy ajándékba kapott kancaszelídítő lóidomár kapcsán öntudattal és gúnyos köszönömmel utasítja vissza a hasznavehetetlen ajándékot, és alig hihető, hogy csupán egy bántóan rosszul sikerült ajándékozásról van szó, s nem pedig valami annál mélyebb, politikai jelentést is hordozó eljárás megvető mosolyáról, hiszen ezt írja: „ ... akár a törökkel, akár keresztényekkel vívtunk csatát - magunk szelídítette lovakon -, mindig szerencsével jártunk. Ha idegen lóidomárokra vártunk volna, sosem végződött volna olyan sikeresen a török, a német, a cseh vagy a lengyel hadjárat. Itthon betört lovainkkal győztük le a vlachokat, vertük meg a szerbeket és hódítottunk meg minden szomszéd népet; mindezt saját lovainkkal vittük véghez becsülettel”. A közelmúlt nagy művészi, kulturális élménye volt az előbb Schallaburgban, majd Budapesten is bemutatott Mátyás és kora című nagyszabású, nemzetközi kiállítás, amely főként tárgyi emlékekkel igyekezett idézni a magyar korareneszánsz nagy teljesítményeit. A Szépirodalmi Kiadó „Magyar Levelestár” sorozatában most a Mátyás-levelek fordításával Ballér Piroska, a válogatással, jegyzeteléssel és utószóval pedig V. Kovács Sándor egészítette ki ezt a képet. Fájó viszont, hogy ezért köszönetet mondó sorainkat már nem olvashatja V. Kovács Sándor, aki Tar Lőrinccel, Janus Pannoniusszal, Mátyással és régi művelődésünk más jeles alakjaival folytatott meghitt társalkodását eddig közkinccsé tette. Téglásy Imre (Mátyás király levelei. Szépirodalmi. Magyar Levelestár, 224 oldal, kötve 60 Ft.) Magyar nép - magyar nemzet nélkül A nemzeti azonosságtudatunkat formáló történeti tényezők között - a dolog természetéből adódóan - az egyik legrégebbi a honfoglalás hagyománya és az ezzel kapcsolatos viták. Milyen előzmények után, milyen etnikumú nép, pontosan mikor érkezett a Kárpát-medencébe és mit talált ott: történettudományunkban és történeti közgondolkodásunkban is gyakran felmerülő kérdések ezek. A honfoglalás fogalmának használata önmagában is bizonyos álláspontot tükröz, hiszen beszélhetnénk egyszerűen betelepedésről is. A honfoglalás fogalma azt sugallja, hogy nem pusztán beáramlott új hazájába a magyarság, hanem az erősebb, szervezettebb, ütőképesebb társadalom jogán elfoglalta azt. A vita legutóbbi hulláma László Gyula először 1964-ben közzétett „kettős honfoglalás” elméletéhez kapcsolódik. A magyarság első csoportjainak addig általánosan elfogadott, IX. század végi időpontot mintegy két évszázaddal megelőző megjelenésének feltételezése a Kárpát-medencében máig vitatott álláspont. Kétségtelen érdeme viszont, hogy a régészek nemzedékeit felnevelő László Gyula professzor kifejezésével élve a „termékeny bizonytalanság” helyzete nagy ösztönzést adott a témakörrel kapcsolatos kutatásokhoz. E légkörben írta meg Erdélyi István is most publikált könyvét. A feszes szerkezetű, viszonylag kis terjedelmű munka a honfoglalással kapcsolatos valamennyi lényeges problémát érinti. A legkülönbözőbb típusú - írásos, régészeti, embertani, földrajzi, nyelvészeti, néprajzi - forrásokkal dolgozó kutatók eredményeit összegezve, a kollégák eredményeire hol egyetértően, hol polemikusan hivatkozva mutatja be a honfoglalás előtti Kárpát-medencét, a honfoglalók társadalmát, kultúráját, gondolkodását, a kapcsolódó legendakört. A szó legjobb értelmében vett tanáros rendszereséggel kalauzol a gyakorta nacionalista érzelmeket ébresztett, ébresztő problémák között. Óvakodik az állásfoglalástól ott, ahol egyik kutató álláspontját sem tartja meggyőzőnek (így pl. a honfoglaló magyarok számával kapcsolatban), az alapproblémákkal kapcsolatban viszont álláspontja egyértelmű. A könyv legérdekesebb része a honfoglaláskori magyar társadalomszerkezettel foglalkozik s igen egyértelműen érvel: „A régészeti források tükrében egyvalami teljesen bizonyos: az, hogy a magyarság egységes szervezetben, új és homogén, törzsenként meg nem különböztethető régészeti kultúrával érkezett a Kárpát-medencébe. (...) A magyar nép nem a szétesés felé közeledett, hanem a helyben talált lakosságot magába olvasztva új kultúrát tudott létrehozni: Géza fejedelem és Szent István államának magyar kultúráját. Ez az állam volt az alap, a keret. Szilárd apparátusa - ha kellett, akár idegenből ideszármazott lovagok (»vendégek«) segítségével, de saját társadalomfejlődéséből sarjadóan lehetővé tette az új kultúra létrejöttét és a még hagyományozható, ősibb elemek továbbélését, átformálódását, ezzel pedig egyúttal bizonyos folyamatosságot is biztosított... A honfoglalás korában még nem volt magyar nemzet, de volt már magyar nép.” Sokféle ideológia érvrendszerébe épültek be a honfoglalással kapcsolatos, többé vagy kevésbé bizonyított tények. Erdélyi István a történész társadalmi felelőségének tudatában mutatja be - nem kismértékben saját eredményei alapján - a témakör kutatásának mai állását. Pók Attila (Erdélyi István: A magyar honfoglalás és előzményei. Kossuth: Népszerű Történelem. 192 oldal, 16 melléklettel, kötve kb. 40 Ft.) A visegrádi királyi vár KÖNYVILÁG