Könyvvilág, 1987 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1987-01-01 / 1. szám

Királytükör - levelekben Többszörösen is nehéz feladat előtt áll az, aki egyetlen igazsá­gos Mátyásunk, azaz a Hunya­di-házból származó, nagy ma­gyar király cselekedeteinek em­beri tényezőit kutatja. Nehéz a feladat azért, mert - bármeny­nyire is furcsa, de így van - tör­ténelmünk e ragyogó tüköré­nek levelezését máig sem tárták fel teljesen, sőt Fraknói Vilmos múlt századi vállalkozása óta szinte alig is foglalkoztak vele. Nehéz aztán a feladat azért is, mert az esetleg latinul hozzá­férhető levélszövegek, amelyek a műfaj jellegéből fakadóan leginkább alkalmasak lennének a személyiség mélyebb vonásai­nak föltárására, eddig főként a reneszánsz uralkodót idézték és csak ritkán magát az embert. Nem is kell nagyon csodálkoz­nunk ezen, mert noha „Holló­­si” Mátyásunknak is voltak bensőséges örömei, fájdalmai, ezeket azonban aligha vihették levélformában királyi fullajtá­rok, követek és hírvivők. Leg­feljebb ha szóban adták át eze­ket. Nem valószínű ugyanis, hogy létezett a mai értelemben vett személyességnek valamifé­le írásos gyakorlata. (Janus Pannonius lírájának legbenső­ségesebb darabjai is messze tá­vol állnak még a szubjektivitás, az egyénítés mai fogalmaitól.) Mindezek alapján tehát szem­be kell néznünk azzal, hogy Mátyás, a magánember képe eleve megismerhetetlen, s leg­feljebb a politikus alkata raj­zolható meg. Mátyás lelki alkatának igazi mibenlétét kutatni már csak azért is nehéz, mert a nevében írott levelek előre megadott tar­talmát a királyi kancellária munkatársai öltöztették illő nyelvi köntösbe. Ez azonban érdekes módon - eltekintve né­hány szerényebb, illusztratív célzattal beépített bibliai, hora­tiusi avagy ovidiusi idézettől - többnyire nem csillog, nem ka­cérkodik a retorikai iskolázott­ság többi bizonyítékával. Való­színűleg nem is akarták más­ként. V. Kovács Sándor szerint Mátyás leveleinek legsajátabb vonása épp az egyéni jelleg szuverén érvényesülése minden előíráson, hagyományon és di­vaton túl. Ezért aztán többnyi­re elhagyják a protokolláris be­vezetést és nyomban a tárgyra térnek. A Mátyás-levelek szó­­használata az aláíró indulatait tükrözi. Az udvarias formulák mellett jól megférnek a nyersen minősítő jelzők, a tiltakozó, nem ritkán kioktató kifakadá­­sok is. Ha vitatkozni, érvelni kell, gúnyosan fölényes, fölle­­bezhetetlen határozottsággal, lakonikus tömörséggel találko­zik az olvasó. Érdemes néhány szóval ér­telmeznünk V. Kovács „lakoni­kus” jelzőjét, mert hiszen itt a Laconismos jegyében valóban azzal a „Laconica brevi­­tas”-szal, vagyis lakonikus tö­mörséggel, rövidséggel találko­zunk, amely valóban nem a ta­nulmányíró által hiába is kere­sett ciceróniánus tépelődéssel rokon, hanem inkább a hadve­zéri, politikusi határozottság­gal, a parancsok és vezénysza­vak erőteljes kifejezési formá­jával (imperatoria brevitas), és amelynek antik előzményei Caesar és Tacitus stílusában kereshetők. Ez a stílus jellegé­ből eredően inkább a célratörő határozottsággal kimondott íté­letek tárgyias és tárgyilagos (rés) szelleméhez, mint a gyak­ran csak öncélúan művészies­­kedő nyelvi fordulatokhoz (verba) áll közel. És éppen ez a lélektani szem­pontból kiaknázható nyelvi je­lenség az, amelynek vizsgálatá­val talán mégiscsak bepillan­tást nyerhetünk azokba a sajá­tos erőviszonyokba, amelyek személyes döntést vártak Má­tyástól, és amely döntések és válaszok az ő sajátos egyénisé­gét mégiscsak sejtetik. „Csak az az egy teljesüljön, hogy ne maradjunk magunkra” - sóhajt fel mintegy közbeve­tésképpen, de mégis mély lelki rétegekbe engedve bepillantást, miközben egy velencei követ­nek a velük folytatandó együtt­működés fontosságát fejtegeti. Egy másik levele a pénzügyek terén való éleslátásról tanúsko­dik. Ebben arra oktatja ki itá­liai származású püspökét, akit korábban mentesített a magyar honvédelem fejlesztésére szánt adófizetés kötelezettsége alól, hogy az egri püspökség aranya­it ne a látszólag keresztény, va­lójában azonban velencei érde­keket szolgáló itáliai hajóhad fejlesztésére küldje. „Az a cé­lunk - írja a hazai erőforrások külföldi felhasználása kapcsán -, hogy ezek országunk épülé­sét és védelmét szolgálják itt, nálunk.” A keleti ellenségnek, II. Mohamed török császárnak másutt olyan halogató, késlel­tető taktikával ír és ígér, amely­nek kényszerű művészetét majd a török torkában politizáló Bethlen Gábor fejleszti tovább. Mátyás egyébként, akinek ép­pen elég gondja volt a huszi­ták, a lázongó főurak belső mozgolódásával, a kívülről fe­nyegető törökkel, Velencével, a Német-Római Birodalommal, megtalálja a hangot a számítá­sait keresztülhúzni szándékozó pápával szemben is. A megbán­­tottság miatt panaszkodó, de egyúttal vádló ember hangján is mondja, veti a keresztény vi­lág fejedelmének szemére: „Nem akartam hinni, képtelen­ség, hogy a római pápa szövet­kezik azokkal, akik a török csatlósai és alattvalói.” De ta­nulságos és sajnos „modern” az a levele is, amelyben a XV. századi Magyarország népese­dési gondjait feltárva arról pa­naszkodik, hogy mindazok, akiktől az ellenség elrabolta házastársát - jóllehet e sajátos válás következtében ténylege­sen nem házasok többé -, val­láserkölcsi megfontolások mi­att nem köt(het)nek újabb há­zasságot. „Országunkat így va­lóságos pusztulás és kár fenye­geti, hiszen sokan reményveszt­ve és nem bízva abban, hogy gyermeket hozhatnak világra, elhagyják és szétdúlják öröksé­güket, és más, gyakran ellensé­ges területre menekülnek, má­sok pedig botrányokat okoz­nak.” Mátyás olyan reneszánsz uralkodóként él a köztudatban, aki elsősorban itáliai tudósok és művészek, illetve külföldről importált kulturális termékek­kel érdemelte ki hírnevét. A most hozzáférhetővé tett le­velek között azonban akad olyan is, amely a külföld divat­­majmolása helyett a hagyomá­nyos magyar értékeket veszi vé­delmébe. E levelében Mátyás apósának, Ferdinánd nápolyi királynak írja meg a vélemé­nyét „az ajándék lónak ne nézd a fogát” helyzetről. Egy aján­dékba kapott kancaszelídítő ló­idomár kapcsán öntudattal és gúnyos köszönömmel utasítja vissza a hasznavehetetlen aján­dékot, és alig hihető, hogy csu­pán egy bántóan rosszul sike­rült ajándékozásról van szó, s nem pedig valami annál mé­lyebb, politikai jelentést is hor­dozó eljárás megvető mosolyá­ról, hiszen ezt írja: „ ... akár a törökkel, akár keresztényekkel vívtunk csatát - magunk szelí­dítette lovakon -, mindig sze­rencsével jártunk. Ha idegen lóidomárokra vártunk volna, sosem végződött volna olyan sikeresen a török, a német, a cseh vagy a lengyel hadjárat. Itthon betört lovainkkal győz­tük le a vlachokat, vertük meg a szerbeket és hódítottunk meg minden szomszéd népet; mind­ezt saját lovainkkal vittük vég­hez becsülettel”. A közelmúlt nagy művészi, kulturális élménye volt az előbb Schallaburgban, majd Budapesten is bemutatott Má­tyás és kora című nagyszabású, nemzetközi kiállítás, amely fő­ként tárgyi emlékekkel igyeke­zett idézni a magyar korarene­szánsz nagy teljesítményeit. A Szépirodalmi Kiadó „Ma­gyar Levelestár” sorozatában most a Mátyás-levelek fordítá­sával Ballér Piroska, a váloga­tással, jegyzeteléssel és utószó­val pedig V. Kovács Sándor egészítette ki ezt a képet. Fájó viszont, hogy ezért köszönetet mondó sorainkat már nem ol­vashatja V. Kovács Sándor, aki Tar Lőrinccel, Janus Pannoni­­usszal, Mátyással és régi műve­lődésünk más jeles alakjaival folytatott meghitt társalkodását eddig közkinccsé tette. Téglásy Imre (Mátyás király levelei. Szépiro­dalmi. Magyar Levelestár, 224 oldal, kötve 60 Ft.) Magyar nép - magyar nemzet nélkül A nemzeti azonosságtudatun­kat formáló történeti tényezők között - a dolog természetéből adódóan - az egyik legrégebbi a honfoglalás hagyománya és az ezzel kapcsolatos viták. Mi­lyen előzmények után, milyen etnikumú nép, pontosan mikor érkezett a Kárpát-medencébe és mit talált ott: történettudo­mányunkban és történeti köz­­gondolkodásunkban is gyakran felmerülő kérdések ezek. A honfoglalás fogalmának használata önmagában is bizo­nyos álláspontot tükröz, hiszen beszélhetnénk egyszerűen bete­lepedésről is. A honfoglalás fo­galma azt sugallja, hogy nem pusztán beáramlott új hazájába a magyarság, hanem az erő­sebb, szervezettebb, ütőképe­sebb társadalom jogán elfoglal­ta azt. A vita legutóbbi hulláma László Gyula először 1964-ben közzétett „kettős honfoglalás” elméletéhez kapcsolódik. A magyarság első csoportjai­nak addig általánosan elfoga­dott, IX. század végi időpontot mintegy két évszázaddal meg­előző megjelenésének feltétele­zése a Kárpát-medencében máig vitatott álláspont. Kétség­telen érdeme viszont, hogy­­ a régészek nemzedékeit felnevelő László Gyula professzor kifeje­zésével élve­­ a „termékeny bi­zonytalanság” helyzete nagy ösztönzést adott a témakörrel kapcsolatos kutatásokhoz. E légkörben írta meg Erdélyi István is most publikált köny­vét. A feszes szerkezetű, viszony­lag kis terjedelmű munka a honfoglalással kapcsolatos va­lamennyi lényeges problémát érinti. A legkülönbözőbb típu­sú - írásos, régészeti, emberta­ni, földrajzi, nyelvészeti, nép­rajzi - forrásokkal dolgozó ku­tatók eredményeit összegezve, a kollégák eredményeire hol egyetértően, hol polemikusan hivatkozva mutatja be a hon­foglalás előtti Kárpát-meden­cét, a honfoglalók társadalmát, kultúráját, gondolkodását, a kapcsolódó legendakört. A szó legjobb értelmében vett tanáros rendszereséggel kalauzol a gya­korta nacionalista érzelmeket ébresztett, ébresztő problémák között. Óvakodik az állásfogla­lástól ott, ahol egyik kutató ál­láspontját sem tartja meggyő­zőnek (így pl. a honfoglaló ma­gyarok számával kapcsolat­ban), az alapproblémákkal kapcsolatban viszont állás­pontja egyértelmű. A könyv legérdekesebb része a honfoglaláskori magyar tár­sadalomszerkezettel foglalko­zik s igen egyértelműen érvel: „A régészeti források tükrében egyvalami teljesen bizonyos: az, hogy a magyarság egységes szervezetben, új és homogén, törzsenként meg nem külön­böztethető régészeti kultúrával érkezett a Kárpát-medencébe. (...) A magyar nép nem a szét­esés felé közeledett, hanem a helyben talált lakosságot magá­ba olvasztva új kultúrát tudott létrehozni: Géza fejedelem és Szent István államának magyar kultúráját. Ez az állam volt az alap, a keret. Szilárd apparátu­sa - ha kellett, akár idegenből ideszármazott lovagok (»ven­dégek«) segítségével, de saját társadalomfejlődéséből sarja­­dóan­­ lehetővé tette az új kul­túra létrejöttét és a még hagyo­mányozható, ősibb elemek to­vábbélését, átformálódását, ez­zel pedig egyúttal bizonyos fo­lyamatosságot is biztosított... A honfoglalás korában még nem volt magyar nemzet, de volt már magyar nép.” Sokféle ideológia érvrend­szerébe épültek be a honfogla­lással kapcsolatos, többé vagy kevésbé bizonyított tények. Er­délyi István a történész társa­dalmi felelőségének tudatában mutatja be - nem kismértékben saját eredményei alapján - a té­makör kutatásának mai állását. Pók Attila (Erdélyi István: A magyar hon­foglalás és előzményei. Kossuth: Népszerű Történelem. 192 ol­dal, 16 melléklettel, kötve kb. 40 Ft.) A visegrádi királyi vár KÖNYVILÁG

Next