Könyvvilág, 1988 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1988-01-01 / 1. szám
A Napistennő tükre A japán mitológiában az első élőlény egy nádszál volt. Ez a magasrendű szellem hét nemzedéket hozott létre. Legvégül az ősférfit és az ősnőt, akik a felhőkből néztek alá, és mítoszi unalmukban egy lándzsával kavargatták a sós tengervizet. A lándzsáról lehulló cseppekből kis szárazföldek keletkeztek, így jött létre a Nyolc Sziget Országa. - Érdekes? - kíváncsiskodik a Szomszéd Fiú, és elkéri a kezemben tartott könyvet. Végigpergeti a lapokat, látom, tetszik neki, hogy sok kép van benne. - Mit tudsz Japánról? - kérdezem. - Amit mindenki! - válaszol magabiztosan. Hetedik általánosba jár, számára már minden, vitát nem tűrően, világos. - Nekik van a legjobb iparuk az egész világon, övék a jövő. Például nemrég vette meg a Sony cég a legnagyobb amerikai tévé-rádió és hanglemezvállalatot! - fújja információit. Mondaná tovább is, itt a hetedik emeleten, a liftajtó előtt, de jön a Szőke Hölgy. Ő tudja, hogy van ikebana, a nyaralójukba szerkesztett is ilyenféle virágelrendezést, függő kosárkákba. Jönnek-mennek a lakók, ifjú szomszédom, kettőnk mulattatására, közvéleménykutatást rendez Japánról. A Bácsi nyolcvan felett jár, számára a legtökéletesebb japán ember azonos volt hajdani nagy színművészünkkel, Hegedűs Gyulával. Doktor Tokeramót, Lengyel Menyhért Tájfun című drámájának főhősét sosem feledte. - Abban a darabban minden benne van, kérem szépen! - közli sokatmondóan. A Művelt Asszony úgy vélekedik, hogy izgalmas világ, de a Gendzsi regényét már az első kötetnél abbahagyta. - Annyi az idegen név és oly végtelenül lassú, kinek van erre ideje? - mondja nevetve. Kis kollégám új alanya a Szép Lány. Ismeri Kosztolányi Dezső kínai és japán versek című kötetét, és van egy külföldi kiadású albuma is, a szerelem ábrázolása a japán művészetben; nem pornográf, szívesen megmutatja, ha átmegyek. Jön a Tehetős Özvegy. Elutazna IBUSZ-csoporttal Japánba, de még nem döntött, mert eléggé drága. A Doktor Úr már járt ott, hozott olyan videót, felvevőgéppel, hogy az csoda! Gangpartink azzal végződik, hogy megbízatás és kínálás nélkül máris egy tucat vásárlót szereztem „A múlt születése” című sorozat új kiadványára. Szép könyv. A Helikon Kiadó művészeti és nyomdai szakemberei vonzó kiállítású kultúrtörténeti munkát terveztek. Edward Kidder műve, Gy. Horváth László olvasmányos fordításában, a régi Japán számunkra ismeretlen világát mutatja be. A modern Japán anynyira jelen van a világgazdaságban, a nemzetközi ipari technológiában, hogy ősi arcáról csak akkor lebbenti fel fátylát, ha a helyszínen keressük fel. Edward Kidder könyvének nagy előnye, hogy a közölt felfedezések szinte kivétel nélkül az utóbbi harminc esztendőben születtek, de hátterükben ott áll a japán mitológia, s ott vannak az i. sz. 1. évezredéből fennmaradt kínai és japán nyelvű emlékek. A történeti archeológia tisztelettel tekint arra az igen jellemző japán magatartásra, mely a régi hagyományokhoz való kitartó ragaszkodásban jelentkezik. Elemi csapások és polgárháborúk bőségesen pusztítottak Japán földjén, de a nyugalom, a béke legrövidebb szüneteiben is hozzáláttak a romba dőlt épületek és szobrok restaurálásához. A kézművesség régi eljárásai a mai napig fennmaradtak. A földrajzi körülmények folytán az utóbbi húszezer évben csak a régész mer így számolni az élő ember számára felfoghatatlan idővel - a szigetek népe természetes módon izolálódott Kelet-Ázsiától. Nemcsak biztonságérzetet jelentett ez számukra, hanem a közös nyelven alapuló egyöntetűség létrejöttét is. Ez a közösségi gondolkodás, közösségi szellem lehet egyik magyarázata a napjainkban is megcsodált kollektív cselekvőképességnek. Edward Kidder csábítóan fogalmaz, az olvasó szívesen követi a távoli világ számunkra szokatlan útjain. „A régészek számára Japán történelme kristálytisztán áttekinthető. Rétegesen rendeződik, hiszen a japánok egymásra halmozták a kulturális szokásokat és társadalmi gyakorlatokat, s alig vetettek el belőle valamit. A hagyomány természetszerű továbbélésének tekintik, hogy új személygépkocsijukat egy ősi sintó szentélyben szentelik fel, majd elhajtanak vele egy közösségi táncünnepélyre, amelyet eredetileg a jó termés biztosítása érdekében vezettek be, és kétezer esztendő alatt alig változott valamit. Méltán büszkék történelmüknek erre a megszakítás nélküli áramára.” Az eredményes régészeti kutatás persze emészti a pénzt és az erőt. Japánban mindkettő rendelkezésre áll. A kutatások látványos eredményeit biztosítja az a gyakorlat, hogy Japánban a döntő szó a régészeké. Az ásatás, a tudományos kutatás és a publikálás költségeit az állam fedezi. A könyv fejezetei címszavakra tagoltan mesélik el az ősi Japán históriáját. Hasonlóan a sorozat más köteteihez, kislexikon foglalja össze a legfontosabb tudnivalókat. Mind többet tudunk a modern Japán eredményeiről. Nem hiányozhat ismereteinkből híven megőrzött ősi arcának néhány jellemző vonása sem. Rapcsányi László (Edward Kidder: Az ősi Japán. Helikon. A múlt születése: 160 oldal, kötve 250 Ft.) Több mint száz esztendeje, 1885-ben, Stockholm egyik városrészében, a Skanzenben kezdte meg működését a világ első állandó szabadtéri néprajzi múzeuma. Megteremtésének gondolata szorosan összefügg a hagyományos falusi és sok esetben kisvárosi életmód felbomlásával, az ipari forradalom hatásainak átalakító befolyásával. Az intézménytípusnak nevet is adó Skanzent Európa-szerte, de nyugodtan mondhatjuk, világszerte számos hasonló létesítése követte. Magyarországnak különös hely jutott a szabadtéri múzeumok tudománytörténetében. Nálunk az elsőt 1896-ban, az ezredéves kiállításon, a budapesti Városligetben építették föl, de a kiállítás bezárása után le is bontották, s csupán berendezésének egy része került múzeumba. Pedig ezt a néprajzi falut földrészünkön mindössze három előzte meg. Később nagyon lemaradtunk, mert tervek ugyan rendszeresen készültek, de anyagi lehetőség nem nyílott, így a két világháború között mindössze két kis múzeumi egység létesítésére került sor. A magyarországi szabadtéri múzeumok nagyarányú építése az 1960-as években, a hazai muzeológia és ezen belül a néprajzi muzeológia általános megerősödésével következett be. Ma már pontosan tudjuk, hogy az utolsó pillanatban, mert az elmúlt két évtized alatt eltűntek hazánkból azok az építmények, amelyek a szabadtéri múzeumok „berendezését” alkothatják. Jelenleg elmondható, hogy a megmentett egységek részben fölállítva új helyükön megtekinthetők, részben eredeti helyükön szolgálnak muzeális célokat, részben pedig muzeális lebontásra és újjáépítésre várnak. A felmérő kutató munka lényegében befejeződött, de nem teljesek még maguk a gyűjtemények, sőt évtizedek fognak elmúlni, míg a ma kidolgozott tervek megvalósulnak. Erről az állapotról ad teljes áttekintést a Kurucz Albert, Balassa M. Iván és Kecskés Péter által szerkesztett, továbbá rajtuk kívül még tizenkilenc szerző által írt, számos fényképpel és rajzzal illusztrált könyv. Jellege szerint katalógusnak is nevezhetjük, mert egységenként mutatja be a hazai múzeumokat és gyűjteményeket és mindig lehetőleg azoknak a szakembereknek a tollából, akik tervezték vagy a legnagyobb részt vállalták létesítésükből. Központi helyen szerepel az országos gyűjtőkörű Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum, utána a vele párhuzamosan épült és épülő nagyobb vidéki szabadtéri együttesek: a zalaegerszegi, a szombathelyi, a nyíregyházasóstói, a szennai és az ópusztaszeri. Végül „tájházak” cím alatt különböző típusú kis múzeumokról olvashatunk, megyék szerinti felsorolásban: eredeti helyükön helyreállított épületekről, néprajzi szobákkal berendezett parasztházakról, népi ipari műemlékekről stb. Ezek száma ma meghaladja a százat. Ha az előbb katalógusnak nevezzük a könyvet, akkor ki kell egészítenünk azzal, hogy nemcsak fölsorolás, hanem sokoldalú bemutatás is, tehát a kalauz szó mindenképpen odakívánkozik a katalógus mellé. Akár országjáráshoz is segédeszközül használhatják az érdeklődők, s mivel a jövő terveit is közli, hosszabb ideig ellátja majd ezt a funkciót. (Kurucz Albert-Balassa M. Iván-Kecskés Péter: Szabadtéri néprajzi múzeumok Magyarországon. Corvina, 352 oldal, kötve 298 Ft.) Skanzeneink kalauza K. L. Kristó Nagy István Vásárhelyi festők című kötetéből (Corvina) KÖNYVILÁG