Könyvvilág, 1988 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1988-01-01 / 1. szám

A Napistennő tükre A japán mitológiában az első élőlény egy nádszál volt. Ez a magasrendű szellem hét nem­zedéket hozott létre. Legvégül az ősférfit és az ősnőt, akik a felhőkből néztek alá, és mítoszi unalmukban egy lándzsával ka­­vargatták a sós tengervizet. A lándzsáról lehulló cseppek­­ből kis szárazföldek keletkez­tek, így jött létre a Nyolc Szi­get Országa. - Érdekes? - kíváncsiskodik a Szomszéd Fiú, és elkéri a ke­zemben tartott könyvet. Végig­pergeti a lapokat, látom, tetszik neki, hogy sok kép van benne. - Mit tudsz Japánról? - kér­dezem. - Amit mindenki! - válaszol magabiztosan. Hetedik általá­nosba jár, számára már min­den, vitát nem tűrően, világos. - Nekik van a legjobb iparuk az egész világon, övék a jövő. Például nemrég vette meg a Sony cég a legnagyobb ameri­kai tévé-rádió és hanglemezvál­lalatot! - fújja információit. Mondaná tovább is, itt a he­tedik emeleten, a liftajtó előtt, de jön a Szőke Hölgy. Ő tudja, hogy van ikebana, a nyaraló­jukba szerkesztett is ilyenféle virágelrendezést, függő kosár­kákba. Jönnek-mennek a la­kók, ifjú szomszédom, kettőnk mulattatására, közvélemény­kutatást rendez Japánról. A Bácsi nyolcvan felett jár, szá­mára a legtökéletesebb japán ember azonos volt hajdani nagy színművészünkkel, Hege­dűs Gyulával. Doktor Tokera­­mót, Lengyel Menyhért Tájfun című drámájának főhősét so­sem feledte. - Abban a darab­ban minden benne van, kérem szépen! - közli sokatmondóan. A Művelt Asszony úgy véle­kedik, hogy izgalmas világ, de a Gendzsi regényét már az első kötetnél abbahagyta. - Annyi az idegen név és oly végtelenül lassú, kinek van erre ideje? - mondja nevetve. Kis kollégám új alanya a Szép Lány. Ismeri Kosztolányi Dezső kínai és ja­pán versek című kötetét, és van egy külföldi kiadású albuma is, a szerelem ábrázolása a japán művészetben; nem pornográf, szívesen megmutatja, ha átme­gyek. Jön a Tehetős Özvegy. Elutazna IBUSZ-csoporttal Ja­pánba, de még nem döntött, mert eléggé drága. A Doktor Úr már járt ott, hozott olyan vi­deót, felvevőgéppel, hogy az csoda! Gangpartink azzal végződik, hogy megbízatás és kínálás nél­kül máris egy tucat vásárlót szereztem „A múlt születése” című sorozat új kiadványára. Szép könyv. A Helikon Kia­dó művészeti és nyomdai szak­emberei vonzó kiállítású kul­túrtörténeti munkát terveztek. Edward Kidder műve, Gy. Horváth László olvasmányos fordításában, a régi Japán szá­munkra ismeretlen világát mu­tatja be. A modern Japán any­­nyira jelen van a világgazda­ságban, a nemzetközi ipari technológiában, hogy ősi arcá­ról csak akkor lebbenti fel fáty­lát, ha a helyszínen keressük fel. Edward Kidder könyvének nagy előnye, hogy a közölt fel­fedezések szinte kivétel nélkül az utóbbi harminc esztendőben születtek, de hátterükben ott áll a japán mitológia, s ott vannak az i. sz. 1. évezredéből fennma­radt kínai és japán nyelvű em­lékek. A történeti archeológia tisz­telettel tekint arra az igen jel­lemző japán magatartásra, mely a régi hagyományokhoz való kitartó ragaszkodásban je­lentkezik. Elemi csapások és polgárháborúk bőségesen pusztítottak Japán földjén, de a nyugalom, a béke legrövi­debb szüneteiben is hozzálát­tak a romba dőlt épületek és szobrok restaurálásához. A kézművesség régi eljárásai a mai napig fennmaradtak. A földrajzi körülmények foly­tán az utóbbi húszezer évben­­ csak a régész mer így számolni az élő ember számára felfogha­tatlan idővel - a szigetek népe természetes módon izolálódott Kelet-Ázsiától. Nemcsak biz­tonságérzetet jelentett ez szá­mukra, hanem a közös nyelven alapuló egyöntetűség létrejöt­tét is. Ez a közösségi gondolko­dás, közösségi szellem lehet egyik magyarázata a napjaink­ban is megcsodált kollektív cselekvőképességnek. Edward Kidder csábítóan fogalmaz, az olvasó szívesen követi a távoli világ számunkra szokatlan útjain. „A régészek számára Japán történelme kristálytisztán átte­kinthető. Rétegesen rendező­dik, hiszen a japánok egymásra halmozták a kulturális szokáso­kat és társadalmi gyakorlato­kat, s alig vetettek el belőle va­lamit. A hagyomány természet­­szerű továbbélésének tekintik, hogy új személygépkocsijukat egy ősi sintó szentélyben szen­telik fel, majd elhajtanak vele egy közösségi táncünnepélyre, amelyet eredetileg a jó termés biztosítása érdekében vezettek be, és kétezer esztendő alatt alig változott valamit. Méltán büszkék történelmüknek erre a megszakítás nélküli áramára.” Az eredményes régészeti ku­tatás persze emészti a pénzt és az erőt. Japánban mindkettő rendelkezésre áll. A kutatások látványos eredményeit biztosít­ja az a gyakorlat, hogy Japán­ban a döntő szó a régészeké. Az ásatás, a tudományos kuta­tás és a publikálás költségeit az állam fedezi. A könyv fejezetei címszavak­ra tagoltan mesélik el az ősi Ja­pán históriáját. Hasonlóan a sorozat más köteteihez, kislexi­kon foglalja össze a legfonto­sabb tudnivalókat. Mind többet tudunk a mo­dern Japán eredményeiről. Nem hiányozhat ismereteink­ből híven megőrzött ősi arcá­nak néhány jellemző vonása sem. Rapcsányi László (Edward Kidder: Az ősi Japán. Helikon. A múlt születése: 160 oldal, kötve 250 Ft.) Több mint száz esztendeje, 1885-ben, Stockholm egyik vá­rosrészében, a Skanzenben kezdte meg működését a világ első állandó szabadtéri népraj­zi múzeuma. Megteremtésének gondolata szorosan összefügg a hagyományos falusi és sok esetben kisvárosi életmód fel­bomlásával, az ipari forrada­lom hatásainak átalakító befo­lyásával. Az intézménytípus­nak nevet is adó Skanzent Eu­­rópa-szerte, de nyugodtan mondhatjuk, világszerte szá­mos hasonló létesítése követte. Magyarországnak különös hely jutott a szabadtéri múzeumok tudománytörténetében. Ná­lunk az elsőt 1896-ban, az ez­redéves kiállításon, a budapesti Városligetben építették föl, de a kiállítás bezárása után le is bontották, s csupán berendezé­sének egy része került múze­umba. Pedig ezt a néprajzi fa­lut földrészünkön mindössze három előzte meg. Később na­gyon lemaradtunk, mert tervek ugyan rendszeresen készültek, de anyagi lehetőség nem nyí­lott, így a két világháború kö­zött mindössze két kis múzeu­mi egység létesítésére került sor. A magyarországi szabadté­ri múzeumok nagyarányú épí­tése az 1960-as években, a ha­zai muzeológia és ezen belül a néprajzi muzeológia általános megerősödésével következett be. Ma már pontosan tudjuk, hogy az utolsó pillanatban, mert az elmúlt két évtized alatt eltűntek hazánkból azok az építmények, amelyek a szabad­téri múzeumok „berendezését” alkothatják. Jelenleg elmond­ható, hogy a megmentett egysé­gek részben fölállítva új helyü­kön megtekinthetők, részben eredeti helyükön szolgálnak muzeális célokat, részben pe­dig muzeális lebontásra és újjá­építésre várnak. A felmérő ku­tató munka lényegében befeje­ződött, de nem teljesek még maguk a gyűjtemények, sőt év­tizedek fognak elmúlni, míg a ma kidolgozott tervek megvaló­sulnak. Erről az állapotról ad teljes áttekintést a Kurucz Al­bert, Balassa M. Iván és Kecs­kés Péter által szerkesztett, to­vábbá rajtuk kívül még tizenki­lenc szerző által írt, számos fényképpel és rajzzal illusztrált könyv. Jellege szerint kataló­gusnak is nevezhetjük, mert egységenként mutatja be a ha­zai múzeumokat és gyűjtemé­nyeket és mindig lehetőleg azoknak a szakembereknek a tollából, akik tervezték vagy a legnagyobb részt vállalták léte­sítésükből. Központi helyen szerepel az országos gyűjtőkö­rű Szentendrei Szabadtéri Nép­rajzi Múzeum, utána a vele párhuzamosan épült és épülő nagyobb vidéki szabadtéri együttesek: a zalaegerszegi, a szombathelyi, a nyíregyháza­sóstói, a szennai és az ópuszta­szeri. Végül „tájházak” cím alatt különböző típusú kis mú­zeumokról olvashatunk, me­gyék szerinti felsorolásban: eredeti helyükön helyreállított épületekről, néprajzi szobákkal berendezett parasztházakról, népi ipari műemlékekről stb. Ezek száma ma meghaladja a százat. Ha az előbb katalógus­nak nevezzük a könyvet, akkor ki kell egészítenünk azzal, hogy nemcsak fölsorolás, hanem sokoldalú bemutatás is, tehát a kalauz szó mindenképpen oda­kívánkozik a katalógus mellé. Akár országjáráshoz is segéd­eszközül használhatják az ér­deklődők, s mivel a jövő terveit is közli, hosszabb ideig ellátja majd ezt a funkciót. (Kurucz Albert-Balassa M. Iván-Kecskés Péter: Szabadtéri néprajzi múzeumok Magyaror­szágon. Corvina, 352 oldal, köt­ve 298 Ft.) Skanzeneink kalauza K. L. Kristó Nagy István Vásárhelyi festők című kötetéből (Corvina) KÖNYVILÁG

Next