Könyvvilág, 1989 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1989-01-01 / 1. szám
„Rendezni végre Háromszáz éves együttélés - A magyarországi németek történetéből címet kapta az a kétkötetes kétnyelvű tanulmánykötet, amely a Tankönyvkiadó gondozásában a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetsége VII. kongresszusának tiszteletére jelent meg. E kiadvány annak a kétnapos történészkonferenciának anyagát tartalmazza, amelyet 1987 márciusában tartottak Budapesten hazánk és a német nyelvterülethez tartozó országok szakemberei részvételével. A tanácskozás feladata annak feltárása volt, miként járult hozzá a német nemzetiség a múltban s járul hozzá a jelenben hazánk gazdasági és szellemi fejlődéséhez. Az első kötet az előadások, a második a hozzászólások szövegét tartalmazza német, majd magyar nyelven. „Múltunkban a lényegeset, az igazat akarjuk látni, s nem azt, ami tetszik nekünk. Csak így adhat a múlt támaszt a jelenben és a jövőben a további együttéléshez. Csak így segíthet a múlt abban, hogy megküzdjünk azokkal a kihívásokkal, amelyekkel szembenállunk, s hogy a nemzetiségpolitikai elveket, ambiciózus terveinket hathatósan - hathatósabban - valóra váltsuk” - fogalmazta meg a német nemzetiségi szövetség főtitkára, Hambuch Géza a tanácskozással szembeni elvárást megnyitó beszédében. „Olyan történelmi helyzetben, történelmi körülmények között emlékezhetünk meg erről a három évszázadról, amikor Magyarországon nincsenek olyan elfogult, különleges érdeket képviselő hatalmak vagy befolyások, amelyeknek érdekében állna a történelem meghamisítása bármilyen aspektusból megközelítve is” - jelentette ki Pozsgay Imre. Az őszinte hangvétel, a valóság bátor feltárása jellemezte a konferencia minden egyes előadását és hozzászólását, akár a németség betelepítéséről, akár az ország gazdasági vagy kulturális életében való részvételéről, akár a kitelepítésről esett szó. Az utóbbival foglalkozott a hozzászólások többsége. A munkakonferencia jelentőségét Arnold Suppan így összegezte: „Először vált lehetővé, hogy nagyszámú belföldi publikum mellett NSZK-beli, NDK-beli és osztrák vendégek jelenlétében nyíltan vitatkozzanak a magyarországi németek és a magyarok háromszáz és több száz éves együttélésének legsúlyosabb problémájáról: a háború befejezéséről (1944/45-ben), a menekülésről és a kitelepítésről.” Anton Taffer, az egyik legjelentősebb Magyarországról származó NSZK-beli történész szerint: „A történészkonferenciát a nacionalista magyar történetírással való leszámolásnak tekinthetjük, jogosan, mert megmutatta az irányt, amelynek segítségével lehetővé válik a magyarországi német és a magyar történészek közötti együttműködés. A történésztalálkozó egyedülálló bizonyítéka volt annak a jóakaratnak, hogy az előítéleteket leépítsék. Mind a négy nyugatnémet résztvevő állást foglalt valamelyik témában, anélkül hogy otthon ebben megállapodtak volna. Ketten közülük németül, ketten magyarul beszéltek. Ez ugyan véletlen, de szimbolikus jelentősége van, jelképesen bizonyítja, hogy a magyarországi németek magukat mindig közvetítőnek, a magyarság és a németség közti hídépítőknek tekintették.” Az Akadémiai Kiadó jelentette meg Fehér Istvánnak, a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem Tanárképző Kara professzorának kismonográfiáját. Szerzője nagydoktori disszertációjában a magyarországi németek történetének legellentmondásosabb, legdrámaibb időszakával, az 1938 és 1950 közötti tizenkét esztendővel foglalkozott. Ebből a legtragikusabb szakaszt, a kollektív felelősségre vonás éveit dolgozza fel A magyarországi németek kitelepítése 1945-1950 című könyvében. A témakör feldolgozása nagyon is jól ismert okok miatt történetírásunkból szinte teljesen hiányzik. „A Magyar Népköztársaság alapvetően eredményes nemzetiségi politikájának folytatásához szükséges a fehér foltok, a volt kényes kérdések bemutatása, s belőlük a szükséges tapasztalatok levonása. Ahhoz, hogy e téren is előrelássunk, szükséges visszatekintenünk” - írja szándékáról a szerző. A kitelepítések első számú okaként kivétel nélkül mindenütt a német nemzetiség bevallása, az anyanyelv bevallása szerepelt. A volt uralkodó osztályok felelőtlen politikája miatt egész nemzeteket marasztaltak el, nemzeti kisebbségeket tettek kollektívan felelőssé. A kitelepítési politika gyakorlati megvalósításában a nemzeti államok megteremtésének sztálini koncepciója is közrejátszott. A nemzetiségi kérdést meg lehet oldani erőszakos kitelepítésekkel is, de ez nem elvi politika, hanem durva nacionalizmus, rövidlátó politikai taktika - összegez Fehér István. „A magyarországi németek kitelepítése a szövetséges nagyhatalmak elvi irányításával, hozzájárulásával, közreműködésével, ellenőrzésével történt, e hatalmak pedig felelősek voltak Európa, az egész világ jövőjéért. Hazánkban a németek kitelepítését elsősorban a koalíció balszárnya szorgalmazta. Az új magyar állam kezdettől fogva védte, óvta az országhoz hűséges, haladó németeket” - teszi hozzá később. Nem hallgatja el a benesi politika felelősségét sem, amely a Magyarországról kitelepítendő németek helyére szándékozott kényszerű eszközökkel átrakni a csehszlovákiai magyarságot. A különböző statisztikák szerint a hazánkból kitelepített németek száma 177 000 és 230 000 között ingadozik. Az 1949-es népszámláláskor 22 445 fő vallotta magát németnek. Számuk az 1980-as népszámláláskor alig tízezerrel emelkedett, pedig a nem hivatalos becslések szerint a magyarországi németek összlétszáma 200-220 000 között mozog. Fehér István nagy jegyzetapparátussal dolgozik, bőségesen idéz a korabeli sajtóból, gazdag dokumentumanyagot tár fel. Sajnos, erényei mellett fogyatékosságai is vannak: nem eléggé kritikus a propagandisztikus sajtóanyag felhasználásában; egyes megállapításai vitathatók. Könyve mindezek ellenére alapmunkának, úttörő próbálkozásnak tekintendő. Kovács J. Béla (300 éves együttélés - A magyarországi németek történetéből 1-2. Tankönyvkiadó, 228 + 344 oldal, fűzve 274 Ft. Fehér István: A magyarországi németek kitelepítése 1945-1950. Akadémiai, 222 oldal, kötve 56 Ft.) • • • 99 A II. magyar hadsereg a Don-kanyarban 12 A történelem cserepei Sok történettudóst ismerünk, akik saját jelenük problémáinak vizsgálata elől elzárkóznak, mivel azt az objektív tudományos vizsgálat szellemével és módszerével összeegyeztethetetlennek tekintik. És igazuk van, hiszen egyetlen tudomány sem lehet aktuálpolitikai „megrendelések” igazolója. De azzal is tisztában kell lenni, hogy a legizgalmasabb történeti kérdéseket mégis a jelen, az aktualitás teszi fel - s ez akkor is így van, ha vannak, akik tagadják; ők legfeljebb reflektálatlanul válnak saját „korproblémáik” rabjaivá. A történész sem fordulhat el részvéttelenül - az álobjektivitásba burkolózva - a saját társadalmát feszítő, izgató gondoktól, problémáktól. Én úgy látom, Für Lajost ez a felfogás - a társadalmat izgató, de mindeddig jórészt megválaszolatlanul hagyott gondok tudományos vizsgálata - késztette tanulmányainak megírására, és kötetének összeállítására. Jelentősége e kettős alapozásban van. A kötet tárgyai - törött cserepek - a magyar történelem széthullott, szétvert és nagy felelőtlenséggel eldobált darabjai. Ma már nagyon nehéz úgy összeállítani e széthullott darabokból az egészet, hogy az igaz legyen, ne legyen sem önámító, sem ledorongoló. Egyáltalán, ha egy ember Közép-Kelet-Európában nem kíván lemondani arról az ésszerű és jogos igényéről, hogy saját múltját - minden elfogódottság és önteltség nélkül - szemlélje, nincs könnyű helyzetben, hiszen folyvást széttörött és széthordott cserepekbe botlik. Milyen tényezők gátolták Magyarországot abban, hogy az európai progresszió élvonalában maradhasson a XX. században is; miért szigetelődött el politikailag a magyarság Európában ; mit veszített a nemzet egész tömegében és kisebbségeiben a különböző történeti alakzatok keretei között; milyen pozitív tapasztalatok nyerhetők az elnyomottság, a kisebbségi lét körülményei között; miként emelhető a magyarság problémája a nemzetközi figyelem középpontjába a zene segítségével; hogyan mutatkozik meg a történeti fejlődés folyamatossága és megszakítottsága a parasztság múltjának megvilágítása közben?! Lényegében ez lenne a kötet kérdésekké fogalmazott mondanivalója. A tanulmányok címe szerint: Magyar memoárok és a világháború; Mennyi a sok sírkereszt?; Kisebbségi magyarok válságos évei; Kisebbségi tudományművelés Erdélyben; Bartók és századunk történelmi fordulói; Kodály és a történelmi magyarság; Búcsú a parasztságtól. Nagy erénye a szerzőnek, hogy a múltat olyannak vallja, amilyen volt, sem jobbnak, sem rosszabbnak. Vállalja a sajátos magyar (nemzeti) társadalmi nézőpontot, anélkül, hogy szellemi horizontját csupán a „magyar világra” szűkítené le. „Szabó István jóvoltából a Történelmi Intézet tanársegéde lettem. Ám a történelem ifjú búvárlójának, úgy látszik, más sorsot szánt a történelem. Az 56-os események kisodortak, jó időre messze elsodortak a pályától. Másfél éves vergődések, gyötrődések után 1958 márciusában ismételten a Református Egyház vett védőszárnyai alá: könyvtári alkalmazott lehettem a Tiszántúli Református Egyházkerület Nagykönyvtárában. Három évvel később, 1961 márciusától már a fővárosban folytatódtak a »belső száműzetés« nehéz évei: rakodómunkás voltam a Temaforg Vállalatnál. Fél év múlva a Pest melletti Dabasra kerültem, vissza a tanári pálya végvidékeire. Aztán Czine Mihályék jóvoltából újra Pest következett, általános iskola Pestújhelyen. Majd Szabó István pártfogó ajánlásának köszönhetően, 1964 januárjától - közel nyolcéves hánykolódás után - a Magyar Mezőgazdasági Múzeum tudományos munkatársa lettem. A rövid, kétéves megszakítást nem számítva, lassan negyedszázada lesz annak, hogy a Múzeum munkatársa vagyok. Nem csoda, ha második otthonom lett az intézmény. A kezdeteknél szaggatott életpálya azonban, a vége felé ballagtában, mintha megcsendesedne és visszakanyarodna oda, ahonan az indulás után közelmúltunk tektonikus rengései olyan drasztikusan eltaszították. 1978-tól az 1986/87-es tanévig a nyíregyházi és az egri főiskolákon taníthattam másodállásban újra történelmet. Ám az »óraadó királysága« a múlt év őszén véget ért. Azóta teljes állásban tanítom Magyarország XVIII. századi történelmét a pesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Közép- és Újabbkori Magyar Történelmi Tanszékének kötelékében.” - A Hol vannak a katonák?... szerzői önéletrajzából idéztünk. Láthatjuk, az ember életútja szinte kötelezően kijelölte a történész érdeklődési terepét, körét, tárgyát, vonzalmait. A kötetet nem lehet megrendülés nélkül olvasni, fölkelti az olvasó felelősségérzetét is. Saját múltunkkal csak így lehet önámítás és öncsonkítás nélkül nyugodtan szembenézni. Veliky János (Für Lajos: Hol vannak a katonák? Csokonai Kiadó, Kb. 120 oldal, fűzve 60 Ft.) KÖNYVVILÁG