Könyvvilág, 1991 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1991-01-01 / 1. szám
lllllfili Három verseskönyv Hiánypótló kötet jelent meg az lejáratott szótól: a messianisztiöt és fél éve meghalt Kálnoky kus, szabadságához ragaszko- Lászlótól; teljes életműkiadása dó, küzdő embert. Aki mindig előtt szükségessé vált egy kor- a legmagasabbra emelt igényesú válogatás, amely legfontos szintről, kritikusan szemlélte asabb verseit tartalmazza, mert teremtés kudarcait, az elrontott tíz évvel ezelőtti gyűjteményes társadalmat és az elveszejtett verseskönyve már csak a vagy elherdált egyéni sorsokat, könyvtárakban hozzáférhető, s de ünnepi látomása volt az emazóta írt munkáit magukban beliség jóvá tehető jövőjéről: foglaló kötetei is rég elfogytak „Lassan hömpölyög az embera könyvesboltokban. A nem folyam, / mint hullám csap egészen kétezer sor terjedelmű magasba énekült. / Látva de- J könyv kiadását az is indokolja, rás, de elszánt arcukat, / vicson egy 1991 költészet napjára fogva torpan meg a halál, / s Kálnoky László versmondó pá- mi egy ilyen nap kedvéért hilyázatot hirdettek Egerben, kö- Szünk / az öröklétben egy közép- és főiskolás korú fiatalok- vés időre, és markoljuk, mit enüak, veszíthetünk, / és ismételjük a Legfontosabb verseit talál- felejthetőt.”hatjuk meg ebben a kötetben - A klasszikus költészet szele mondtam. Ez csak azzal a megcsapja meg az olvasót e kötetszorítással igaz, hogy nagyobb bős lélegzetű költeményei közül nincs benne például a Szanató- éirumi elégia, mely kétségtelenül a jelentős művei közül való. De A különösen hangzó kötetetet az 1942-ben keletkezett és mét a következő szövegkönnyerögtön híressé vált műve egyzetből emelte ki a kötet élére a részt sokáig elfödte Kálnoky költő: „Nem is tudom / hamis más értékeit, s jó alkalom ki- jós-ige minek hiteget / mikornálkozott most arra, hogy a kö- már csak egy árva házból / egy tét válogatója és szerkesztője, szál füst-oszlopocska / ezüstfa- Parancs János szemléltethesse: hász-botocska / támasztja az szó sincs arról, amit itt-ott még eget.” nemrég is hallani lehetett, hogy Az egy szál füst-oszlopocska a sokáig inkább műfordítóként és az ezüstfohász-botocska, számon tartott Kálnoky, a Szó mely az eget tartja, nem más, natóriumi elégia szerzőjeként mint a költői szó, mely magaeredetiben afféle „egyversanyosan hirdeti a régi, veszendő költő”. Másrészt ez a háromré- értékeket. A kötet egészében az ízes, nagyívű kompozíciója értékmentő szándékot sugallja, megtalálható a Hét évszázad nemcsak a reményteli gyermagyar versei című antológiá-mek- és ifjúkor féltett emlékeiban, sőt, már a negyvenes éveknek elevenen tartásával, hanem vége felé kiadott, kiválóan szera versek hangvételével, formakesztett Sőtér István-féle Négy fával, nyelvével is, nemzedékben is. Bede Anna avatott fordítója Ilyen és más, hasonló érték a balti és szibériai nyelvrekokek nélkülözése azért is megnaiik ősi eposzainak, dalainak, érthető, mert Kálnoky rendkí- ukrán és kirgiz elbeszélőknek, vül nehezen megrostálható hitregéknek, valamint a római életművet hagyott hátra. In- költészet klasszikusainak, főleg kább arra törekedett a váloga Ovidiusnak és Horatiusnak. Ez jó, hogy minél hívebben bemu- meghatározza saját költészetét éssa a legjellemzőbb színeket, nők kettős vonzáskörét is: a karaktervonásokat, és hogy mi hangsúlyos népdalformák és aznél jobban mondható versekkel időmértékes antik versidom kínálja meg a versmondó pá- gyakori használatát, lyázatra készülőket. Az archaikumhoz kötődik Ebben a nagyon tömény erősen - ez pedig azt jelzi, életműkivonatban kitűnően hogy a romlatlan és romobaszemlélhetjük a költő sokarcútatlan régiséghez ragaszkodik, sagát. A bölcseleti, a metafizia kultúrához és a természethez, kai, a szatirikus, az elvont „Arany húrok ragyognak, / szimbolikus, a fantasztikus ké- ezüst húrok rezegnek, / sugárpekben bővelkedő, a szelleme nyilak zuhognak” - írja a sen anekdotázó, a játékos hi- Hangszerekben, s ebből kihalmorral elgyönyörködtető, aztani vélem azt az ősi dalunkat, élőbeszédhez közelítően anek- amely Weöres Sándor Három dotázó és a végső igazságok veréb hat szemmel című törtészűkszavúságával megszólaló péti verstára szerint a hajnali, lírikus jellemrajzát. A nagy sor- illetve a feltámadást sűríti mamaművészt s a személyiség lába: „Csont kürttel kürtőinek, minden tartományába lehatoló / Arany deszkák hasadnak, / emberismeret. A tragikus sorsú Földi férgek mozognak.” embert és a szenvedéssel a fa- Ének a pusztulásból című sátjával szemben közömbös- verse zsoltáros hangon szólnek maradni tudó bölcset, a ez is a régi poézis veretes széphumoristát. A mások szenvedéségéhez, a művelődéstörténetisei iránt sosem részvétlen hit- hagyaték „megszentelt” értékemanistát. Nem félek a sokszorihez húz. Ötvenhatos verse, az Október, Weöres Sándor dallamaira emlékeztet: „Ha majd a tűznek vége, és fölmegyünk a fényre, / felhők fehér szitáján ezüst cseppek peregnek, / jó volna víg fák díszén, meleg szél mézes ízén / könnyezni, mint a vének, kacagni, mint a gyermek.” A sormetszetekben elrejtett rímek különösen nyomatékosítják a „niebelungizált alexandrinus” méltóságos lejtésű dallamát. Ebben a költészetben főleg az tetszik nekem, hogy minden személyessége mellett, a nyelvben megszólaltatott zene a fő célja, közlendője. * Egy szerelmi kapcsolat értelmezési tartományába vonni a létezés vagy - megkockáztatva a szakfilozófia-gyanús szót - az ismeretelmélet nagy kérdéseit, a nyelvkritikai alapozású esztétikát, s mindezt olyan bensőséges hangú levélírói párbeszédstílusban, mely látszólag nem költőien megformált, csak az intimitás szabályait végsőkig megtartó, prózaszerű szövegeket hoz létre „versről versre”, töltelékszavak sokaságával nem törődve, nem adva hagyományosan felfogott zeneiségre, ritmusra, versdallamra, csak egyedül arra az érzékenységre, amely két ember közös jelbeszédét metakommunikációstul a világra hozta, érzelmileg jól temperált körülmények közt, de már kritikailag feldolgozva valahogy így látom Keszthelyi Rezső izgalmasan rejtélyes verseskönyvét. Műviek ezek a versek - vagy éppen ellenkezőleg, „megcsináltság” nélküliek? Úgy érzem, ez itt a legfőbb kérdés. Csak ilyen körmönfontnak ható dialektikával válaszolhatok erre: úgy vannak megcsinálva - formába öntve -, hogy minél kevésbé művinek hassanak. Egy szerelmespár senki másra nem tartozó párbeszédébe engedi belehallgatni az olvasót, azokon a pontokon, amikor épp nem az illetéktelenül kíváncsiskodókat érdeklő magánügyekről van szó, hanem olyasmiről, ami iránt szerelmesen a legfogékonyabb az ember, hogy mekkora hitelessége, kifejező ereje lehet a szónak, hogy meddig terjedhet a hasonlítás, hogy hasonlíthatók-e egymáshoz a dolgok egyáltalán, amikor önmagukkal sem azonosak a következő pillanatban, hogy mi a szépség, a halál, a múlandóság és így tovább. „... mik is valóságunk érzései, amikor így érezzük őket, nem tudva véghez vinni érzelmünk érzéseit, (...) hiszen az elkövetkező pillanatokra sincsenek meg az érzelem tényei” - íme egy kiragadott, de jellemző szövegrészlet. Az érzés érzése, másképpen mondva: érezni vagy nem érezni azt, hogy érzünk - ez a pleonazmusféleség azt jelzi, hogy az érzés már nem a megoldása, hanem a talánya vagy talánja egy emberi kapcsolatnak. Ugyanakkor út a létfilozófiához, mint minden lényegbevágó kétség. A létigék - sokszor infinitívuszos változatú - gyakorisága is ezt nyomatékosítja. Egészen a nyelvi rébuszokig fokozódik ez - nem tudom, hogy lehet egyvalaminek egyike valami („Egy későbbi együttlétünk egyikén”), de elképzelhetetlennek tartom, hogy ne illeszkedjék ez is a koncepcióvá, stíluselvvé előléptetett pleonazmusok rendjébe, abba, hogy minden csakis önmagával lehet megbízhatóan azonos, mi több, a dolgok önmagukkal sem lehetnek azonosak, csak a vershangvétel monoton érzelmi hullámzása változatlan. „Senki sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba”, mondja Hérakleitosz, de ameddig „folyóról” beszélhetük, amelyben a víz állandóan más, de a hömpölygés ugyanaz, addig ebben a költészetben a hanghordozás az állandóság, az elfolyó időben megragadott bizonyosság. Alföldy Jenő (Kálnoky László: Az áramló időben. Orpheusz Könyvek. 310 oldal, kötve 150 Ft; Bede Anna: Ezüstfohász. Szépirodalmi. 93 oldal, fűzve 55 Ft; Keszthelyi Rezső: Aszimptot. Szépirodalmi, 50 oldal, fűzve 50 Ft.) KÁLNOKY LÁSZLÓ Elhárító kíváncsiság Bárcsak titkos hatalma volna a költők szavának, megakadályozni a Rontást, elüldözni a lesben álló árnyékokat a csak homályosan ide látszó távoli partokról, levegőből vagy víz alól, megállítani a mérget hömpölygető hullámokat, életre segíteni a fuldokló halakat, tejet, húst és kenyeret adni a felpuffadt hasú, kóróvá száradt lábú, karú, fekete bőrű gyermekeknek, kitépni az átok fáját tápláló gyökeret a szurokfekete temetőföldből, azonnal telíteni a kőszénbűzt és benzingőzt árasztó levegőt, megtisztítani az eltömődött légzőhólyagokat, meggyógyítani a gyulladt nyálkahártyákat a ziháló tüdőkben, eltávolítani a szakadatlan szorongást a szívekből, látni a mosolygó öregeket, fecsegve hadonászó unokájukkal térdükön, a ház előtt, mely nem fenyegeti omlással őket, nem szakad rájuk egy napon, tűzeső közepette. Kár, hogy a legerősebb szónak sincsen ilyen hatalma, hogy kívánságaink valami ismeretlen messzeségbe szállnak a közönyös szelekkel, hogy nem bízhatunk korlátlanul a sötét köpenyben közeledő, arcukat eltakaró ezredvégi évtizedekben. Nem mondjuk öregen se, hogy nincsen vesztenivalónk, hisz ez annyit jelentene: utánunk az özönvíz, fütyülünk rá, mi lesz, ha mi már nem leszünk. Ami engem illet, szívesen beletörődnék a halálba, mert már eleget éltem. Igen, beletörődnék, ha feltámadhatnék minden száz évben egyszer, egyetlen napra, és beléphetnék láthatatlanul egy könyvtár ajtaján, s megtudhatnám, mi történt a Földön, amióta nem vagyok lakója már, ha megtudhatnám, sokra vitte-e azóta emberi fajtánk, vagy kipusztította egy szálig önmagát. Igaz, az utóbbi, szomorú esetben könyvtár se volna, újságok és könyvek se benne, és csak a puszta hiányt láthatnám, de a részletek, az okok és okozatok ismeretlenek maradnának. Kielégületlenül kellene újabb száz évi álomra hajtani fejemet, sőt azontúl feltámadni se vágynék, hisz élet nélkül nem történne semmi megtudni érdemes a földgolyón, amire kíváncsi lehet egy halott is, amiért láthatatlanul belép egy könyvtár ajtaján, amiért nem tud örök álomban nyugton maradni, akármilyen mély is a sírja, akármilyen sötét az éjszakája. KÖNYVVILÁG