Könyvvilág, 1991 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1991-01-01 / 1. szám

4 Ünnepi verscsokor A hatvanéves Csoóri Sándor hatvan versét tartalmazza ez a díszes kivitelű könyv; válogat­ták a hozzá emberileg is közel álló költőtársak, Fodor And­rás, Horgas Béla, Orbán Ottó, Takács Zsuzsa és Tornai Jó­zsef; a szép küllem a szerkesz­tő-tervező Szántó Tibort és a Kner Nyomdát dicséri. Nemes gesztus az olvasóknak és szép tisztelgés a kerek születésnap évében a költő előtt, aki ezt na­gyon meg is érdemli. De túl a gesztuson, az érde­men és a szép kiállításon, mi kérhető számon tartalmilag egy ilyen válogatáson, amelyben pontosan meghatározott számú vers van, ráadásul nem is túl sok? Mert életkornak sajnos nem kevés már a hatvan, de versszámnak igen; főleg ha meggondoljuk, hogy ez nagyjá­ból csak egytizedét alkotja Csoóri eddig megjelent költe­ményeinek. Az semmiképpen se lehet igény, hogy mindenki egyetért­sen vele, vagy mindenki úgy te­kintsen rá, hogy ez Csoóri Sán­dor hatvan legszebb­ legjobb verse. Hálás, de meddő téma lenne részletesen összevetni e versösszeállítást Vasy Géza két évvel ezelőtti válogatásával (Csoóri Sándor breviárium, 1988), annál is inkább, mert ab­ban is megközelítőleg ugyan­ennyi vers van, egészen ponto­san 64. A végeredmény: mind­össze 27 egyezés, és ebben sem­mi meglepő nincsen. Ilyenkor minden válogatónak szíve joga, hogy a saját ízlését és meggon­dolásait érvényesítse. Az alapkérdés - amelyen minden áll vagy bukik - az, hogy tartalmazza-e a válogatás Csoóri lírájának legfontosabb jegyeit és legfőbb tendenciáit, megvalósítja-e a „cseppben a tenger” elvét, így nézve a köny­vet - ha nem is minden bíráló megjegyzés nélkül - lényegé­ben igenlő a válaszunk. Csoóri költészetének egyik középponti jegye a tudatosan vallott erőteljes személyesség olyan évtizedekben, amikor a hivatalos politika egyik fő tö­rekvése „a levél se rezdüljön” mindent elcsitítani igyekvő pa­ternalista elve, s ennek megfe­lelően a középszert és a szürke­séget fölkaroló, ide nivelláló, egyéniségellenes módszere volt, ahogy írva van Madách­­nál a falanszterjelenetben: „.. . mennyi szellem, mennyi őserő... S mi egyformára, mily törpére szűrte / Az ál­lam”. Kívülről, a társadalmiság fe­lől nézve is roppant fontos ez a tüntető személyesség: a költői alkat önvédelme és mindjárt tá­madó tiltakozása. Legigazibb értelme azonban, a Csoóri-vers egyik legfőbb éltető és szervező eleme, mindvégig belülről fejt­hető föl. A gyermekkor, a falu, a há­ború, a szerelem és a halál visz­­sza-visszatérő emlékein túl ez a közvetlen személyes élménnyel telítettség ott van már a leg­több versindító szituációban („Itt futott el minden a szívem mellett...”), vagy abban, aho­gyan szinte leltárt készít a ter­mészetről, otthonosan, meghitt simogatással, szívközelből; ott van a népinek-ősinek és a mo­dernnek más költőtársai nyo­mán tudatosan vállalt összeöt­­vözésében és még sok másban, a költeménynek szinte minden sejtjében. Értelme azonban nem önma­gában és önmagáért van: az igazi varázs az a természetes­ség, ahogyan a közvetlen élmé­­nyi réteg átmegy, szinte észre­vétlenül - ám éppen így na­gyon művészien - „átosan” tá­gasabb és elvontabb jelentéssz­férákba. A külső valóság a ben­sőbe: „ha meztéláb holnap fűre lépsz, bársonyos leszek belül”; a szűkhatárú földi a kozmikus égibe: „Vasárnapló legények it­ták a vad novát / s nézték a csonka Holdat: isteni rézfoltos volt, / mit egy betyár az ég ge­rendájába belevág”; a bibliai alaptörténet én-re és a szülő­helyre átvetített eseménybe a címadó Virágvasárnap­ban: „parasztok és Jézus király, / egymást karolva mulatunk”. A világ legtermészetesebb dolgaként társul nála az egy­szerű és a rendkívüli, a min­dennapi és a kivételes, a „Krumpliszatyor és hosszú ló­­denkabát” és „a történelem utolsó úriembere” a Bibó Ist­ván emlékére írt versben; vagy a legmagánemberibb helyzet, a súlyosan beteg kedves virrasz­tása a nagy történelmi tragédi­ák képével vetül egybe A tize­dik este című költeményben. Ebben a nagyon finom, oda­­vissza suhanásszerű érzelmi és gondolati villódzásban van a Csoóri-kép, tágabban a Csoóri­­vers és -líra legbensőbb, leg­szebb és legegyénibb titka. Ahogy Kiss Ferenc, Csoóri Sándor költészetének - és egész eddigi életművének - leg­mélyebb elemzője írta: „Titka, hogy az adott élmény szemé­lyes közelsége, az élethelyzet realitása s az ontológiai és tör­ténelmi jelentés egybeszövése számára páratlanul eredeti és rugalmas versfolyamatot al­kot.” Az itt szükségképpen csak alapvonalaiban fölvázolt költői világ „mint cseppben a tenger” benne van az ünnepi válogatás­ban is. Betölti hát azt a hivatá­sát, hogy ne csupán könyvésze­ti esemény és dísztárgy legyen, hanem elevenen ható mű: meg­erősítve megtartsa költészeté­nek eddigi ismerőit és híveit, és újakat is vonzzon. Érdemibb hiányérzetünk az imént idézett Kiss Ferenc-tétel­­hez köthető, egyetértve a Csoó­­ri-költészetről szóló kritikák ja­vának megállapításával, lírájá­nak kötetről kötetre tapasztal­ható szintemelkedése legfőként annak következménye, hogy a személyes és általános, konkrét és elvont, élményi és gondolati különleges együttlétében, áttű­­nésében, „egybeszövésében” egyre inkább a szép és kellő egyensúlyhoz ért el; eleinte jobbára csak egyes költői ké­pekben, majd mindjobban egész versekben és költemé­nyek sorában, s a csúcsteljesít­mény az utolsó kötet, A világ emlékművei. Nos, válogatásunk ezzel a kötettel nagyon szűkmarkúan bánt, mindössze öt verset emelt ki belőle, így az eddigi költői út betetőzése, benne a lí­rikus énen át kifejeződő rossz társadalmi közérzetének erősö­dése markánsan nem érzékel­hető. Arra azonban nagyon jó ez részleges hiány, hogy föleleve­­nítse bennünk a legeslegújabb, a frissen írt Csoóri-versek hiá­nyát. S itt hadd lehessen rend­hagyó módon személyes a kriti­kus is, ha már úgyis a lírai sze­mélyességgel kezdte az írást. Épp a mai napon megjelent egyik lapunkban olvasom az alábbiakat: „Csoórira keserves feladat vár. Meg kell értenie, hogy többé nem költő, nem moralista, nem közíró, hanem a hatalmon lévő párt vezető ideológusa. Szavának a tehetet­lenségi nyomatéka nem Illyésé­hez, hanem Révaiéhoz mérhe­tő.” Nagyon remélem, Csoóri Sándornak eszébe se jut ilyes­mi. Ha nem ír, azért nem, mert nagyot fordult a világ. Nem kis idő és sok gyötrődés kell ah­hoz, hogy mindezt költőileg földolgozhassa. A maga költői szintjén persze, mert abban egészen biztos vagyok, hogy alább nem adja. Vörös László (Csoóri Sándor: Virágvasárnap. A 60 éves költő 60 verse. Ma­gyar Bibliofil Társaság, 87 ol­dal, kötve 160 Ft.) „E könyv szerzője nem akart sem részletekbe menően anali­zálni, sem összegezni, különö­sen pedig nem ítéletet alkotni. Információkat kívánt közölni, puszta tényeket arról, hogy mit írnak rólunk más országok tan­könyveiben. Ha közben még­sem tudta megállni, hogy he­lyenként ne tegyen egy-egy megjegyzést, ezzel inkább cso­dálkozásának adott kifejezést, mint történészi önkifejtési vá­gyának” - olvasható a szerző levelében, amelynek címzettje a Tisztelt Olvasó. Szabolcs Ottó kilenc ország tankönyveiből gyűjtötte össze mindazt, amit hazánk történe­téről írtak. íme, így látják má­sok a történelmünket; ilyen magyarságképet alakítanak ki a külföldön élő tanulóifjúság­ban. Kit ne hozna ez a téma lázba? Ki lehet ez ügyben ma­napság közömbös? A vizsgált tankönyvek kivá­lasztása szakmailag jól indo­kolt. A szerző csoportosítása szerint: 1. A német nyelvű or­szágok (NSZK, NDK, Auszt­ria, Svájc). 2. A volt Osztrák- Magyar Monarchia felbomlá­sakor alakult úgynevezett utód­államok (Csehszlovákia, Ro­mánia, Jugoszlávia). Két, ve­lünk hagyományosan szimpati­záló ország (Lengyelország és Finnország). A kötet végén közreadja a megvizsgált tan­könyvek jegyzékét is. Szerencsés az anyag feldol­gozási módja. A bevezető he­lyetti „kis történet” Radó Sán­dorról, a véletlen szerepéről és a „némi elmélkedés” jó hangu­latkeltő, ugyanakkor áttekin­tést ad a nemzetközi tankönyv­egyeztetés előtörténetéről. Sza­bolcs Ottó illetékességét éppen az adja, hogy negyedszázada ő ennek a tevékenységnek a ha­zai szervezője. Ez a könyv való­jában mellékterméke e munká­nak. A szerző pedagógusi gondol­kodását, türelmét, megértését mutatja, hogy figyelmezteti ol­vasóját a tankönyvírás nagy konfliktusaira. A tankönyvíró mindig bajban van, mert a ter­jedelem korlátai miatt kényte­len szelektálni, rövidíteni, egy­szerűsíteni. Ezek pedig vesze­delmes dolgok. Nem vagyunk mentesek e hibáktól mi sem; nekünk is tehetnek jogos szem­rehányást más országok törté­nészei. Hangsúlyozza, hogy sa­ját szempontjaink mellett meg kell értenünk a másik ország helyzetét, érdekét, gondolko­dásmódját. Jó szerkezeti megoldás, hogy a tankönyvek ránk vonatkozó részeit történelmünk időrendje szerint tagolja a szerző. Szem­léletesen mutatják ezt a fejeze­tek címei (A magyar honfogla­lás, államalapítás; A „sötét” középkor; A hosszú 18. század; A Népek Tavasza, avagy „Eu­rópa bolond éve”; A szabad­ságharc bukásától az első világ­háborúig; Az első világháború és ami utána következik; Az el­lenforradalmi korszak negyed­­százada). Szívesen olvastuk volna persze a második világ­háborúról, a legújabb kori tör­ténelmünkről írottakat is, de ehhez valóban újabb kötetre lenne szükség. Szabolcs Ottó könyvétől vé­gül is azt kaptam, amire nagy­jából számítottam. Korrekt, tárgyilagos leírásokat, megértő elemzéseket, érdekmentes nagyvonalúságot, felületes is­mereteket - még igazán baráti tankönyvekben is! - és elkese­rítő hamisításokat, rosszindula­tú beállítást, tömény nemzeti elfogultságot. Nem mondott volna ellent a szerkesztő elvei­nek, ha a fejezeteket röviden összefoglalja, s ha a tenniva­lókra vonatkozó következteté­seket von le. Az olvasónak azonban így is módja van saját véleménye, ítélete kialakításá­ra. Az öröm mellett tele vagyok kétséggel és aggodalommal. Lehet-e remélni, hogy eljön egyszer az az idő, amikor a tör­ténelemtankönyvek valóban a népek közötti egyetértésre ne­velnek? Ezt az írást azzal akartam kezdeni: dicséretes a szerző szándéka; nem ő tehet róla, hogy a könyve a megjelenés idejére - szerencsére - el is avult. Megváltozott a világ! Már nincs értelme összevetni a két Németország tankönyveit, hiszen - hazánk közreműködé­sének köszönhetően is - csak egy Németország van. A többi változás is olyan mértékű, hogy ezek a tankönyvek érvényüket vesztették. Készülnek az újak, a holnap tankönyvei, új, sze­rencsésebb történelmi helyzet­ben. A tankönyvíró felelősségét nem korlátozzák uralkodó ide­ológiák, diktatúrák, joggal vár­hatjuk e tankönyvek kedvező változását. Lemondtam erről a megkö­zelítésről. Rájöttem, hogy ha­mis illúziókat kergetnék. Alig vagyunk túl a szlovák nyelvtör­vény által keltett viharokon, a napokban hangzott el Vaclav Havel drámai beszéde Prágá­ban, Gorbacsov felhívása Moszkvában. Ez a könyv, sajnos, aktuáli­sabb, mint valaha. Segít megér­teni, hogy milyen mélyek, erő­sek a nemzeti elfogultság gyö­kerei, hogy nem szünteti meg ezeket automatikusan a rend­szerváltás sem. Sok időre, nagy türelemre, szívós munkára van szükség, hogy a tankönyvek azt szolgálják, amit szolgálni igaz hivatásuk, feladatuk. A mi hozzájárulásunkat min­denekelőtt saját tankönyveink ilyen szellemű írása jelenti. Ta­pasztaljuk, hogy ez mennyire nehéz feladat. Petró András (Szabolcs Ottó: Külföldi tan­könyvek magyarságképe. Tan­­könyvkiadó, 260 oldal, fűzve 89 Ft.) Mit írnak rólunk? Fotó: Kecskeméti Kálmán KÖNYVVILÁG

Next