Könyvvilág, 1992 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1992-01-01 / 1. szám

Mit mondhat még róluk bárki? Költő, diák, olvasó, képernyős szá­mítógépes, gyáros, szponzor? Min­den el van mondva. A nádrostból vagy rizsszalmából készült, jelekkel telerótt papiruszok­ról (papiros, Papier, paper). A bükk­fából hasított vékony írólemezekről (Buch, book, bök). A fakéreg alatti háncsból és szilacsból készült liber­­ről (livre, libro). Az összefűzött és táblába kötött lapokról, amelyek kötegét a mi különös nyelvünk asz­­szír vagy ujgur ősi vándorszóval (küin, kunukku) könyvnek hívja. A történelem föl van derítve, a Krisztus születésétől számított 1991. esztendő, a jelen adatok­an, számszakilag világos, a művelődés- és társadalomtudományok képer­nyőin a jövő zöldell vagy kéklik, a neve: trend. Megszállott régésznek érezheti magát, aki ősszavakat említ. Mint­ha már-már Hammurápi diorit­­tömbjét magasztalná, a kőbe vésett törvénykönyvet, amely egy világmú­zeumban áll, becsben és feketén. Időszerűtlenek a kóbor Messiások, akik ünnep idején - itt épp most volt karácsony - fölborítanák és szétrúgnák a könyvkofák és nyom­tatvány-pénzváltók asztalait egy válságpiacon, nem templom az, és összetörnének a könyvek közt álló csempészkonyakos üvegek, szétcso­rogna a svéd gyógycsepp. Aki köny­vesfalak közt ül a szobájában ott­hon, borzonghat, mert ki tudja, nem ő-e az a meghibbant regény­hős, aki teljessé és mindentudóvá akarta tenni a könyvtárát, de végül benne égett a könyveivel együtt. Baljóslatra döbbenhet, aki ötven éven át fanyarul meg-megkérdezte, hogy ment-e elébb a világ könyvek által: több könyvétől válik meg, mint ahányat izgatottan hazacipel, és a Vörösmarty-versnek más sora jut eszébe sűrűn („Országok ron­gya! Könyvtár a neved”). Közben pedig nincs meggyőző művelődéstörténeti, közvélemény­kutatói, üzleti, világpiaci magyará­zat arra, hogy Buch, livre, book ho­gyan élte túl a számunkra még meglehetősen idegen tájakon ides­tova ötven év könyvellenes fejlődé­sét, és nálunk sincs, aki megmond­hatná, hogy miért élte túl a könyv (habár hány halott árán) ugyanazt az ötven évet, alig három évbe sűrít­ve. Ahol húsz-harminc éve kinyilat­koztatott tény a Gutenberg-galaxis (Az író 1966 és 1969 között lapunk elődjének főszerkesztője volt.) vége, ott több a könyv, mint valaha. Itt kevesebb, mint valaha, de van. Küin és kunukku óta létezik. Minek firtatni, miért. A Bernben székelő Európai Protestáns Szabadegyetem kiadta Domahidy Miklós Patkolni kell a Bársonyt című kötetét, amely Bu­dai Vass Jenő rajzaival a szerző három drámáját és két hangjáté­kát tartalmazza. 1956. október negyedikén alig néhány hete voltam a Vígszínház (akkor még Magyar Néphadsereg Színháza) vezető dramaturgja, mi­dőn igazgatóm, Magyar Bálint, ideadott egy kéziratot, olvassam el, egy fiatal borász írta. Másutt már elég tapasztalatom volt, hogy különösen ne lepődjem meg egy dilettáns írástól, az ilyenekkel leg­alább nincs gond, átolvassa az em­ber, visszaküldi, és kész. Ez a gondtalanság akkor azért is jól jött nekem, mert közben elvállal­tam az akkor indult, az október 23. egyik gyújtószikrájának bizo­nyult Hétfői Hírlap kulturális ro­vatának vezetését, ami - talán ért­hetően - engem azokban az idők­ben sokkal jobban érdekelt, mint a színház. Mégis, az, hogy Magyar Bálint, aki akkor nem nagyon volt híve az új magyar színművek be­mutatásának, elolvastatta, némileg feltűnt. Még az este elolvastam a dara­bot, amelynek akkor még Baleset volt a címe. Naplót nem vezettem, de dramaturgiai feljegyzéseket mindig. Ezt részben a kötelessé­gek számontartására, részben ön­magam ellenőrzésére tettem. Most, hogy az Európai Protestáns Szabadegyetem elküldte a kötetet, előkerestem a Balesetről írt fel­jegyzést. Ennyi: „Meglepően érett, sőt bravúros darab, megérdemelné a dráma némi elmélyítését. Szoc­­reál hatásnak semmi nyoma, meg­érdemelné a színpadra kerülést.” Másnap referáltam Magyar Bá­lintnak a benyomásaimról. Neki hasonló volt a véleménye, csak­ugyan azért adta ide. De a beszél­getés során mindkettőnkben fel­merült a kétely, a darab az akkori állapotokhoz mérten annyira bra­vúros, lehetséges-e, hogy valóban egy kezdő írta. Magyar Bálint ok­tóber 12-re behívatta a szerzőt. A megbeszélésen már jelen volt Szendrő József, a színház akkori főrendezője is. Megszűntek a kéte­lyeink, Magyar Bálint közölte ve­le, hogy a színház be kívánja mu­tatni a darabot, ha lehet, már jövő­re. A szerző érthetően nagyon-na­­gyon örült a hírnek. A megbeszé­lés után ezt jegyeztem fel róla: „Nagyon értelmes, belevaló, tehet­séges fiatalember”. Nos, a kötetben ma is megtalál­tam a feljegyzés igazolását, a te­hetséget, csak a közölt fényképet nézve, harmincöt év után a fiatal­embert persze már nem. Közben azonban sok minden történt. A fiatalember a forrada­lom leveretése után elhagyta az or­szágot, és Svájcban telepedett le­­ borászként. Az írás - saját fogal­mazása szerint - „szót szóba öltő úri passzió lett”. Kár. Mindamel­lett egyik-másik ilyen úri passzió­ból született írása előadásra került francia vagy német fordításban egy-egy svájci és német rádióban, megjelent magyarul az Új Látóha­tárban és újabban a Kapuban. A Balesetet is átdolgozta, a címet is megváltoztatta (Dürrenmatt hazá­jában nem lehet még egy Baleset­tel jelentkezni), és amennyire a ré­gire emlékszem, javított is rajta. Példáján azért mégis igazolva lá­tom, amit Schiller írt a Stuart Má­riában: „Was man nicht aufgibt, hat man nie verloren”. Amit az ember nem ad fel, az nem vész el soha. Az egyes darabok elemzésére itt nincs helyem, de ezt amúgy is el­végezte Szakolczay Lajos nagyon instruktív utószavában. Mégis, nem mulaszthatom el az alkalmat, hogy fel ne hívjam a figyelmet ki­váló színpadi nyelvére. Párbeszé­dei tömörek, élők, igazak, nem játsszák el a színész helyett a dara­bot, hanem ellenkezőleg, cselek­vésre késztetik a színészt. Márpe­dig aki nem tudja, hogy a szó is tett, az kétféle foglalkozást ne vá­lasszon: ne menjen drámaírónak, és ne menjen politikusnak. Doma­­hidynek is azokon a ritka helye­ken gyöngülnek a dialógusai, ahol a szöveg nem „cselekszik”, hanem a szerző elmélkedik. Feltűnő sajá­tossága az írásoknak, hogy bátran keveri a reálist az irreálissal. Ez különösen jól sikerül a Balesetben (új címe: A halottak fütyülnek ránk); a Dobjuk, ne dobjuk-ban is műfajon belül marad; legkevésbé természetes ez az ötvözés az Orso­lyában. De az emberábrázolás mindenütt plasztikus. Mérjük, méregetjük a vesztesé­geket, amiket az elmúlt rendszer okozott. Hogy nemcsak deficites gyárakat produkált, deficites kul­túrpolitikai helyzeteket is. Az író keserves választás elé került. Tedd azt, amit szeretnél, hogy azt te­­hesd, amit kell. Vagy ha azt aka­rod tenni, amit szeretsz, próbálj megbarátkozni azzal, amit kell. Igazi író nem tud szabadság nél­kül élni, pedig tudomásul veszi, vagy sem, így is, úgy is, élete végé­ig a Múzsa papucsa alatt robotol (bocsánat a képzavarért)­­... Nos hát, erről van szó. Jó volna, ha színházaink, rádiónk felfigyel­nének Domahidy Miklós könyvé­re.­­ Czímer József Domahidy Miklós: Patkolni kell a Bársonyt Budai Vass Jenő rajzaival Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem.­­ Unió. 275 oldal, fűzve 198 Ft, író, szabadság nélkül Könyv Vilác; 2

Next