Könyvvilág, 1992 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1992-01-01 / 1. szám
Mit mondhat még róluk bárki? Költő, diák, olvasó, képernyős számítógépes, gyáros, szponzor? Minden el van mondva. A nádrostból vagy rizsszalmából készült, jelekkel telerótt papiruszokról (papiros, Papier, paper). A bükkfából hasított vékony írólemezekről (Buch, book, bök). A fakéreg alatti háncsból és szilacsból készült liberről (livre, libro). Az összefűzött és táblába kötött lapokról, amelyek kötegét a mi különös nyelvünk aszszír vagy ujgur ősi vándorszóval (küin, kunukku) könyvnek hívja. A történelem föl van derítve, a Krisztus születésétől számított 1991. esztendő, a jelen adatokan, számszakilag világos, a művelődés- és társadalomtudományok képernyőin a jövő zöldell vagy kéklik, a neve: trend. Megszállott régésznek érezheti magát, aki ősszavakat említ. Mintha már-már Hammurápi diorittömbjét magasztalná, a kőbe vésett törvénykönyvet, amely egy világmúzeumban áll, becsben és feketén. Időszerűtlenek a kóbor Messiások, akik ünnep idején - itt épp most volt karácsony - fölborítanák és szétrúgnák a könyvkofák és nyomtatvány-pénzváltók asztalait egy válságpiacon, nem templom az, és összetörnének a könyvek közt álló csempészkonyakos üvegek, szétcsorogna a svéd gyógycsepp. Aki könyvesfalak közt ül a szobájában otthon, borzonghat, mert ki tudja, nem ő-e az a meghibbant regényhős, aki teljessé és mindentudóvá akarta tenni a könyvtárát, de végül benne égett a könyveivel együtt. Baljóslatra döbbenhet, aki ötven éven át fanyarul meg-megkérdezte, hogy ment-e elébb a világ könyvek által: több könyvétől válik meg, mint ahányat izgatottan hazacipel, és a Vörösmarty-versnek más sora jut eszébe sűrűn („Országok rongya! Könyvtár a neved”). Közben pedig nincs meggyőző művelődéstörténeti, közvéleménykutatói, üzleti, világpiaci magyarázat arra, hogy Buch, livre, book hogyan élte túl a számunkra még meglehetősen idegen tájakon idestova ötven év könyvellenes fejlődését, és nálunk sincs, aki megmondhatná, hogy miért élte túl a könyv (habár hány halott árán) ugyanazt az ötven évet, alig három évbe sűrítve. Ahol húsz-harminc éve kinyilatkoztatott tény a Gutenberg-galaxis (Az író 1966 és 1969 között lapunk elődjének főszerkesztője volt.) vége, ott több a könyv, mint valaha. Itt kevesebb, mint valaha, de van. Küin és kunukku óta létezik. Minek firtatni, miért. A Bernben székelő Európai Protestáns Szabadegyetem kiadta Domahidy Miklós Patkolni kell a Bársonyt című kötetét, amely Budai Vass Jenő rajzaival a szerző három drámáját és két hangjátékát tartalmazza. 1956. október negyedikén alig néhány hete voltam a Vígszínház (akkor még Magyar Néphadsereg Színháza) vezető dramaturgja, midőn igazgatóm, Magyar Bálint, ideadott egy kéziratot, olvassam el, egy fiatal borász írta. Másutt már elég tapasztalatom volt, hogy különösen ne lepődjem meg egy dilettáns írástól, az ilyenekkel legalább nincs gond, átolvassa az ember, visszaküldi, és kész. Ez a gondtalanság akkor azért is jól jött nekem, mert közben elvállaltam az akkor indult, az október 23. egyik gyújtószikrájának bizonyult Hétfői Hírlap kulturális rovatának vezetését, ami - talán érthetően - engem azokban az időkben sokkal jobban érdekelt, mint a színház. Mégis, az, hogy Magyar Bálint, aki akkor nem nagyon volt híve az új magyar színművek bemutatásának, elolvastatta, némileg feltűnt. Még az este elolvastam a darabot, amelynek akkor még Baleset volt a címe. Naplót nem vezettem, de dramaturgiai feljegyzéseket mindig. Ezt részben a kötelességek számontartására, részben önmagam ellenőrzésére tettem. Most, hogy az Európai Protestáns Szabadegyetem elküldte a kötetet, előkerestem a Balesetről írt feljegyzést. Ennyi: „Meglepően érett, sőt bravúros darab, megérdemelné a dráma némi elmélyítését. Szocreál hatásnak semmi nyoma, megérdemelné a színpadra kerülést.” Másnap referáltam Magyar Bálintnak a benyomásaimról. Neki hasonló volt a véleménye, csakugyan azért adta ide. De a beszélgetés során mindkettőnkben felmerült a kétely, a darab az akkori állapotokhoz mérten annyira bravúros, lehetséges-e, hogy valóban egy kezdő írta. Magyar Bálint október 12-re behívatta a szerzőt. A megbeszélésen már jelen volt Szendrő József, a színház akkori főrendezője is. Megszűntek a kételyeink, Magyar Bálint közölte vele, hogy a színház be kívánja mutatni a darabot, ha lehet, már jövőre. A szerző érthetően nagyon-nagyon örült a hírnek. A megbeszélés után ezt jegyeztem fel róla: „Nagyon értelmes, belevaló, tehetséges fiatalember”. Nos, a kötetben ma is megtaláltam a feljegyzés igazolását, a tehetséget, csak a közölt fényképet nézve, harmincöt év után a fiatalembert persze már nem. Közben azonban sok minden történt. A fiatalember a forradalom leveretése után elhagyta az országot, és Svájcban telepedett le borászként. Az írás - saját fogalmazása szerint - „szót szóba öltő úri passzió lett”. Kár. Mindamellett egyik-másik ilyen úri passzióból született írása előadásra került francia vagy német fordításban egy-egy svájci és német rádióban, megjelent magyarul az Új Látóhatárban és újabban a Kapuban. A Balesetet is átdolgozta, a címet is megváltoztatta (Dürrenmatt hazájában nem lehet még egy Balesettel jelentkezni), és amennyire a régire emlékszem, javított is rajta. Példáján azért mégis igazolva látom, amit Schiller írt a Stuart Máriában: „Was man nicht aufgibt, hat man nie verloren”. Amit az ember nem ad fel, az nem vész el soha. Az egyes darabok elemzésére itt nincs helyem, de ezt amúgy is elvégezte Szakolczay Lajos nagyon instruktív utószavában. Mégis, nem mulaszthatom el az alkalmat, hogy fel ne hívjam a figyelmet kiváló színpadi nyelvére. Párbeszédei tömörek, élők, igazak, nem játsszák el a színész helyett a darabot, hanem ellenkezőleg, cselekvésre késztetik a színészt. Márpedig aki nem tudja, hogy a szó is tett, az kétféle foglalkozást ne válasszon: ne menjen drámaírónak, és ne menjen politikusnak. Domahidynek is azokon a ritka helyeken gyöngülnek a dialógusai, ahol a szöveg nem „cselekszik”, hanem a szerző elmélkedik. Feltűnő sajátossága az írásoknak, hogy bátran keveri a reálist az irreálissal. Ez különösen jól sikerül a Balesetben (új címe: A halottak fütyülnek ránk); a Dobjuk, ne dobjuk-ban is műfajon belül marad; legkevésbé természetes ez az ötvözés az Orsolyában. De az emberábrázolás mindenütt plasztikus. Mérjük, méregetjük a veszteségeket, amiket az elmúlt rendszer okozott. Hogy nemcsak deficites gyárakat produkált, deficites kultúrpolitikai helyzeteket is. Az író keserves választás elé került. Tedd azt, amit szeretnél, hogy azt tehesd, amit kell. Vagy ha azt akarod tenni, amit szeretsz, próbálj megbarátkozni azzal, amit kell. Igazi író nem tud szabadság nélkül élni, pedig tudomásul veszi, vagy sem, így is, úgy is, élete végéig a Múzsa papucsa alatt robotol (bocsánat a képzavarért)... Nos hát, erről van szó. Jó volna, ha színházaink, rádiónk felfigyelnének Domahidy Miklós könyvére. Czímer József Domahidy Miklós: Patkolni kell a Bársonyt Budai Vass Jenő rajzaival Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem. Unió. 275 oldal, fűzve 198 Ft, író, szabadság nélkül Könyv Vilác; 2