Könyvvilág, 1994 (38. [39.] évfolyam, 1-12. szám)

1994-01-01 / 1. szám

KönyvVilág 2 KÖNYVEK ÁLTAL A VILÁG__________ Alkalmazott irodalom az irodalom alkalmazottjainak TypoT£X-hír A TypoTEX Kft Elektronikus Kiadó megjelentette első elektroni­kus kiadványát, az INDEX könyvadatbázist. Ezzel kísérletet tesz arra, hogy a hazai könyvkiadás és könyvterjesztés áttekinthetőbbé váljon. Mintául szolgáltak a nagy nyugati rendszerek (Whitaker Book Bank, Ba­ker and Taylor BT Link, Book Data Find). Az adatok forrása a kiadók és terjesztők adatszolgáltatása, mely lehetővé teszi a rendszeres karban­tartást, a globálisan naprakész nyilvántartást. Az INDEX adatbázis választ ad azokra a kérdésekre, hogy mi van — mi lesz — mi fogyott el a magyar könyvpiacon. Felhasználói tehát a magyar könyvpiac szerep­lői: — a vásárlók, akik így hamarabb megkapják a keresett könyvet; — a könyvesboltok, amelyek ezzel nagyobb választékot nyújthatnak a vevőnek; — a nagykereskedelmi terjesztők, akik az adatbázis segítségével rendet tarthatnak raktáraikban; — a kiadók, akik ezzel felmérhetik saját és mások piaci helyzetét. A rendszer a legkorszerűbb vonalkódolvasó pénztárgépekhez kap­csolható. Megkezdtük a rendszer forgalmazását számítógépes lemezen, amit a megrendelők kéthavonta frissített adatállománnyal kapnak kéz­hez, évi 20 000 Ft előfizetési díjért. [TypoTgX Kft. Elektronikus Kiadó , 1015 Budapest, Batthyány u. 143. Tel.: 202-1365.1 Könyvek között élek megint: hosszú és változatos életkalandok után visszatérve az „alma mater”, a pesti bölcsészkar magyar iroda­lomtörténeti tanszékére. E köny­vekben — körös-körül a polcokon — nem versek vagy novellák ol­vashatók, hanem tanulmányok, elemzések, disszertációk. Fölöt­tük, az ajtóval éppen szemben, Vörösmarty képe a falon, kinek kérdése tehát itt így módosulhat: „Ment-e a könyvekről szóló köny­vek által a világ elébb?” — Ez a kérdés nemcsak az előtt ágasko­dik, aki máshol kalandozott az utóbbi évtizedekben, s így nem ír­ta meg a könyvekről a maga porci­óját, hanem a tisztelt kollégák előtt is, akik nem kalandoztak el, a Könyvtárban gondolkoztak s megírták könyvekről szóló köny­veiket. Mennyit érnek ma ezek? És holnap? — súlyosak e kérdé­sek, hiszen a rendszerválság és rendszerváltozás az irodalomtudo­mányban — kellően divatos és ho­mályos műszóval: a paradigma­­váltás — a 80-as évtized elejétől éppúgy tart, mint magában az iro­dalomban, sőt olykor meg is előz­ték azt. Az elkalandozó (egyik) maga­mentsége az lehet, hogy a hűtlen­ség a könyvtárhoz nem jelent fel­tétlenül hűtlenséget a művekhez, az irodalomhoz is. Akár folyóirat­­szerkesztőként, akár kiadóként, akár amikor arra volt „munkaköri ráhatása”, hogy könyvekből forga­tókönyvek, azokból pedig filmek készüljenek vagy ne készüljenek, akkor is mindig irodalommal, mű­vekkel foglalkozott. A személyes tapasztalatok is konfirmálták azt az evidenciát, hogy az irodalom­mal, az írott szövegekkel foglal­kozni, és a sokféle megközelítés­nek nincs hierarchikus sorrendje, csupán egy törvénye van: mind­egyiket a maga helyén kell alkal­mazni. A pedagógiait az iskolá­ban, a dramaturgiait a színházban, a nyelvfilozófiáit az akadémián. Az egyetemen pedig mindezeket a megközelítési módokat külön-kü­­lön és egyenrangúan meg kell mu­tatni a hallgatóknak. Amikor a helyzet s az alkalom úgy hozta, szívesen hallgattam te­hát a visszahívó szóra, mert úgy láttam, hogy az 1992-ben elterve­zett, azóta megalakult és mind eredményesebben működő böl­csészkari Magyar Irodalomtörté­neti Intézet szellemiségében is, szervezetében is ezt a sokféle iro­dalomközelítési módot törekszik integrálni, csúf szóval: „leképez­ni”. Erősíteni kívánja a tudomá­nyosságot — főként a most indí­tott, hároméves, posztgraduális bölcsészdoktorképzés keretében, de ugyanakkor újítani akar a ma­gyar szakos tanárképzésben is; a magyar irodalom vagy világiroda­lom dilemmája helyett olyan elő­adásokat igényel, amelyek a ma­gyar irodalmat világirodalmi kon­­texusban ábrázolják, s a magyar irodalomtörténet preferálása mel­lett önálló szakként oktatja a kom­­paratisztikákat is; felkutatja és be­kötteti a könyvtárban lappangó, múlt századi, kézírásos disszertá­ciókat, ám a mai hallgatókat szá­mítógépen szerkesztett és nemzet­közi adatbankokat felhasználó szakdolgozatokra ösztökélt, elmé­let vagy gyakorlat szembeállítása helyett egy időben, párhuzamosan indította el az irodalomelmélet és az alkalmazott irodalomtudomány önálló programját. Ez utóbbi azt jelenti, hogy az irodalmi műhelyekben dolgozó gyakorlati irodalmárok — ha tet­szik: irodalmi alkalmazottak — munkájával és tudásával ismer­kedhetnek meg a hallgatók, vi­szonylag rendszerezetten és alapo­san: az irodalmi könyvkiadás mű­helytitkaival, az irodalmi folyóira­tok múltjával és jelenével, az iro­dalom szerepével, jelenlétével a napi- és hetilapokban, továbbá a rádióban és televízióban, az irodal­mi adaptáció kérdéseivel a szín­házban és a mozgóképműfajok­ban, valamint az irodalmi hagyo­mányápolás országos és helyi szer­vezeteiben, intézményeiben folyó munkával. Az érdeklődés igen nagy, így a remény is, hogy hallga­tóink, kik a pályájukat már egy új században fogják befutni, könnye­debben, kötetlenebbül, ugyanak­kor tudatosabban, felkészültebben lehetnek az irodalom „all-round” szakemberei, mint a korábbiak. S ez az önálló program — amely­be magam is nagyon szívesen ho­zom „haza” a kalandozások évei­ben felszedett tapasztalatokat — szervezetileg mintegy legalizálja azt, ami a pesti bölcsészkar ma­gyar intézetében hagyomány és ma is tény: az itt dolgozók leg­jobbjai egyszerre és egyszemély­­ben tudósok, tanárok és gyakorla­ti irodalmárok, szerkesztők, kia­dók, újságírók, műfordítók, dra­maturgok, műsorvezetők, iroda­lomszervezők. Mikor ilyesmit is tanítanak, önmagukat adják elő.

Next