Könyvvilág, 1994 (38. [39.] évfolyam, 1-12. szám)
1994-01-01 / 1. szám
KönyvVilág 2 KÖNYVEK ÁLTAL A VILÁG__________ Alkalmazott irodalom az irodalom alkalmazottjainak TypoT£X-hír A TypoTEX Kft Elektronikus Kiadó megjelentette első elektronikus kiadványát, az INDEX könyvadatbázist. Ezzel kísérletet tesz arra, hogy a hazai könyvkiadás és könyvterjesztés áttekinthetőbbé váljon. Mintául szolgáltak a nagy nyugati rendszerek (Whitaker Book Bank, Baker and Taylor BT Link, Book Data Find). Az adatok forrása a kiadók és terjesztők adatszolgáltatása, mely lehetővé teszi a rendszeres karbantartást, a globálisan naprakész nyilvántartást. Az INDEX adatbázis választ ad azokra a kérdésekre, hogy mi van — mi lesz — mi fogyott el a magyar könyvpiacon. Felhasználói tehát a magyar könyvpiac szereplői: — a vásárlók, akik így hamarabb megkapják a keresett könyvet; — a könyvesboltok, amelyek ezzel nagyobb választékot nyújthatnak a vevőnek; — a nagykereskedelmi terjesztők, akik az adatbázis segítségével rendet tarthatnak raktáraikban; — a kiadók, akik ezzel felmérhetik saját és mások piaci helyzetét. A rendszer a legkorszerűbb vonalkódolvasó pénztárgépekhez kapcsolható. Megkezdtük a rendszer forgalmazását számítógépes lemezen, amit a megrendelők kéthavonta frissített adatállománnyal kapnak kézhez, évi 20 000 Ft előfizetési díjért. [TypoTgX Kft. Elektronikus Kiadó , 1015 Budapest, Batthyány u. 143. Tel.: 202-1365.1 Könyvek között élek megint: hosszú és változatos életkalandok után visszatérve az „alma mater”, a pesti bölcsészkar magyar irodalomtörténeti tanszékére. E könyvekben — körös-körül a polcokon — nem versek vagy novellák olvashatók, hanem tanulmányok, elemzések, disszertációk. Fölöttük, az ajtóval éppen szemben, Vörösmarty képe a falon, kinek kérdése tehát itt így módosulhat: „Ment-e a könyvekről szóló könyvek által a világ elébb?” — Ez a kérdés nemcsak az előtt ágaskodik, aki máshol kalandozott az utóbbi évtizedekben, s így nem írta meg a könyvekről a maga porcióját, hanem a tisztelt kollégák előtt is, akik nem kalandoztak el, a Könyvtárban gondolkoztak s megírták könyvekről szóló könyveiket. Mennyit érnek ma ezek? És holnap? — súlyosak e kérdések, hiszen a rendszerválság és rendszerváltozás az irodalomtudományban — kellően divatos és homályos műszóval: a paradigmaváltás — a 80-as évtized elejétől éppúgy tart, mint magában az irodalomban, sőt olykor meg is előzték azt. Az elkalandozó (egyik) magamentsége az lehet, hogy a hűtlenség a könyvtárhoz nem jelent feltétlenül hűtlenséget a művekhez, az irodalomhoz is. Akár folyóiratszerkesztőként, akár kiadóként, akár amikor arra volt „munkaköri ráhatása”, hogy könyvekből forgatókönyvek, azokból pedig filmek készüljenek vagy ne készüljenek, akkor is mindig irodalommal, művekkel foglalkozott. A személyes tapasztalatok is konfirmálták azt az evidenciát, hogy az irodalommal, az írott szövegekkel foglalkozni, és a sokféle megközelítésnek nincs hierarchikus sorrendje, csupán egy törvénye van: mindegyiket a maga helyén kell alkalmazni. A pedagógiait az iskolában, a dramaturgiait a színházban, a nyelvfilozófiáit az akadémián. Az egyetemen pedig mindezeket a megközelítési módokat külön-külön és egyenrangúan meg kell mutatni a hallgatóknak. Amikor a helyzet s az alkalom úgy hozta, szívesen hallgattam tehát a visszahívó szóra, mert úgy láttam, hogy az 1992-ben eltervezett, azóta megalakult és mind eredményesebben működő bölcsészkari Magyar Irodalomtörténeti Intézet szellemiségében is, szervezetében is ezt a sokféle irodalomközelítési módot törekszik integrálni, csúf szóval: „leképezni”. Erősíteni kívánja a tudományosságot — főként a most indított, hároméves, posztgraduális bölcsészdoktorképzés keretében, de ugyanakkor újítani akar a magyar szakos tanárképzésben is; a magyar irodalom vagy világirodalom dilemmája helyett olyan előadásokat igényel, amelyek a magyar irodalmat világirodalmi kontexusban ábrázolják, s a magyar irodalomtörténet preferálása mellett önálló szakként oktatja a komparatisztikákat is; felkutatja és bekötteti a könyvtárban lappangó, múlt századi, kézírásos disszertációkat, ám a mai hallgatókat számítógépen szerkesztett és nemzetközi adatbankokat felhasználó szakdolgozatokra ösztökélt, elmélet vagy gyakorlat szembeállítása helyett egy időben, párhuzamosan indította el az irodalomelmélet és az alkalmazott irodalomtudomány önálló programját. Ez utóbbi azt jelenti, hogy az irodalmi műhelyekben dolgozó gyakorlati irodalmárok — ha tetszik: irodalmi alkalmazottak — munkájával és tudásával ismerkedhetnek meg a hallgatók, viszonylag rendszerezetten és alaposan: az irodalmi könyvkiadás műhelytitkaival, az irodalmi folyóiratok múltjával és jelenével, az irodalom szerepével, jelenlétével a napi- és hetilapokban, továbbá a rádióban és televízióban, az irodalmi adaptáció kérdéseivel a színházban és a mozgóképműfajokban, valamint az irodalmi hagyományápolás országos és helyi szervezeteiben, intézményeiben folyó munkával. Az érdeklődés igen nagy, így a remény is, hogy hallgatóink, kik a pályájukat már egy új században fogják befutni, könnyedebben, kötetlenebbül, ugyanakkor tudatosabban, felkészültebben lehetnek az irodalom „all-round” szakemberei, mint a korábbiak. S ez az önálló program — amelybe magam is nagyon szívesen hozom „haza” a kalandozások éveiben felszedett tapasztalatokat — szervezetileg mintegy legalizálja azt, ami a pesti bölcsészkar magyar intézetében hagyomány és ma is tény: az itt dolgozók legjobbjai egyszerre és egyszemélyben tudósok, tanárok és gyakorlati irodalmárok, szerkesztők, kiadók, újságírók, műfordítók, dramaturgok, műsorvezetők, irodalomszervezők. Mikor ilyesmit is tanítanak, önmagukat adják elő.