Könyvtáros, 1991 (41. évfolyam, 1-12. szám)
1991-11-01 / 11-12. szám
vagy egy szál gyöngyvirág? / A békebontó bősz cselek, vagy a természetbölcselet? / Unom a trónom... stb.” * Régi dédelgetett tervünk Hubay Miklóssal, hogy A Chaillot bolondjából, Giraudoux darabjából zenés játékot kerekítünk, de soha nem sikerült elég erősen megragadnunk a Szerencse borotvált tarkóját. Ez a zenés játék megmaradt ötletnek. De nem létező zenés játékból is lehet idézni. Az elmebeteg nő dala: „Octave, jaj, Octave! Meglehet, / hogy ismerem ezt a nevet, / hogy így hívták a férjemet. / Csakugyan lakott itt egy Octave... / De ellopták. / Két férfi jött fel érte este, / azóta nincs szegénynek teste. / Belecsavarták lepedőbe, / kicsempészték a temetőbe, / s míg ő fekszik a sírba, a sárba, / én, a parázna / nyolc oktávot tartok otthon / a zongorába zárva.” (Folytatjuk) Vargha Balázs Emlékiratok a könyvek házából (II.) A leendő könyvtárszakosoknak magyarból és történelemből kellett felvételizniük, előbb írásban, majd szóban. Az írásbeli nem okozott különösebb gondot, hála apám naplóíratási szenvedélyének meg annak, hogy mindent elolvastam, ami a kezem ügyébe akadt, még Lukács György Balzac, Stendhal, Zola címmel kiadott tanulmányait is (más kérdés, hogy alig értettem belőlük valamit). Nagyobb hasznát láttam a Majakovszkijról ez idő tájt megjelent könyvnek (Hogyan kell verset írni? volt a címe). A szóbeli kellemetlenebb volt, egy rakás vadidegen ült az asztal túlsó oldalán, és mindenféle hülyeséget kérdezgetett. Nyomban eszembe jutott Darázs Endre elbeszélése a Kuczka-verseket szavaló koponyáról... Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy kérdésükre, mit olvastam a marxizmus-leninizmus klasszikusaitól, egyebek között megemlítettem az Anti- Dühringet is, pedig néhány lapnál nem jutottam tovább benne. Az alcíme (A filozófia nyomora) felkeltette ugyan a figyelmem, de hamar meguntam. Természetesen nyomban faggatni kezdtek, miről is szól, én meg csak ötöltem, hatoltam, makogtam... Ennek ellenére felvettek. Ladányi Bandi, aki elég gyakran bejárt az EK-ba, amikor ott dolgoztam, később pedig a Felsőoktatási Pedagógiai Kutatóközpontban kollégám volt, gyakran dicsekedett, hogy ő vett fel az egyetemre. Valóban tagja volt a felvételi bizottságnak (a pártbizottság képviseletében?), de hogy akkor mellettem szólt vagy ellenem, az ma már kideríthetetlen. Az értesítés a jó hírrel igen boldoggá tett, és nagy megkönnyebbülést okozott. Mert igaz ugyan, hogy - mint a gyerekek általában - nem szerettem iskolába járni, másrészt viszont semmi kedvem se lett volna egy csomó felnőtt között dolgozni. Az egyetem a már ismert, megszokott iskola folytatásának ígérkezett. Egyébként is, aznap, amikor túlestem az érettségin, és felszabadultan hazatértem, ledőltem ágyamra, ruhástól, és egy darabig örültem. Aztán belém villant : egyszer és mindenkorra véget ért valami, soha többé nem mehetek el abba az iskolába, ahová nyolc éven át jártam, nem lesznek körülöttem naponta öt-hat órán át osztálytársaim, nem látom tanáraimat... Mélységes szomorúság fogott el a pótolhatatlannak érzett veszteség miatt. Pár hét múlva kezdtem hozzászokni az új helyzethez, pontosabban új gondok-bajok léptek a régiek helyébe. Be kell vallanom: büszke voltam, hogy egy szűk, kivételezett réteghez, az ország - így hittem - legértékesebb emberei közé tartozom. A beiratkozás Az egyetemet még Pázmány Péter Tudományegyetemnek hívták (de már nem sokáig, a „klerikális reakció” e markáns képviselőjének nevét nem találták megfelelőnek, szerencsére nem Rákosira vagy Sztálinra esett a választás, beérték Eötvös Loránddal), és még őrzött egy keveset a régi hagyományokból. A beiratkozás napján ennek megfelelően teljes volt a zűrzavar, összevissza csámborgó hallgatójelöltek, eltévedt bárányként kétségbeesetten ro 708