Kornai János - Rose-Ackerman, Susan (szerk.): Tisztesség és bizalom a posztszocialista átmenet fényében. A bizalmat érdemlő állam építése a posztszocialista átmenet időszakában (Budapest, 2005) / magyar nyelven
II. rész: Korrupció és az állam foglyul ejtése
Politikai korrupció 99 másik hibridtől. „Korrupció" esetében (az itt alkalmazott definíció szerint) a politikusok és a közhivatalnokok úgy viselkednek, mintha döntésekkel kereskednének. A nepotizmus és a „kapcsolatok", illetve más informális befolyás esetében a politikusok és a közhivatalnokok úgy viselkednek, mintha közösségi vagy családi kontextusban cselekednének. A „mintha" kifejezés arra utal, hogy a cselekvés nem a megfelelő helyen folyik és helytelen, ugyanúgy, ahogy egyik tevékenység összemosódik egy másikkal, átszínezi vagy beszennyezi azt. Kétségtelenül az az állítás, hogy a hatalom gyakorlása, a családi kapcsolatok kiaknázása, illetve a gazdasági mérlegelések adott esetben nem a megfelelő (azaz „rossz") helyen történnek, csak a „modern" társadalmakra igaz, amelyekben a tevékenységi körök és a hozzájuk tartozó végrehajtási módok funkciójukat tekintve határozottan elkülönülnek. Ezért azon társadalmakban, ahol nem jellemző a határozott elkülönülés - így a (volt) szocialista országokban (vö. Ledeneva, 1998) és a törzsi társadalmakban -, a tevékenységi körök „szennyeződése" nem ugyanazt a helytelenséggel és rendellenességgel szembeni tiltakozást váltja ki. E társadalmakban a korrupciónak nincs „erkölcsi értelmezése". Ez az ellentmondás két olyan paradoxonhoz vezet, amelyet nehéz elkerülni. Először is, ha nem létezik se funkcionális megkülönböztetés a háromfajta társadalmi tevékenységi kör között, se határozott elképzelés a tevékenységek mércéjét illetően, akkor nem létezik „korrupció" sem mint elítélendő viselkedési minta. Amennyiben a viselkedés „normális", eltűnik azon társadalom kognitív térképéről, ahol normálisnak tekintik (Rose-Ackerman, 1999). Ezekben a társadalmakban, ahol hiányzik a mérce a politikai, gazdasági és közösségi tevékenységek megkülönböztetésére, kizárólag az ilyen mércét alkalmazni tudó külső megfigyelők számára válik láthatóvá a korrupció. A második, az elsőhöz szorosan kapcsolódó paradoxon a következő: azokban a társadalmakban, ahol a tevékenységi körök és a hozzájuk tartozó megfelelő cselekvési módok elkülönülnek, a korrupt ügyleteket a törvényes és más társadalmi normák megsértésének tekintik, és ezért szankcionálják. Emiatt a korrupt ügyletek résztvevői megpróbálják eltitkolni azokat, így a jelenség nehezen megfigyelhetővé válik. Ha az ilyen tevékenységeket nyíltan folytatnák és ezáltal könnyen megfigyelhetők lennének, már nem beszélhetnénk „korrupcióról", mivel a kifejezés helytelenségre és törvénytelenségre utal, ami felháborodást és dühöt vált ki, ami arra készteti a korrupt ügyletek résztvevőit, hogy a lehető legjobban eltitkolják tevékenységüket. Viszont az a politikai korrupció, amelyet rutinszerűen, nyíltan és általánosan gyakorolnak például az adózás, a vámügyek, az egészségügy és az oktatás területén ellenőrzés, szankcionálás nélkül működő hivatalnokok, nem is számít „korrupciónak". Sokkal inkább beszélhetünk ilyenkor egy „nem polgárbarát" gazdaság normális működéséről (Rose, 1992). Ha a széles körben elterjedt korrupciót a közvetlen áldozatok többsége fatalizmussal, realizmussal, cinizmussal vagy rezignációval kommentálja (Transparency International, 2001: 27), akkor már nem úgy tekintenek rá, mint egy rendellenességre, amit kordában lehet tartani és végül meg lehet szüntetni. Inkább úgy viszonyulnak hozzá, mint egy kellemetlen, megkerülhetetlen tényhez. Az emberek jól tudják, hogy gazdasági következményeit tekintve a korrupció rossz, de a legtöbb esetben nem gondolják, hogy megéri erkölcsileg tiltakozni vagy jogilag fellépni ellene. Ezért az olyan társadalmakban, ahol a korrupciónak van erkölcsi értelmezése, a korrupciót jóformán lehetetlen megfigyelni és mérni. Ugyanez fordítva is igaz: könnyű észrevenni a jelenséget (külső megfigyelők számára) ott, ahol a koncepció nem létezik.