Körösvidék, 1921. január-március (2. évfolyam, 1-68. szám)

1921-01-01 / 1. szám

Békéscsaba, 1921. január 1. Vasárnap II. évfolyam 12. szám. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Békéscsabán, Szent István­ tér II. szám A szerkesztőség telefon­száma: 60 Független keresztény politikai napilap Előfizetési árak: Egy hóra 35 K, negyedévre 100 K, félévre 200 K. — Egyes szám ára 2 korona Újév írta: Zsilinszky Endre. A magyar nemzet lelkivilágában hosszú évszázadok óta nagy elragad­tatások és halálos elcsüggedések, nagy nekibuzdulások és gyors eler­nyedések, túlzott remények és isten­káromló kiábrándulások hullámjátéka folyik. Egy évvel ezelőtt a nemzeti, faji, keresztényi öntudat magára esz­mélése lázas elragadtatás, nagy neki­buzdulás és fölcsigázott remények jegyében indult s ime ma már a csüggedés, az ernyedés, a kiábrán­dulás ismét útban van, már meg­megzörgeti csontujjaival ablakainkat. Halljátok-e ? A „béke" apostolai ismét hango­sak s a könnyen fáradó magyar füle körül ismét ott zümmögnek jól is­mert „liberális" gondolat­ legyek, álombaringatók : „fordulj be és aludj, küzdelmed hívságos és hiábavaló, világerőkkel megküzdeni törpe vagy magyar". Kitárom ablakomat a langyos, ned­ves, fekete téli éjszakának, tekintete­met belefúrom a gomolygó ködbe, ellenségeimet keresem: a csügge­dést, az ernyedést, a hirtelen kiáb­rándultságot. „Béke!" — mondják. „Harc!" kiáltom feléjük. „Nyuga­lom !" — intenek. „Mozgás, szünte­len és szakadatlan !" — süvítem bele a sivár magyar éjszakába. „Meg­egyezés, kiegyezés !" — ajánlgatják. „Győzelem !" Mert jaj a gyönge em­bereknek, a mindig megegyezőknek, a mindenkivel kiegyezőknek. Ezer­szer jaj a gyönge népeknek, az ön­lelkükkel alkudozóknak, az akarat­nyomorékoknak, a magukban nem bízó puhatérdűeknek ! "Jaj annak a népnek, mely te tud mondani a győ­zelemről ! Eszembe jutnak a legke­serűbb magyar költő sorai: . . . szép arccal, látszik, hogy akar, De közben busán lekönyököl, Nyög, sir ez az én fajtám, a magyar". Való­ban ez volna a magyar, megmásít­hatlanul, örökre ez ? ! Nyers „nem"-re csikordul a szá­jam s elűzöm magamtól a beteg költő fáradt szellemét, fáradt kornak, hanyatló nemzedéknek keserű hitet­lenségét. S egy másik keserű em­berhez húzódom, a kiváló fiatal tör­ténettudóshoz, Szekfü Gyulához. Mos­tanában jelent meg nagyszerű mun­kája : a „Három nemzedék. Egy ha­nyatló kor története". Az ő keserű­sége gyökeresen más, mint az Ady Endréé, mert hittel teljes. Az ő csor­bítatlan nemzeti, faji önismerete és önbirálata, bűneink könyörtelen ki­pellengérezése nem fáj, mert önis­meretben, önbirálatban, bűnbánatban rejlik a jobb jövő első élő sejtje. Igen, Széchenyi István óta szakadat­lan a magyar dekadencia: ezen az úton nem lehetett máshová jutnunk, mint a szégyenletes állam- és nem­zetbukásba. Minden, ami csillogás volt a letűnt liberális és ultraliberá­lis félszázadban, minden, ami hala­dásnak, kultúrának, gazdasági föl­lendülésnek, magyarosodásnak, nem­zeti izmosodásnak, befelé rend­nek, kifelé hatalomnak látszott, belülről rothadt volt és idegen. Bu­dapest szítta fel és sorvasztotta el a lelki gyökereiben elhanyagolt magyar erőket és Budapest idegen volt és mindig idegenebb. A magyar faj, rajta keresztül a magyar nemzet számban látszólag megsokszorozódott, lélek­ben elsekélyesedett és elgyökértele­nedett e szomorú korban. Nincs, nem lehet más útja a megújhodás­nak sem, mint a magyarság belső megerősítése: keresztény erkölcsé­ben és öntudatában, akaraterejében, faji gyökereiben, szellemi lendületé­ben, gazdasági teremtőképességé­ben, gazdasági hatalmi­­akaratában Nem a Kossuth Lajos útja ez, nem is a Deák Ferencé, hanem a Széchenyi Istváné. Nehéz és göröngyös út, mégis: „ez az út, az igazság és az élet". Ez nem a letűnt korszak lát­szatra és számra dolgozó gyorsma­gyarosítása, gyorsgazdagodása, gyors­kapitalizmusa és gyorsboldogulása, hanem verejtékes munka, gyötrelmes erőfeszítések szakadatlan láncolata, fogat összeszorító kötelességteljesí­tés , a jövő útja, nem kövezett or­szágút, hanem meredek kapaszkodó. Ez a keresztény irányzat, a hangsúlyt a keresztény magyarság renegáló­dására helyező, nem gyengült meg és nem bukhat meg többé soha. Ez a keresztény irányzat, melyet eddig túlkiabáltak a gyorspróféták, a ke­resztény Magyarországot munka nél­kül — deus ex machina — ígér­getők, ez a keresztény irány a szó­szátyárság hitelvesztésével csak erő­södött : erősödött hitben, önbizalom­ban, cselekvő lendületben, alkotó­készségben. Mi magvetők vagyunk csupán s lehet, hogy aratni csak az utánunk következők fognak. Egy esztendő semmi a népek életében. S a mag mégis kikelt ez egyetlen év alatt: ez a palánta a mi büszke remény­ségünk. Szomorú újév: nincs mit tagadni. Kevesebb jó történt a magyar jövő kibontakozásának előkészítésére, mint reméltük , mint amennyi történhe­tett volna. De tartsuk csak orruk elé a csúfolkodóknak az 1919-iki újévet Mra 2 korona. Az én Szecskó István bátyám írta: Gajdács Pál Persze, hogy ezen a néven ke­vesen ismerik, de ha így mondom : a vén kalefaktor, akkor már na­gyon is sokan fognak rá emlékezni, mert Boldogfalván többnyire csak ezen a melléknéven ismerték. Erre a névre pedig alaposan rászolgált a figyelme, mert nem volt az a ha­landó, viselt légyen az kalapot, vagy főkötőt, akivel ha egyszer-kétszer már beszélt, hogy harmadszori ta­lálkozáskor fel ne ültette volna. Nekem egyébként szegről-végről atyámfia, azaz hogy közeli roko­nom, apai ágon való dédanyám mostoha unokatestvére ükunokájá­nak a­­ szomszédja, így tehát közeli atyafiak volnánk, éppen úgy, mint Kecsery András uram­bátyám­mal, aki különben nevezetes arról, hogy kezdve Ádám apánkon, foly­tatva Ábrahám, Izsák, Jákob és szent Dávid patriarchákon, azután végig Achillesen, a trójai háború hősén, Nagy Sándoron, a makedó­nok világhódító királyán, Nagy Ká­rolyon, a frank birodalom hatalmas uralkodóján, honfoglaló Árpádon, Szent István királyon, Luther Már­tonon, X. Leó pápán, le egészen Vaszary Kolozsig, szóval az ó, kö­zép- és újkori história valamennyi széntjén és kimagasló alakján vé­gigklavírozva, nem em­lít előtte az ember olyan nevet, hogy ő rá ne sütné : atyámfia, közeli rokonom ! A minap is egy nagyobb társaság­ban kérdeztem tőle, hogy ismeri-e Tychokrateri Kaczperdi Nepomu­kot, akinek a Tycho-hegység és a derültség tengere között több ezer holdra terjedő birtokai vannak. — Nevetséges, ezt ne ismerném !? - mondja némi sértődéssel Ke­csery András urambátyám, — kö­zeli rokonom, hiszen úgyszintén egy test, egy vér vagyunk az any­jával. Bezzeg, akik tudták, hogy az ál­talam említett díszes nevü­nri ro­kon nem­ más, mint abban­ a perc­ben általam kigondolt, sem a múlt­ban soha nem létezett s valószínű­leg a jövendőben sem létező egyé­niség, akik tudták, hogy a Tycho­hegység s a derültség tengere a holdnak két vidéke, azokat Kecsery András urambátyám eme határo­zott kijelentésére csakhogy fel nem vetette nem a derültség tengere, hanem a kacagás krátere. Ha tehát Kecsery András uram­bátyámnak a holdban is van holmi közeli retyerutyája, miért ne lehetne nekem itt e földön a mi Szecskó István bátyánk közeli rokonom ? — Távol van tőlem, mintha én e ro­konsággal dicsekedni óhajtanék, de nem is tagadom el, bárha ő csak egyszerű parasztember volt, én meg pantallont hordok. Hiszen tulajdon­képen foglalkozásunk is egy és ugyanaz: ő is szőlőmunkás volt, mint én, csakhogy ő a maga jószá­gát őrizte, holott én az Úr nyáját legeltetem; végre is tehát ő még nagyobb ur volt, mint jómagam va­gyok. De még más úton is be tu­dom bizonyítani a közeli rokonsá­got azon az úton is, hogy szoká­saink is csaknem ugyanazok, ami szintén a rokonságra vall: ő sze­rette a jó bort, én is szeretem, köz­tünk a különbség csak az, hogy ő mindig jobbat ivott, mint én, amen­­nyiben ő azt tartotta, hogy mindig jobb a másé, én pedig csak a ma­gam savanyú vinkóját szürcsölge­tem, ha van, pipázni is nagyon szeretett, én is nagyon szeretek, csakhogy ő mindig jó dohányt szitt, mert ismét azt tartotta, hogy jó a potya, ha a krumplilevél is, én pedig csak a féle 3 krajcáros trafik­tól csuklok. De legeslegfényesebben bizonyítja a kettőnk közötti rokon­ságot ez: az ő nagynénje és az én dédanyám két öregasszony volt. No már most tehát, lehet-e köze­lebbi rokonság levezetésének s le­bonyolításának biztosabb és csal­hatatlanabb dokumentuma, mint a két öregasszony ? Ennek az így minden kétséget, kizáró módon bebizonyított rokon­ságnak révén mondok el egynehány esetet, mint megannyi vonást az ő fotográfiájából. — Kár, hogy ő már nem láthatja ezt a saját arcképét, mert már vagy 30—35 éve ott pi­hen, ahol nem lehet dévajkodni többé. Elmondom tehát az eseteket azon sorrendben, amint én hallottam : 1. A püspöki ebéd. 1836. év junius 23-ika Boldog­falvának nagy, igen nagy napja volt, valóságos ünnepe, kicsinyje­nagyja mind fölvette az ünneplőjét s mindenki arcáról a boldog csa­lád, boldog gyermekek tiszta öröme sugárzott le: e napon látogatta meg ugyanis a boldog emlékezetű, jeles főpásztor, dr. Szeberényi János bá­nyakerületi ev. superintendáns az Urnák eme, számban ugyan kicsiny, de vallásos buzgóságában tekinté­lyes nyáját. A mostani időkben is nagy megtiszteltetés az egy egy­házra, ha főpásztora látogatja meg, abban az időben pedig kétszeresen nagy szerencse volt az s az illető főpásztor részéről valóságos apos­toli önfeláldozás kellett az ilyen egyházlátogatáshoz, amennyiben ak­kor még nem utaztak az emberek vasúton, motoron, automobilon, lég­hajón, repülőgépen vagy mit tudom

Next