Körösvidék, 1922. január-március (3. évfolyam, 1-74. szám)

1922-01-15 / 12. szám

Békéscsaba, 1922. január 15. III. évfolyam 12. szám SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Békéscsabán, Szent István­ tér 18. sz. A szerkesztőség telefon­száma : 60. Vasárnap Független keresztény politikai napilap ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hóra­bO K, negyedévre ISO K, félévre 300 K. Egyes szám ára 3 K. Munkástest­iség (vk) Csodálatos nemzet vagyunk mi, magyarok. Nagy dolgokat tudtunk alkotni, mindig oroszlánként tudtunk veszekedni, soha senkitől nem tud­tunk félni, megásott sírunkból is ki tudtunk kelni, diadalmasan, büszkén új, világot elámító ragyogó életre .. . csak egyet nem tudtunk megtanulni ezer évnek minden dicsősége és gyalázata közepette sem: hogy test­vérek vagyunk, akiknek szeretniük kellene egymást. Mi lehetett volna a magyar, ha energiájának legelejét nem meríti ki a testvérviszályban­­ ? Szinte bele­szédülünk a gondolatba — ha a ma csúf tülekedésétől megcsömörlött lel­künk szebb világot látni elzarándo­kol a magyar múltba . . .: hol volna ez a dacos magyar faj; az emberi­ség mily' magas polcáról osztogat­hatná parancsát, ha az egyetemes, nemzeti célokért egyként tudott volna küzdeni, ha a nemzet tagjainak egyéni büszkesége és gőgje nem vitte volna bele minduntalan a legelkeseredettebb pártoskodásba, a legádázabb, a legki­engesztelhetetlenebb testvérharcba! ? De mi csak meghalni tudtunk min­dig fenségesen hazánkért és magyar testvéreinkért; okosan élni sem nem­zetünkért, sem magyar véreinkért nem tanultunk meg ezer esztendő­nek minden keserves tanulsága kö­zepette sem. Amig ennek a nemzetnek ügyeit a nemesség intézte, addig az urak gyűlölködtek és viaskodtak egymás­sal késhegyig menő pártharcban — sokszor egy üres jelszóért — de a nép nyomorúságában egy, testvéri, megértő táborban ette a jobbágyság sokszor nagyon keserű kenyerét. Mióta azonban a nép széles rétegei is belevonódtak a közélet irányítá­sának lehetőségébe, azóta ez a ma­gyar átok teljes mértékben átszállt reájuk is. Ma már még a munkások, a magyar munkások sem tudnak testvé­rek lenni; nehéz életüket még a gyű­löltség ürömével is meg-meg­keserítik. Ez jut eszembe, amikor lelkem mélységes elszomorodásával olvasom a Ganz-gyári munkásság sztrájkját. Nem a nehéz megélhetés, nem a kenyérkérdés borította itt fel a ren­det és a békét, hanem a munkások egymás közt való meghasonlása. És nem azért haragudott meg az egyik munkás a másikra, mert az rosszabb nálánál, vagy mert az rontja olcsóbb munkájával az ő megélhetési lehető­ségét ; nem is a kenyéririgység uszí­totta egymásra a munkások egyfor­mán verejtékező tömegeit, hanem a világnézeti különbségek dobtak tüzes csóvát a békességben dolgozók közé. A harc előidézője nem benső meg­győződés, hanem néhány olyan jelszó volt, amelyet nem is munkások talál­tak ki, hanem szónokaik, az ő fana­tizmusukból bőségesen élő, farizeus agitátoraik. És most sötét szemekkel, gyűlö­lettől lihegő ajakkal mered egymásra sok száz szép, erős, okos munkásfő; kemény izmok ,vad verekedésre fe­szülnek; kalapácshoz szokott öklök, gépkezeléshez beidegzett ujjak foly­togatásra görcsösödnek . . . Igen, mert egy pár dolgozni nem szerető szávas fickó elhitette az egyik cso­porttal, hogy a keresztényszocialista, a munkásság rákfenéje, áruló és munkásnyomort hozó, a másik cso­porttal meg a szociáldemokratát gyülöltette meg halálosan. Munkások! Hát nem látjátok, hogy erővel plántálják belétek a magyar átkot?! Nem látjátok, hogy a ke­resztényszocialista testvéretek is a ti véretekből való, épp úgy verejtéke­zik, küzd, mint ti ?! Neki is épp úgy vannak fájdalmai, csakhogy e fájdalmak ellen másutt is keres orvoslást, nemcsak a szakszervezetek komor hangú, gyűlölettel terhes szűk szobáiban, hanem a Krisztus tem­plomának derült levegőjű, vigasz­talást és megnyugvást nyújtó csar­nokaiban is. Nem látjátok, hogy őket is nyomja az élet szörnyű terhe ?! Ők is érzik az egyetemes emberi nyomorúságot, de azért fel tudnak és fel akarnak emelkedni a nemzeti érzés eszményi birodalmába is. Egye­temes emberi megaláztatásukban is érezni akarják és tudják magyar létük büszkeségét. Nem, nem vagytok ti ellenségek! Nézzetek csak jól, becsületesen egy­más szemébe ! Meg kell látnotok, hogy ti mindnyájan testvérek vagy­tok! magyar munkások. Ha ezt meg tudnátok érteni!. . . Ha a Ganz-gyárban épp úgy, mint a nemzetgyűlésen és a közélet min­den más terén az egymás mellett verejtékezők megtudnák, meg akar­nák látni és érteni, hogy mi mind­nyájan testvérek vagyunk, egyetlen meggyalázott anyának, a magyar hazának gyermekei . . .! Akkor nem volna ilyen megszégyenítő sorsunk, akkor könnyen kiemelkedhetnénk megaláztatásunkból, akkor hamar újra nagyok lennénk. De akkor . . . talán nem is volnánk magyarok. Mert nekünk — úgy látszik — az a sorsunk, talán éppen bűneink miatt, hogy mi minden eredményhez, min­den szépséghez és nagysághoz száz­szor annyi fájdalom útján jussunk el, mint más nemzetek. A nagy árvíz 1888. Elbeszéli: Fábry Károly X. Másnap, vasárnap délelőtt viszonylag elég csend volt. Hanem ami még soha sem fordult elő a csabai világtörténelemben, a templomokat katona­ság fogta körül. Isten­ az egek felett! Jámbor jó tót nép! gondoltatok volna életetekben, hogy csak úgy fogtok nyugodtan imádkozhatni, ha katonaság fogja körül a templomokat ? Hát bizony ez az Isten ellen való vétek is meg­történt. Csabán soha ilyet! azóta se ! Azonban délután már nagyobb tömeg gyűlt a városháza elé s halállal fenyegetődzött, ha nem adják ki az elfogottakat és Sztraka Györgyöt nép­itélet alá. Hiába állt ki az erkélyre Kocziszky Mi­hály biró uram s fenyegette a dühös tömeget nagy ezüst gombos fekete birói pálcájával és csendesí­tette szép szóval, csak azt kiabálták vissza, hogy a hátán törik össze a szép birói botot, csak gyüjjön le. Majd Szász Pál albíró uram vette át a szót, könyörögve, szelíden szólt a néphez, de az az időközben beérkezett nagyszámú csendőrséget is csak vészfenyegetéssel fogadta. A zúgó tömeg. A csendőrség a városháza kapuja alatt helyez­kedett el, a kaput becsukták , ember se ki, se be, de erre annál több kő repült a kapura. A lázongás mindig erősebb lett, a várm­egye kiküldte dr. Fábry Sándort biztosként, hit­elen hírlapírók is teremtek itt s öles hasábú tudósítá­sokat küldtek a csabai ribillióról a fővárosi la­poknak. Harmadnap gyanús, sohasem látott marcona alakok tűntek fel a tömegben. Jamina és a tanyák népe szállingózott be a vérszagra. Asszonyok, szenvedélyes vad arcú némberek vegyültek a nép közé karjukon kosarakkal, de a kosarakban nem élelmiszer, hanem kő és élesre fent kések rej­tőztek. Istenem ! Istenem! Mi lesz ebből ? Emberhalál, háború! Jött a katonaság. Jött, már nem is csabai, ha­nem a hirtelen ide kommandirozott aradi vad olá­hok. Ezek nem ösmernek, ezek nem komáznak. Szétoszlani, szaladni emberek! Dehogy, ide lőjj, ha mersz! Nem szabad lőnö­tök, gazemberek, tudjuk mi jól! — kiabáltak. Pedig bizony már úgy volt, hogy a katonaság nem tűri a néha tettlegességekre is vetemedő in­zultusokat, s ha dr. Fábry Sándor kiküldött pol­gári biztos nemes emberszeretete nem tartotta volna vissza a Holub tábornokot, akkor sortűz vetett volna véget a lázongásnak, de számtalan ember­életnek is. Szerencsére azonban szétverték puskatussal, szu­ronnyal is, egyszer, kétszer, majd végleg, de csak másnap. És erről a főispán a bihari rengetegben nem tudott semmit, — ő boldogan, nyugodtan lövöl­dözött a nemes vadra. Ugy­e most már nem csodálkozol kedves bará­tom, hogy a kegyelmes miniszter oly kegyetlen volt s kegyelmetlenül elbocsátotta — a méltóságost méltóságából. Igy van az ! Mindig is igaznak mondtam én azt a régi közmondást: Halász, vadász, madarász — nem sokat kapa­rász ! * Engedd meg kedves türelmetlen fiatal olvasó­nőm, ha sokáig éltem vissza türelmeddel. Tudom, hogy te már régóta lesed, hogy hát mi is történt a várossal ? — elseperte-e az árvíz vagy nem ? De hát ha látod a régi, ósdi házakat épségben állani, úgy mégis csak gondolhatod, hogy ez a borzasztó szerencsétlenség a jó Isten kegyelméből és — mondhatni — véletlen csoda folytán nem történt meg. Hát bizony Békéscsaba csodálatos megmenekü­lését egyrészt csakugyan a jó Isten kegyelmének köszönhette, amely abban nyilvánult, hogy a böjti szelek az egész, hosszú két hét alatt mindig nyu­gatról fújtak keletnek s a tengerszélességű vizet mindig el és vissza­fújták a gyenge partok és még gyarlóbb nyúlgátaktól, mert ha csak egyszer is keletről zúdították volna rá a beláthatlan vizet az arasznyi földhányásokra, azokat úgy elseperte volna a víztömeg, mint a szalmaszálat. Így is nőtt, nőtt, folyton emelkedett a felülről ránk zuhanó ár. A Kisrétből ráborult már a Svin­jarkára s ha ott meg nem fogják, betör az ala­csonyabban húzódó völgyön át a felvég alacso­nyabb házaiba s onnan lekerülve a dohánydepó körüli mélyen fekvő városrészbe. A vészbizottságnak hírül hozták a fenyegető végveszedelmet. Nosza emberek­ rohanjatok oda a végveszély helyére. Ott Sztraka Maco mérnök kijelöli a gát helyét, az emberek már bokáig érő vízben lapátolják vissza a vizet, hányják eb­be a földet. (Folytatása következik.) Lapunk mai száma 8 oldal.

Next