Kortárs, 1957. szeptember-december (1. évfolyam, 1-4. szám)
1957 / 1. szám - Heltai Jenő (1871-1957)
MELTAI JKIVO 1871-1957 Heltai Jenő meghalt. Megrendülve, könnyekkel szemünkben írjuk le ezt a jelentést. Elvesztettünk valakit, aki nemzedékeket kísért, tanított bölcs mosolyával, aki nehéz évtizedek sebeit gyógyítgatta mélységes emberségével, fölényes, topics életlátásával, és szelíd, mosolygó, édes-bús humorával. Nehéz hamarjában számot vetnünk egy ilyen veszteség arányával, valaki hiányzik nekünk immár, barátainak és kortársainak. Egy igaz író, és egy igaz ember. Egy varázsos összetevődésű jelenség, akit pótolni nem lehet. Talán egyetlen a magyar irodalom történetében, akinek csak barátai voltak. Akit a klikkek, gyűlölködések elválasztó falain túl mindenki tisztelt és szeretett. Az életnek mélységes ritka ismerője, bölcs mestere volt, és az írásnak mélységekkel teli, ritka eleganciájú mestere. Pályája kezdetétől fogva versben, prózában és színműveiben maradandó műveket alkotott. Bár munkáinak, ezeknek a sajátságos, játékosan könnyed és rendkívüli mélységeket megvillantó, egyedülálló varázsú munkáknak jelölésére a maradandóság sze banális és hivatalosan hideg. Versei zömükben a líra csillogó remekművei, elbeszélései, regényei hatásukban elévülhetetlenek és egyként szólnak a jelennek és a jövőnek. E műveknek teljességükben való felmérése a kritika dolga; a kritikáé, amelynek e gazdag, sokszínben tündöklő íróval szemben számos utólagos jóvátennivalója van. Mi csak a gyászt mérhetjük föl, való mélységében, amely, elvesztésével, bennünket ért, s a kötelesség érzését táplálhatjuk, amelyet Heltai Jenő művének, ennek a szívderítően és mosolyra tanító, ritka értékű műnek megőrzésében és méltó helyre iktatásában mireánk, immár utódokra hárul. Heltai Jenő hajlott kora és hosszú betegsége ellenére mindig friss szemmel kísérte dolgainkat, harcainkat és új államrendünk, szocializmusunk építésének megértő híve volt. Példája és emléke maradandó — és követésre int mindenkit. IRODALMI TANÁCS E3