Kortárs, 1957. szeptember-december (1. évfolyam, 1-4. szám)

1957 / 3. szám - A NAGY OKTÓBERI FORRADALOM ÜNNEPÉRE - Erdélyi József: Borostyán (vers)

Szerelmes lett a föld az égbe, a rög fia a messzeségbe, a tér szülötte az időbe, a halhatatlan istennőbe, a múlhatatlan ifjúságba, a mély fia a magasságba, a sötétség fia a fénybe, a halandó az öröklétbe. Az isten őt világmal verte, a föld sarával elkeverte, de vérző szívét sziklakővé, — átváltoztatta forrásfővé, sújtott fejét is sziklakővé — változtatta vízforrásfővé, szív, szem, száj egyben hát e kődomb, ha sír, szól, vérzik, akkor boldog. A költő áll és nézi, nézi, hogy forr az ér és egynek érzi szívét-fejét a szikladombbal, s fájdalmát minden fájdalommal. Fájdalma a világ fájdalma. — Az istennek se volt hatalma megsemmisítni azt az érzést, azt a sírást és azt a vérzést .... Ered az ér, fut az erecske, érd, erese, dér, déré vagy derecske a hegyről vígan lejt a völgybe; szép tiszta tó gyűl ott belőle. Sugár jegenyefák kerítik az érdi fürdőt, abban fürdik, — fürdik abban, aki jegyet vált, befogad az minden legényt, lányt. Ott fürdik a költő szerelme, vízben-fényben; szép válla, melle, csípője, hasa, fara, combja, — ragyog szép teste minden dombja, nedves feszes fürdőruhában, csak hogy nem anyaszült ruhátlan meztelenül . . . Tündér? Istennő? Szép lány, nem kell arcára kendő. Nézi a várromot, a forrást, de őrá gondol folyton-folyvást, kinek szerelme bűvös fürdő, őrá gondol az öreg költő. Csodás fürdő az ő szerelme, újhódik abban szív és elme, minden, mi rom, megépül abban, s fürdik kelő májusi napban. Tél van már, nincs levél a fákon, de tavasz van itt; ha jól látom, a vízben nefelejts virágzik, már csak a madárdal hiányzik; az sem: a forrás ki-kicserdül, mint egy telített kővederbül; mintha egy ágon ítt feledve, egy kismadár róla csevegne . . . Rádgondolok, karom kitárom, — te vagy az én reményem, álmom, te vagy az én gyönyörű jármom, pálmám, babérom, borostyánom. Én a valóság, te az álom, borostyán te, én — szürke várrom csupa udvar, kapu, rés, ablak, nyitva szélnek, esőnek, napnak. Tetőtlen és védtelen árva, fejem, karom, szívem kitárva, állok az ég alatt és várom, hogy elboríts, én borostyánom. Te fedj be csak, te védj csak engem te légy itthon minden kövemben; te koszorúzz, te koronázzál, s több leszek, mint király és császár Ifjú leszek bármilyen vénen, míg szerelemmel forr a vérem; költő leszek bármilyen mélyen, míg szabadságért forr a vérem: több leszek Hunyadi Mátyásnál, ember leszek, nem kisebb másnálszabadsággal és szerelemmel világát élő boldog ember. Isten leszek, mint Dionizosz, virágzik és gyöngyfürtöket hoz szerelmem örökzöld repkénye, s a világ legszebb költeménye, dalok dala lesz könnyeimből.