Kortárs, 1958. január-június (2. évfolyam, 1-6. szám)

1958 / 1. szám - Újévre

nista tömegekre támaszkodva — szervezték a kibontakozást, akik, az ország élén állva, úgy tudták politikailag is szétverni az ellenforradalom erőit és helyre­állítani a szocialista rendet, hogy ugyanakkor meggátolták az előző évek hibáinak a megismétlődését, sőt, részben már kijavították azokat. Ezt az önmagában is bonyolult, de a mi viszonyaink között sokszorosan nehéz munkát csak olyan emberek végezhették el, akiknek helyén a szíve, akik bíznak a népben és akik szüntelenül az eleven élet gyakorlatával szembesítik a marxizmus-leninizmus igazságait. Bebizonyosodott ebben az évben, hogy a forradalmi munkás-paraszt kormány útja: helyes út. A dolgozó nép ítélete méri ezt leginkább, mert nyilvánvaló, hogy az alapvető dolgozó osztályok növekvő bizalma és segítő­készsége nélkül nem tartanánk ott, ahol tartunk. Bebizonyosodott, hogy a magyar nép nagy többsége akarja a szocializmust, mert a nép ellen és a nép támogatása nélkül lehetetlenség lett volna elkerülni az ellenforradalom által a lábunk elé robbantott szakadékot. S mindezek folyamatában újra, még világosabban bebizonyosodott az is, hogy nemzetünk létérdeke a szocialista országokkal, mindenekelőtt a Szovjetunióval való testvéri szövetség, mert enélkül megint a jogvesztettség, a kizsákmányoltság, a gyarmati sors örvényébe zuhannánk és az ellenforradalmi „jogfolytonosság” alapján nem is valamiféle liberális polgári demokrácia, hanem a félfasiszta feudalizmus kötele fonódna, óhatatlanul, a magyar nép nyakára. * * * Az elmúlt évet legalább ilyen jelzésszerűen számbavenni és minderre emlékez­tetni — úgy hisszük — nem felesleges egy irodalmi folyóirat hasábjain. Annál is inkább, mert az irodalmi élet, amelynek gondja részben a mi szerkesztőségünkre nehezedik, még távolról sem mutat fel olyan eredményeket, amilyeneket az élet más területén tapasztalunk. Az irodalmi élet megindult ugyan — de korántsem olyan természetes, erősödő áradással, mint mondjuk a politikai vagy gazdasági élet, ahol bizonyosan van még iszapja is ennek az áradásnak, de már az eleven élet mozgása termi azt is. Az irodalmi élet indulása még sok tekintetben arra emlékeztet, mint amikor az erekben a vérrög lassan fölszívódik ,­s megindul újra a vérkeringés. Mi elsősorban — érthető módon — a magunk problémáiról adunk az új év kezdetén számot; az irodalmi életnek azokról a jelenségeiről beszélünk, amelyek nálunk, a mi szerkesztőségünkben, a mi folyóiratunk lapjain sűrűsödnek össze. Bár a Kortárs — egyetlen irodalmi folyóirat lévén — eléggé (ha nem is teljesen) tükrözi az irodalmi élet problematikáját. Folyóiratunk alig négyhónapos, s mostani számvetésünk is inkább program, céljelölés, mint a már meglevő ered­mények szemléje. Az a tény, hogy csaknem egyéves kényszerű szünet után újra van az irodalomnak fóruma, bármilyen jelentős is önmagában, nem homályosít­­hatja el, hogy a munka neheze, sőt az igazi munka még előttünk van. S úgy érezzük, elérkezett az ideje, hogy tiszta és világos szóval elmondjuk: mit várunk mi — és hitünk szerint az olvasók: a nép, az ország is — a magyar íróktól. Azért is meg kell ezt most tennünk, mert a Kortárs indulásakor sok minden még előt­tünk sem látszott világosan. Egyet tudunk csak: kötelességünk a magyar irodalmat a rendelkezésünkre álló szerény eszközökkel, a párt politikáját követve, a válság­ .

Next