Kortárs, 1959. július-december (3. évfolyam, 7-12. szám)
1959 / 8. szám - Dienes András: A mezőberényi töredék
DIENES ANDRÁS A MEZŐBERÉNYI TÖREDÉK I. Stendhal vallotta, hogy mielőtt íráshoz kezdett, előbb olvasott néhány sort ■a Code Napóleonból. Így fordult a romantika dühös ellenfele egy kis sugalmazásért a bűnvádi perrendtartás, a Code d’instruction criminelle fegyelmezett szakaszaihoz, a minden díszétől levetkőztetett francia prózához, ahol valóban nem talál más szándékot az olvasó, mint a brutális közlést. Amikor az író most hozzákönyököl egy életrajzi dilemmához, holtaktól és élőktől kér bocsánatot, hogy minden életrajzi munkát lesöpör íróasztaláról, mely valaha is ezzel a kérdéssel foglalkozott. A továbbiakban egy költőről lesz szó, aki válaszútra kerülve hosszas vívódás után a halálba vezető utat választotta — legalábbis így látja utókora. Nincs is azóta életíró, kit ne ihletne meg a pillanat végzetessége, a drámai magot újra és újra felfedezni s magasra mutatni, véleményük szerint, már azért is szükséges, mert itt a drámai cselekmény hordozója, a halálba induló, egy mesésen fiatal férfi, egy nép legnagyobb hatású költője, Petőfi! Vajon csodálatos-e, hogy Mezőberényhez és az ott írt — eddig utolsónak ismert — Petőfi-vershez érve, még egy oly edzett szövegkritikus hangja is gyanúsan megrezzen, mint Havas Adolfé? Nem csodálatos, ha tudjuk, hogy Ferenczi Zoltán, aki még a segesvári halálról is valamiféle példátlan kívülállással tudott beszélni, Mezőberényben megfújja Petőfi feje felett a halál angyalainak harsonáját, a nagy biográfus egyszerre költővé válva beszél a „szerdai nap”-ról, amikor hőse csupán azért szállt szekérre, hogy „Erdély bércei közt betöltse végzetét...” Nem, nincs senki, s én lennék az utolsó, ki ezért szemrehányást tenne a költő életíróinak, tegnapiaknak és maiaknak, de be kell látnom, hogy olvasva és idézve őket, lehetetlen egy probléma végére érnem. Nem idézhetem őket anélkül, hogy ne kelljen védelmeznem egy olyan védelemre nem szoruló életrajzi álláspontot is, hogy amint Kossuth emigrálni és Táncsics bujdosni kényszerült, úgy utazott Petőfi Erdélybe, Bemhez, egy hadsereghez, melynek épségéről, még mindig magas harcértékéről biztos hírek jutottak tudomására. Egy közeledő halálos veszély — Franz Bott úr, Haynau ítéletvégrehajtója — elől tért az Erdély felé vezető útra. Úgy van, élni akart, mert a halált megvetni és a halált kívánni két dolog, az egyik a heroikus ember sajátja, a másik az életunté. A dilemma úgy szól, hogy élet vagy halál, de a költő és környezete ezt nem földobott okulussal döntötte el, hanem töprengéssel s ezt vallomások őrzik. Petőfi, megtudva az erdélyi hadsereg intakt voltát, valóban a legjobb utat választotta, amikor elindult Biharugra felé, s a „bőrös kocsi”, mely himbálva vitte a költő családját a Körös révén át keletnek, nem volt Charon bárkája. Ezt fogom elbeszélni. Tehát nem a filológia fegyverzetében megjelenve, e fegyverekkel élni, nem, csak elbeszélni. Stendhaltól csak annyit tanulva, hogy a halálmars kürtösei helyett a kortanúkat szólaltatom meg, azokat, akik egészen szokatlan fegyelmezettséggel, csaknem a bírósági jegyzőkönyvek szárazságával emlékeznek Mezőberényre, azokat, akiket nem befolyásolhatott még a későbbi utókor kiváló életíróinak végzetszemlélete. Ezek a szaggatott, jellegzetes szem