Kortárs, 1962. július-december (6. évfolyam, 7-12. szám)
1962 / 7. szám - Váci Mihály: Szelíden, mint a szél, Otthon (versek)
VÁCI MIHÁLY SZELÍDEN, MINT A SZÉL Szőkén, szelíden, mint a szél, feltámadtam a világ ellen, dúdolva szálltam, ténferegtem, nem álltam meg , nem is siettem, port rúgtam, ragyogtam a mennyben, cirógatott minden levél. Szőkén, szelíden, mint a szél, minden levéllel paroláztam, utamba álltak annyi százan fák, erdők, — velük nem vitáztam, fölényesen, legyintve szálltam ágaik közt szép suhanásban, merre idő vonzott s a tér. Szőkén, szelíden, mint a szél, nem erőszak, akarat által, ó, szinte mozdulatlan szárnnyal áradtam a világon által, ahogy a sas körözve szárnyal, fény, magasság sodort magával, szinte elébem jött a cél. Szőkén, szelíden, mint a szél, a dolgok nyáját terelgettem, erdőt, mezőt is siettettem, s a tüzet l égjen hevesebben, ostort ráztam a vetésekben. • — így fordult minden velem szemben, a fű, levél, kalász is engem tagad, belémköt, hogyha lebben, a létet magam ellen szítom én. Szőkén, szelíden, mint a szél, nem lehetett sebezni engem, ki bántott — azt vállon öleltem, értve-szánva úgy megszerettem, hogy állt ott megszégyenítetten és szálltam én sebezhetetlen; — fényt tükrözök csak, sár nem ér.