Kortárs, 1964. január-június (8. évfolyam, 1-6. szám)

1964 / 1. szám - Karinthy Ferenc: Három huszár (elbeszélés)

KARINTHY FERENC Három huszár körúti járda csillogott, de a könnyű májusi zápor már el is állt: a vizes kövezet visszaverte s szétmosta a kirakatok, vendéglők fényeit. Mióta a kijárási tilalmat feloldották, az éjszaka gyorsan megtelt, a meleg utcá­kon özönlött a szombat esti nép, a szórakozóhelyeken minden asztalnál ültek, a zene kiszűrődött a nagy tükörablakokon. — De sürgős nekik! Hisz olyan rég volt itt tánc, igaz-e, apuskáim? Hány hét a világ? — gondolta keserűen Breznay, vastag, izzadó nyakát törülgetve; a futó kis esők alig enyhítették a hirtelen jött tavaszi hőséget. Cél nélkül bak­tatott a körúton, bágyadtan, mogorván, de nem volt kedve hazamenni. No­vember óta, hogy Pestre jött, egy szűk, udvari cselédszobában lakott, egyik színészkollégája fogadta be, még az akadémián voltak osztálytársak. Két­­három hétről volt szó, s most már fél éve ott ragadt a sötét Elemér utcában, napról napra tapasztalva, mint savanyodik a vendéglátók szívessége néma el­lenszenvvé, és neki is egyre terhesebbé vált a népes család, a három zajos gyerek, akiktől sem élni, sem aludni, se szerepet tanulni nem tud. Ígértek ugyan lakást, de már belefáradt a sok hasztalan sürgetésbe, nincs semmi az ügyben. Egyáltalán: semmi sincs vele, üresnek és tompának, gondolkozásra is restnek érezte magát, mióta a vidéki színházban, ahol igazgató volt, tavaly ősszel leszavazták, s néhány nap múlva a felesége is kiment Kanadába, ő sem akart tovább ott maradni, névtelen fenyegető leveleket kapott, félt, hogy még nagyobb baja is lehet. Egy fővárosi színházhoz került színésznek,­­ később tán visszamehetett volna igazgatónak, tapogatóztak is nála ezirányban, Brez­­naynak azonban egyszer s mindenkorra elege volt. Ám Pesten se kapott je­lentősebb szerepeket, lejátszott repertoár darabokba ugrott be, dermedt volt még az egész színházi világ, az előadások négykor kezdődtek, fél házakkal. Ma este is épp csak előfordult a színpadon: nem lel örömöt a játékban, nincs otthona, nincs senkije, nem tartozik sehová. Az idén múlt el negyven éves és húsz éve van a pályán, de hátrább tart, mint amikor kezdte, — ha Emmával együtt ő is Kanadába ment volna, sehol se hiányoznék, talán észre se vennék, hogy nincs itt. — Luft, egy nagy luft az egész, a puskáim,­­ morogta és a körúti fákat nézegette, hogy melyiknek volnának jó erős ágai... öreg szilfák voltak, ha ugyan jól látta az estében, de mind csupasz törzzsel, az ágak rég lefűrészelve, meg néhány gyöngécske juharcsemete, karóhoz kötözve. Nehezen, fújtatva cipelte magát, nagyon elhízott az utóbbi hónapokban, a semmittevésben, nem tartotta a kúrát, ellustult. És mindig szomjas volt, kivált így előadás után kívánta az alkoholt, egyik vendéglőből a másikba kóválygott, ismerősöket für­készve az asztaloknál, boxokban. De ma nem volt kedve a hangos körúti he­lyekhez, egy mellékutcába csapott, a kapukat már bezárták, a bérházak söté­ten, barátságtalanul sorakoztak a fülledt éjben. Elfáradt a mászkálásban, az Akácfa utcában egy portál világított, arrafelé bandukolt, befordult. Valaha sokat járt ide, még akadémista korában, mikor a Nemzetiben statisztáltak, ez volt a „Három huszár”, afféle lump kocsma, hírhedt verekedés hely. Nemrég azonban teljesen átépítették, renoválták, a bejáratnál egyenruhás portás állt, odabent fehér abroszok, ernyős falikarok, cigányzene. A helyiség dugig volt, minden asztal foglalt. Breznay befelé nyomult, a mázas cseréppel, háziszőttes 26 .

Next