Kortárs, 1964. január-június (8. évfolyam, 1-6. szám)

1964 / 1. szám - Veres Péter: Pesten - Budán (A Számadás II. kötetéből)

VERES PÉTER Pesten—Budán M­ost aztán a második szökés után itt vagyok Pesten, ha csak ez kellett nekem. Itt vagyok és van egy elég jó papírom, amely hiteles, valóságos és itt már veszélytelen is, mert nem fedezhetik fel róla, hogy én mun­kaszolgálatos voltam. De a parancsnokságot se kérdezhetik meg, mert azok azóta elvonultak Ausztria felé, s különben is ezer nagyobb gondjuk van ennél. De az ittenieknek is más bajaik vannak, minthogy ilyesféle leigazolásokkal vacakoljanak. Nem aktáznak már innen oda, mert folyik a menekülés, csoma­golnak és költözködnek a hivatalok és mindenki, akinek félnivalója van az oroszoktól és a hazai baloldaliaktól. Ez azonban nem változtat azon, hogy én itt állok a Déli pályaudvaron és nem tudom, hova induljak, hol lesz majd, ha nem is otthonom, de valami bú­vóhelyem. Ismerőseim vannak azért Pesten, lássuk csak, vegyük őket sorba. Úgy emlékszem, legelőször Botyánszkiékat kerestem fel. Kender u. 41., első emelet. Nem találok senkit. Már nem emlékszem, kibombázták-e őket, elköltöz­­tek-e vagy csak nem voltak otthon. Különben is nem jó hely. Szocialisták, „Botyiné” régi jó emberem, de szociáldemokrata funkcionárius, a gyerekei meg — négyen vannak — azt hiszem mindnyájan kommunisták. Bejáratos volt ide Goldman György, a fiatal szobrász, talán velük is lett, vagy csak úgy volt, hogy az lesz, nem tudom már, csak azt, hogy a Margit-körúti fogházban elpusztították. Azt sem tudtam, de sejtettem, hogy Goldman Gyuri amellett, hogy szobrász, földalatti munkát is végez. Ez nem jó hely. Nem messzi van ide a Gólya utca, (most Bókay János utca) ott lakik Mező Gyula elvtárs. Famunkás, de a gázműveknél dolgozik, sokszor háltam már nála, mióta Pestre járogatok. Ő segítette be ide a VIII. kerületi szocialisták közé Pista fiamat is, jó néhány évvel ezelőtt. Egy Csernok nevű szocialista asz­talosmesternél volt inas, ott is szabadult fel és ott dolgozott, amíg haza nem hívtuk. Arra sem emlékszem, kibombázták-e Mezőéket is, vagy nem találtam ott­hon senkit. Jövök-megyek egyik utcáról a másikra, leginkább gyalog, mert a villa­mosok járásában még akkor se nagyon ismertem ki magam, amikor rendesen jártak, most meg csak itt-ott csörömpöl már egy-egy és mindig zsúfolt. Se fel- és leugrálni, se kérdezősködni nem szeretek. Inkább gyalogolok. Mi az ne­kem, annyi országjárás után. A város valami halk hangú keseredett pánikban élt, de azért mozgott. Már odakinn hallottam, pár nappal azelőtt, hogy felrobbantották a Margit hidat s néhány villamoskocsi utasostól mindenestől elmerült a Duna vizében. Oda­kinn ez nagy dolognak, a gyors összeomlást remélő — „jaj csak vége lenne már” — lelkiállapotnak óriási nagy dolognak tűnt („nem tarthat már soká!”), de itt az élet a kora reggeli órákban mégis úgy folyik, mintha mi sem történt volna és mintha az oroszok nem állanának a város déli határánál. Eszembe jutottak A. France Pingvinek szigetének utolsó fejezete. Miköz­ben Karolina és Clair a dinamitőr-forradalmárok fenn a hegytetőn azt nézik,, mint robbannak fel egymásután a minisztériumok, a Bank és a Hatalom palo­tái, mint óriás gombák, miként emelkednek a levegőbe és miközben a két ifjúi­ g .

Next