Kortárs, 1964. január-június (8. évfolyam, 1-6. szám)
1964 / 1. szám - Veres Péter: Pesten - Budán (A Számadás II. kötetéből)
forradalmár azt mondja: „e városnak el kell vesznie”, azonközben a város másik szélén tejeskocsik zörögtek, zöldséges kordék zötyögtek a csendes utcákon. Milyen jól látott ez a nagy író, pedig nem élte át még akkor a nagy háborút! Kora reggel volt még, mentem tovább. Megkeresem dr. Püski Sándort, a könyvkiadót. De a lakására, a Ráday utca 22-be nem mertem menni, mert a házmesterről azt mondta már régebben Sándor, hogy nemcsak undok vénember, hanem besúgó is. Nem kell ennek megtudnia, hogy Pesten vagyok. Igen, de akkor meg várni kell arra, hogy kinyissák a könyvesboltot a Szerb utcában. Megvártam. S aztán mint a vak légy a kitárt ablakon, egyszerűen benyitottam. Ahogy beléptem, egy karszalagos alak pisztollyal a kézben: — Fel a kezekkel! Álljon oda! — és félreállított a sarokba. Ott állott már akkor Simándy Pali bátyánk és még egy bolt-alkalmazott, akit nem ismertem. Nem veszítettem el a fejemet és nem is kezdtem magyarázkodni: odaálltam. Simándy Pál próbált valamit mondani rólam a nyilasoknak (ketten voltak), de azok rárivalltak: — Majd odabenn! Utánam egy nő lépett be, mint később kiderült, a vallás- és közoktatásügyi minisztériumból jött, valami könyvvásárlási ügyben (legalábbis ezt mondta), azt is odaállították mellénk a sarokba. Ezután egy jól megtermett fiatal úriember (a civilruha alatt is látszott, hogy katonatiszt) lépett be a boltba, azzal a kérdéssel, hogy szükségük van-e odakinn arra a nagy taxira, amelyik a bolt előtt áll, de a torkára forrasztották a szót: — Álljon oda! Az úriember azonban tiltakozott: ő csak a kocsit kérdezte, siet tovább, fontos dolga van. Leigazoltatták (látszott rajta, hogy „valaki”): — Ki maga? — Dálnoki Miklós Gyula ... A nyilasok összenéztek: — Ahá, ez jó fogás! — Az áruló fia? Már nem emlékszem, azt mondta-e, hogy mostohafia, vagy valami mást, csak egy kissé köntörfalazott az úriember. Arról beszélt, hogy nincsenek jóba, nem érintkezik az apjával, aki már akkor átállott az oroszokhoz, vagy talán már miniszterelnök is volt odaát a megalakuló szegedi kormányban. A fellépéséről és arról, ami a rangból az arcra íródik, századosnál nem kevesebbnek, hanem többnek éreztem civilben is. Hogyne: egy Horthy-tábornoknak a fia, nem lehet sokáig kicsi tisztecske. (Ha az ember ezt a találkozást egy regényben olvassa, azt mondhatja: ez írói visszaélés a véletlennel. Véletlen van, de ilyen nincs! íme: van!) Több „kundschaftot” már nem vártak, mert nem fértünk volna be a bárkaszerű nagytaxiba se, hanem bevezényeltek bennünket a kocsiba és elrobogtak velünk valahová. No ez jól sikerült — gondoltam magamban —, kellett nekem Pestre jönni? De nem szóltam semmit, nem is igen mutattam semmi különös megrendülést, összeszorítottam a lelki fogaimat és mint már sok esetben, ha nehéz helyzetbe kerültem, nyugalmat kényszerítettem magamra és egyáltalán olyaténképpen viselkedtem, mint aki egészen biztos a dolgában. Ez csak félreértés , majd odabent tisztázódik minden. Nemsokára kiderült, hova visznek. A Szent István körút 2. alatt, az éppen a napokban felrobbantott Margit-híd előtt volt egy nagy nyilasház, oda hajtottak be bennünket, egyenesen az első vagy második emeletre, ahol valami nagy főnöknek a nyomozócsoportja dolgozott. Az első parancs persze: — Álljanak oda a falhoz, ne mozduljanak! Beszéd nincs! Nos, odaálltunk. Mit lehet tenni?