Kortárs, 1966. január-június (10. évfolyam, 1-6. szám)

1966 / 1. szám

E számunktól kezdődő­en a már megszokott Lírai Múzeum helyett új sorozattal fog talál­kozni lapunk borítóján az ol­vasó. Ez a sorozat, amely a SZOCIALISTA ÖRÖKSÉGÜNK címet viseli, többre vállalko­zik az egyes írók bemutatásá­nál: szocialista irodalmunk kialakulását és máig tartó fejlődését, történetét kívánja áttekinteni. Kettős indíték sarkall erre a számvetésre. Mindenekelőtt azt szeretnék demonstrálni vele, hogy iro­dalmunknak az a vonulata, mely a munkásosztály törek­véseit fejezi ki, nem gyökér­­telenül, a semmiből jött létre a felszabadulás után, hanem előzményekre támaszkodik, eleven hagyománya van, amely hagyomány mind minőség, mind hatás dolgában felveszi a versenyt a többi irodalmi áramlat legjobb teljesítmé­nyeivel, sőt örököse és tovább­fejlesztője mindazon demok­ratizmusnak, melyet a száza­dok során ezek kitermeltek. A visszatekintésre késztető másik mozzanat: úgy véljük, hogy szocialista irodalmunk életútjának feltárása kedve­zően járulhat hozzá mai társa­dalmi-irodalmi tudatunk ala­kításához is. A hazai iroda­lomban, de a jelenlegi nemzet­közi helyzetben is igen fontos a legkülönbözőbb eszmei áramlatok, az irodalmon ke­resztül érkező ideológiai ha­tások helyes értékelése. A kommunista irodalomszemlélet „fellazítására” számos kísér­let történik, s éppen akkor, amikor a marxista esztétika jórészt még a dogmatikus ele­mek kritikájával van elfoglal­va, semmint a mai valóság­nak megfelelő esztétikai rend­szer kidolgozásával. A szocia­lista örökség megismerése ilyen körülmények között sok tekintetben elhatároló segítsé­get adhat úgy a hatások dif­ferenciálása, mint az új eszté­tikai alapvetés területén. Ter­mészetesen nincs sem helyünk, sem lehetőségünk ahhoz, hogy a teljesség igényével lépjünk fel: vázlatunkat csak a leg­fontosabb erővonalak és stá­diumok összegezőjének, amo­lyan „dióhéj-irodalomtörténet­nek” szántuk.

Next