Kortárs, 1966. január-június (10. évfolyam, 1-6. szám)
1966 / 1. szám - JEGYZET - Vezér Erzsébet: Gondok és gondolatok az Ady-Babits barátság körül
elkerülhetetlenül passzivitáshoz, a harcról való lemondáshoz, Babits liberális világnézetével párosulva, kompromisszumhoz vezet: „Légy sziget s várj napot a mocsárból!” Adyt egy kilátástalan korban felőrölte sikertelen és magányos harca a késlekedő forradalomért. De Babits egyéni sorsa is feltétlenül tragikus: a kompromiszszumban ugyanúgy fel lehet őrlődni egy tiszta léleknek, mint a harcban. Jónás kényszerű prófétasága morálisan és költőien is remek kifejezése ennek a tragikumnak. Ady sokat megmagyaráz ebből az ellentétből zseniális Petőfi-tanulmányaiban. Ő még Babits Petőfi és Arany c. esszéje előtt azonosította magát a forradalmár Petőfivel: „Úgy válogattam össze Petőfi Sándor forradalmi verseit, hogy megtessék a fölséges ember aktualitása s rokonsága azokkal, akik ma Magyarországon (bárhogy fáj az ijesztő szó) forradalmat csinálunk.” „Én nem írni, de cselekedni akartam vele” — írja Petőfi forradalmas verseinek antológiájáról. Mikor Babits említett tanulmányában végigviszi az Ady—Petőfi párhuzamot és szembeállítja vele Arany— Babitsot, akkor kétségtelen új vonásokat is ad a két ellentétes emberi-költői attitűd megértetéséhez, így pl. az extravertált és intravertált alkat finom elemzését. Ugyanakkor azonban hamis ellentéteket is konstruál. Ha Babits Arany faculté maitresse-ének az előkelő szenzibilitást tartja és vele Petőfi—Ady egészséges, szinte sebezhetetlen lelkét állítja szembe, akkor emberlátása máris megbukott, hiszen Ady, de Petőfi is legalább olyan érzékeny lélek volt, mint Babits. (Más kérdés, hogy — alkati őszinteségük, nem pedig „primitívségük” miatt — nem fojtják el sérelmeiket, hanem dühösen kimondják vagy kidalolják.) Csakhogy az ilyen mesterséges ellentétek nagyon alkalmasak arra, hogy saját passzivitásának Ady cselekvő bátorságával szemben Babits a morális felsőbbrendűség látszatát adja: „De könnyű annak bátornak lenni, akinek sebei olyan könnyen gyógyulnak.” Nem, Ady sebei sem gyógyultak könnyen, sőt ugyanúgy sohasem gyógyultak, mint a Babitséi, a különbség csak annyi, hogy Ady sokkal több sebet kapott, mert sokkal több harcban állt ki nyílt sisakkal. Ha Babits műveiben akarnék megkeresni a fent vázolt ellentét igazolását, úgy nem Petőfi—Arany tanulmányát, sokkal inkább az érett Babitsnak Az írástudók árulása c. esszéjét vennék elő. De ennek elemzése már igazán nem fér el ide. Ha nem elvontan szemléljük, hanem a megfelelő társadalmi folyamatban, akkor a kétféle költői-emberi magatartás feltétlenül önmagában hordja értékítéletét. Adyé morálisan akkor is magasabb rendű, ha Babits szubjektív becsületességét a legkevésbé vonjuk is kétségbe. (Más kérdés az, hogy ugyanakkor a kétféle attitűd nem tartalmaz önmagában művészi értékítéletet is. Ady nem azért nagyobb költő Babitsnál, mert forradalmár, hanem azért, mert ennek a magatartásnak művészi kifejezése revelálóbb, gazdagabb, tökéletesebb.) Azok a törekvések, amelyek Babitsot Ady egyenrangú társává, esetleg éppen fölé akarták emelni — és ilyen törekvések Babits fellépése óta mindig voltak — mind arra irányultak, hogy Adynak ezt a morálisan magasabb rendű költői-emberi magatartását kétségbe vonják, elhomályosítsák. Akár úgy, hogy politikai verseit vagy publicisztikáját vetették el, akár úgy, hogy a „vátesz"-költőnek, népe „megváltójának” küldetéses szerepét romantikus póznak, elavult jelenségnek deklarálták. Ez ellen tiltakozott Földessy Gyula, mikor nagyrészt még Babits életében indulatosan támadta Babitsot, aki ezek ellen a tendenciák ellen nemcsak hogy nem lépett fel elég határozottan, hanem mintha maga is tápot adott volna nekik. Földessy indulata túlzásai ellenére is tiszteletre méltó, sőt jogos volt. Tiszteletre méltó azért, mert a vállalt költőeszmény iránti hűségből fakadt, jogos pedig azért, mert olyan korban tört fel, amikor a jobboldal meghamisította, a Nyugat pedig úgyszólván elhallgatta Adyt. Földessy azonban tényleg nem vette figyelembe, amit az említett cikkírók most nagy apparátussal bizonyítanak, hogy Ady halála után Babits a legteljesebb emberi becsületességgel és következetességgel, ha kellett, belső harcok árán is, ragaszkodott az Ady művészetéről jórészt még annak életében revideált véleményéhez s nyilatkozataiban mindig a legnagyobb tisztelet vezette a meghalt költőtárs emléke iránt. Ha Babits szavaihoz híven („bár ellentétek, együtt eggyek”) a két költő közötti nyilvánvaló alkati és magatartásbeli ellentétből indulunk ki, nem igyekszünk azt hamis kegyelettel elsimítani, de ugyanakkor nem is élezzük ki oly módon, hogy azzal akár az egyik, akár a másik nagy szellem tiszta alakját bemocskoljuk, akkor fölöslegessé válik minden vita a kettőjük viszonyáról. Ha a vita mégis napjainkig folyik éspedig hol azzal a céllal hogy ezt az ellentétet kiélezze, hol pedig azzal, hogy elmossa, ez nagy mulasztásokra figyelmeztet bennünket. Például arra, hogy