Kortárs, 1966. január-június (10. évfolyam, 1-6. szám)
1966 / 3. szám - Baranyi Ferenc: Csöndtelenül; Porvers (versek)
BARANYI FERENC A törvénytelen szeretők nem fordítják fény felé az arcuk, mosolyuk is árnyékba rejtett s kétszer sötétebb a haragjuk. Szeretni kölcsön ágyra járnak diszkrét csörgésű kulcscsomóval, egymás mezítlen melegéhez szorongva érnek, mint a tolvaj. Nem ismerik a gondtalan nász fegyelmezetlen őrülését, neszekre függesztett figyelmük rándulni kész, akár a vészfék. Csöndtelenül Nem bújnak össze önfeledten, csak félve egymáshoz lapulnak, ernyedten is olyan feszültek, mint puska ravaszán az ujjak. Sivár magányuk sem magányos: presszókban ülnek feláléltan, egymás mellett egymásra várnak, kettesben is emberkaréjban, nem ismerik a délutáni szelíd szieszták tiszta csöndjét, ezer felől figyelt magányuk sosem lesz páros egyedüllét, sorsuk zsibongó hontalanság, akár utcára kivetetté. A törvénytelen szeretőket a csönd hiánya űzi ketté. Porvers Akit egyszer porig aláztak, porig kell azért lehajolni, a méltósága vesztett sorshoz méltóság-vesztve igazodni. Előtted ember ráng a porban? Megértem: belerúgni könnyebb. Még emberibb átlépni rajta könnyed sikkjével a közönynek. Mentséged is van, ha a lelked bátortalan feddése rád vall: másokért őrzött tisztaságod nem szennyezheted más porával. Ha lehajolsz, még orrabukhatsz, és hát derekad roppanó is, ápolt tüdődet is belepné a talajmenti szilikózis, hát nem hajolsz porig, ha porból akármi hív: kincs, ócska holmi... Pedig akit porig aláztak - porig kell azért lehajolni. 342 —